Annyira megszerettem Nyárszót, hogy nem tudom elengedni Sárvásárt

– Mielőtt elhatároztad annak idején, hogy a teológiát választod, mi szerettél volna lenni, ha nagy leszel?

– Nekem nem volt egyházi hétterem, a szüleim az akkori rendszer szabályai szerint éltek. Eredetileg engem is materiálisabb jellegű pályára szántak. Középiskolás koromig mérnöknek készültem, ezért Bánffyhunyadon román nyelvű szakiskolába jelentkeztem, ahova fel is vettek. A középiskolai évek legvégén azonban olyasmi történt velem, amiről ritkán szoktam beszélni, de teljesen más irányba vezette az életem folyását. Az történt, hogy szörnyű fejfájás kezdett gyötörni, emiatt kórházba is kerültem. Sajnos az orvosok sem tudták igazán, mi lehetett a gond, de tény, hogy több hónapra elvesztettem a látásom, és végül megműtötték a szemem.

Miután felépültem, odaálltam a szüleim elé, és bejelentettem, hogy teológiára akarok felvételizni, aminek az lett a következménye, hogy a szüleim visszavittek kivizsgálásra. Miután kiderült, hogy a szememen kívül nincs semmi pszichés gond, elfogadták a döntésemet, és végül így kerültem a teológiai intézetbe. Mivel románul végeztem, igencsak meg kellett küzdenem a bejutásért. Harmadszori próbálkozásra vettek fel, ahol végül nem az várt, amire számítottam. Csalódnom kellett sok minden miatt, de gondolom, ezzel nem vagyok egyedül.

Bukott diákként talált a párjára

– Hogyan ismerkedtél meg a feleségeddel?

– Mivel azt hiszem, a teológia történetében én voltam az egyetlen, aki románból jelest kapott a felvételin, de magyar nyelvből megbuktatták, ezért külön felkészítő órákra kellett járnom Bánffyhunyadra egy kedves tanárnőhöz. A tanárnő íróasztalát sok diák képe díszítette, és én felfigyeltem az egyik leányra, aki nagyon megtetszett, és érdeklődni kezdtem felőle. Amikor megtudtam, hogy a szomszédban lakik és Kolozsváron tanul, azt mondtam, szeretnék vele megismerkedni. A tanárnőm szerint nem törhettem csak úgy rá, ezért írtam Melindának egy levelet, amelyben jeleztem neki az ismerkedési szándékomat. A levelet vers formájában fogalmaztam meg, mert mind a mai napig az egyik kedvenc időtöltésem a versfaragás. Különböző ünnepi alkalmakra szoktam írogatni, de akkor is, ha csak egyszerűen szeretnék kikapcsolódni. A levelezgetésből találkozás lett, és körülbelül három hónap után már világossá vált számunkra, hogy Isten minket egymásnak teremtett, és elhatároztuk, hogy amint a körülmények megengedik, összeházasodunk.

A teológia harmadik évében esküdtünk meg, és nem sokkal azután ki is kerültem egy kis gyülekezetbe, Somkerékre. A kilencvenes évek elején olyan nagy fokú volt a lelkészhiány, hogy teológusok kaptak engedélyt arra, hogy a tanulmányaik végzése mellett gyülekezetekbe is beszolgáljanak. A kommunizmus idején korlátozta a felső hatalom a létszámot a teológián, így az évtizedek alatt keletkezett hiányt nem lehetett egyik évről a másikra bepótolni. Hétvégenként a gyülekezetben szolgáltam, hét közben pedig a teológia padjait koptattam. Bár nagyon kimerítő volt az ingázás, nagyon sok tapasztalatot szereztem az exmissziós évek alatt, ahogy akkoriban nevezték ezt a szolgálatot.

