Élt és virágzott egy kultúra, a mi honfitársaink voltak

Nem tudja pontosan visszakeresni önmagában azt a 2015- ben elindult folyamatot, de egyszer csak tudatosult benne, hogy eltűntek azok az ételek, azok az ízek, illatok, amelyek meghatározták a nagyszülei, dédszülei generációját, és rájött, hogy mennyire hiányoznak életünkből ezek az erdélyi zsidósághoz kapcsolódó receptek, szokások, kifejezések. Eldöntötte tehát, hogy utánajár mindezeknek, mondta Király Kinga Júlia. Utánajár annak, hogy mi maradt az észak-erdélyi kóser háztartásokból, az étkezési szokásokból, és ezek mennyiben járultak hozzá eszközként a megmaradáshoz, az élet kiteljesédéséhez.

Mint mondta, foglalkozott korábban gasztronómiával, nagyon érdeklik az ízek, beszélgetett gasztrobloggerrel egy fesztiválon, és talán ez is hozzájárult az induláshoz. De az is fontos momentum volt a könyv megszületése szempontjából, hogy akkortájt egy szociális konyhán önkénteskedett, ahol rászorulóknak ételt osztottak, és rádöbbent, hogy a magyar nyelvben nincs olyan kifejezés, amely ne alamizsnává degradálná ezt a gesztust. – Megeteted, mint egy magatehetetlent? Ételt osztasz? Nincs olyan igénk, ami ezt az átadást ne hierarchikus viszonnyá tenné. Nem tudunk úgy adni, hogy abban ne az legyen, hogy én nyújtok neked, a rászorulónak. Amikor fölmerült ennek a könyvnek az ötlete, nyilván előhozta a koncentrációs táboroknak a világát is, hiszen ott meg voltak fosztva mindentől, ami emberi – magyarázta a szerző.

Nem tudta, hogyan kezdjen el interjúzni, azt viszont igen, hogy ha az autentikus zsidó konyhának akar utánamenni, akkor holokauszttúlélőket kell megszólaltatni, akik még emlékezhetnek a háború előtti ízekre, a családi receptekre, de emlékeznek a pusztító éhségre és az ízek utáni sóvárgásra is. Nem számolt azonban azzal, hogy milyen szellemet szabadít ki a palackból, hiszen azok a holokauszttúlélők, akik ma még a kortársaink, értelemszerűen kamaszok, vagy fiatal felnőttek voltak, amikor elhurcolták őket, nem volt még saját háztartásuk, tehát nem lehet beszélni velük erről anélkül, hogy az elpusztított édesanyák, a család emlékét ne idéznénk fel bennük. Volt is egy pillanat, amikor feltette magának a kérdést, hogy szabad-e neki idős emberek traumáit, sebeit felfakasztani.

Egy tanulmányból kiderült aztán, az íz- és illatemlékezet ugyanott tárolódik az agyban, ahol a kötődéseink, mondta a szerző, és mint megjegyezte, az interjúalanyok között volt egy néni, aki 74 éven át nem beszélt a koncentrációs táborról, mert megfogadták a férjével, hogy soha nem beszélnek erről, aztán valahogy az ételek mégis elindították a beszélgetés fonalát, így nagyon megtisztelőnek érezte, hogy Helena néni képes volt áthágni a fogadalmát.

Vig Emese szerint a kötet nem egy egyszerű recepteskönyv, az olvasó megtalálja ugyan benne a tradicionális konyha nagyon változatos és nagyon szép leírását, „de benne vannak a boldog békeidők, hogy hogyan éltek ezek az emberek, mielőtt elhurcolták volna őket, benne van az, hogy mit éltek át a holokauszt során, és benne van a próbálkozás az újrakezdésre is”. A moderátor úgy vélte, az erdélyi magyar társadalom nem beszélte ki ezt a tragédiát, és azáltal, hogy nem beszélünk arról a kétszázezer emberről, akiket elhurcoltak, nem beszélünk erről a kultúráról, eltemetjük sokadjára őket. – Amikor eltűntek ezek az emberek, eltűnt velük a kultúra, eltűntek a szavak, amelyek azelőtt közszájon forogtak, hiszen mindenki tudta, mi az, hogy kóser, mi az a tréfli. Ma az erdélyi magyarok nagy része csak sejti, hogy mit jelentenek ezek a szavak, és ez csak a két legegyszerűbb szó. Kilúgozódott az emlékezetből mindaz, ami az erdélyi magyar zsidóságot jelentette, van egy óriási hiátus a tudásunkban, kultúránkban. Hogyan kezdted el megírni mindazt az anyagot, ami a rendelkezésedre állt? – érdeklődött a szerzőtől Vig Emese.

– Közel 300 órányi hanganyagom volt, és mintegy 120 óra háttéranyag, amelyet másodgenerációsokkal, hitközségvezetőkkel készítettem. Ott álltam ezzel az óriási anyaggal, legépeltem, az már önmagában is sok időt vett igénybe, és tele volt a számítógépem egy végtelenített mappával. Elmentem holokausztkutatóhoz, beszélgettem gasztronómiai szakemberekkel, levéltárosokkal, másodikvilágháborúkutatókkal, mindenki elmondta, szerinte hogyan lenne érdekes összeállítani a könyvet, ettől aztán teljesen szétestem – részletezte a szerző. Mint mondta, abban biztos volt, hogy van tíz ember tíz különböző erdélyi városból, azok mind a tizen bekerülnek. Majd következett a rengeteg könyvtárazás, mert nagyon fontos volt számára, hogy egy percig se tegyen úgy, mintha történész lenne, vagy szociológus, de azt mindenképpen szerette volna, hogy az adott történet mellett mindig megjelenjen az a fajta dokumentum, ami keretezi azt a bizonyos életanyagot, illetve azzal párhuzamosan megjelenjenek más naplórészletek, memoárok, amelyek több szempontból is megvilágítják az adott részt.

Az emberi életút mentén tagozódik a könyv, jegyezte meg Vig Emese, ráadásul a könyv vége egybeesik az egyik interjúalany halálával, akinek a temetését is elbeszéli a szerző.

Király Kinga Júlia így összegezte könyve lényegét: hiányolja a szembenézést: sem Magyarországon, sem Erdélyben nem sikerült a „szégyennel szembenézni”, mint ahogyan ezt megtették Németországban, amely nagyon fontos lépés volt az ottaniak életében. – Rengetegen dolgoznak persze nálunk is azért, hogy az emlékezetkultúra olyan mederben legyen, ahol annak lennie kell. Nem titkoltan tehát egy kicsit ezért is született meg ez a könyv, ezért is lett ebben a formában összerakva. Élt és virágzott egy nagy kultúra, egy nyelv, egy gasztronómia, egy vallás, a mi honfitársaink voltak, és ha csak beszélünk is róla, életben tartjuk mindezt, azt hiszem – mondta Király Kinga Júlia.

(Borítókép: Vig Emese, Király Kinga Júlia és Laczkó Vass Róbert a könyvbemutatón. Fotók: Horváth László)