Villámvignetták
Egészen jól működött. Még az egykori Insomniában vettük fel a műsort, és egy öreg hölgy, akinek bizonyára herótja volt már az éjszakázástól, egyszer, amikor ott ácsorogtunk nyitásra várva, a folyosó túlsó feléről, hangosan azt mondta a szomszédjának: mert ide csak a söpredék jár!
Víg Emesét se lenne illő kifelejtenem, Emesét, aki az Artdelenisme című műsorban egész arcképet szentelt nekem – Pavel Șușară akkor figyelt fel rám. Jártunk a Brassaiban, a Korunknál, a Fellegváron is átsuhantam a bokrok között; igazán szép emlékem.
Egyszer különben, elkeseredésem évadában, megpályáztam egy tévés állást. Nem vettek fel, pedig megtettem mindent, amit megtehettem, még Deákról is írtam egy forgatókönyvet. De mindennek úgy kellett jönnie, ahogy jött.
Irodalmilag izzadok
Egyszer pedig felhívott egy határozott hang Bukarestből, és szerényen közölte, hogy ő nem alkalmas arra, hogy Esterházyval és Nádassal beszélgessen, én azonban annál inkább alkalmas vagyok rá. Abban az évben éppen Magyarország volt a bukaresti könyvvásár díszvendége, és izzadó tenyerű öltönyömben valóban én készítettem televíziós interjút a két monstre sacréval a kánikulás Bukarestben. Emlékszem, amikor véget ért, Nádast már várták valahol, a sofőr viszont máshol volt éppen, úgyhogy némi kéztördeléses beszélgetés után Kacsó Sándor vitte el a megbeszélt helyre.
Ez a határozott hang a Kacsó Edithé volt, akivel aztán barátság alakult ki közöttünk, a mogoșoaia-i táborban meglátogattak a férjével együtt, és ha ICR-s ülésem volt, találkoztunk egy kávéra a Romanán. Néhány év múlva Forró Lacival együtt ő kérdezett bukaresti fellépésemkor a Petőfi Házban, és mostanában távolról ugyan, de folyamatosan figyeljük egymást.
Látszanak a morzsák
A mogoșoaia-i tábor ICR-s korszakom egyik, ha nem A csúcspontja volt. Misivel és a Balassival szerveztük, és hat „diákkal” dolgoztunk néhány napon át.
Mindenféléket vittem nekik, verset, kisesszét, drámát, és megbeszéltük, melyik változat lenne a legjobb, amikor egy sort-egy replikát-egy gondolatot lefordítunk. És közben találkozók is voltak, román írókkal, fordítókkal, költőkkel beszélgettünk, és egy nap Jánosival ebédeltem, akkor még élt.
A kollégáknak is tetszett az élet, a mogoșoaia-i kastély szép környék, az ICR igazán nagyvonalú volt, még egy csoportot is létrehoztunk, és most, hogy egy kiadó megkért, állítanék össze egy antológiát a román irodalomból, többen is segítenek nekem-rajtam.
Megrendezték a zárórendezvényt, hazamentünk, és reméltük, hogy a dolognak lesz folytatása. De hát a politika mozgásai nem a mi reményeinkhez igazodnak. Azért Mogoșoaia mégis szép volt, és nem múlt el nyomtalanul, ahogy semmi sem múlik el: a morzsáink akkor is látszanak, ha felették őket a varjak.