A teológia elvégzése után, 93-ban a gyülekezet egyhangúlag meghívott, így ez volt az első szolgálati helyem. A legfőbb kihívást az jelentette, hogy nagyon kevesen tudtak már jól magyarul beszélni. Az iktatási istentiszteleten az úgynevezett kőbeszédet mondtam, és arra lettem figyelmes, hogy nagyon furcsán néznek rám az emberek. Megkérdeztem később a gondnoktól, hogy valami rosszat mondtam-e, akkor azt válaszolta, hogy nem az volt a gond, hanem hogy alig van pár ember, aki értette a beszédemet. Nagyon komoly anyanyelvi nevelést kellett ezért végeznünk az óvodás korú gyerekektől kezdve a felnőttekig. Egy csűrt alakítottunk át egyfajta gyülekezeti teremmé, ahol óvodát működtettünk és különböző összejöveteleket szerveztünk. Ez a helyi többségieknek természetesen nem tetszett, mert ők már azt remélték, hogy a magyarság teljesen beolvad, ezért a tettlegességtől sem riadtak vissza. Az ottani szolgálati évek alatt történt egy eset, amire még az akkori magyar kormány is felfigyelt. Nacionalista huligánok törtek be a parókiára, engem pedig halálosan megfenyegettek. Végül a csendőrség közreműködése által valahogy sikerült a rendet helyreállítani, de ez annyira mély nyomott hagyott bennem, hogy nagyon ritkán beszélek róla.

Családias viszony alakult ki a hívekkel – „Különleges élmény volt eljegyzési szertartást végezni, a menyasszonyt egykor én kereszteltem és konfirmáltattam”

Felnőtt egy generáció és a gyerekeink

– Mikor kerültél a mostani gyülekezetbe?

– András-napon múlt huszonöt éve, hogy a Nyárszó–Sárvásár társegyházközség megválasztott lelkipásztorává, pontosabban ezen a napon költöztünk be a parókiára. Azóta több nagyobb gyülekezetbe is meghívtak már, de végül mindig úgy döntöttünk a családommal, hogy itt maradunk.

– Szolgálati éveid alatt egy egész generáció felnövekedett. Akadnak az akkori vallásórás gyerekek közül olyanok, akik már családot alapítottak?

– Nemrég végeztem egy eljegyzési szertartást, ahol a menyasszonyt én kereszteltem és konfirmáltattam, és ez nagyon különleges élmény volt a számomra. Mivel mindkét gyülekezet kis létszámú, ezért az eltelt évek alatt nekünk is családias viszonyunk alakult ki a hívekkel. Amikor idekerültünk, fennállt egyfajta rivalizálás a két falu között. Mivel Sárvásár a főút mentén helyezkedik el, ezért ők kicsit nyitottabbnak, modernebbnek tartották magukat, míg az alig egy kilométerre fekvő Nyárszót falusiasabbnak tekintették, de hála Istennek ma már megváltozott ez a felfogás. Az egyházi szolgálat mellett más jellegű munkát is végeztünk. A helyi önkormányzattal javítottuk a települések infrastruktúráját, építettünk iskolát, óvodát, és nagyon sok kulturális rendezvényt is szerveztünk az elmúlt két és fél évtizedben. Tavaly óta a Kalotaszegi Vándor Néptánctábor is állandó helyszínének választotta Nyárszót.

– Időközben a gyermekeitek is felcseperedtek. Papgyerekekként hogyan találták meg a helyüket a gyülekezetben?

– Rendkívül hálás vagyok Istennek, amiért nagyon szép családdal ajándékozott meg. Egy lányom és egy fiam született, mindketten már az itteni gyülekezetben. A lányom hatodéves orvostanhallgató, a fiam Nagyváradon készül fogorvosnak, és mindketten nagyon jól érezték magukat Nyárszón és Sárvásáron. Amikor már kezdtek felcseperedni, ők is kivették a részüket a gyülekezeti munkából. A templomi ünnepségeken hangszerekkel kísérték a fiatalokat, a vallásórákon, ifjúsági rendezvényeken is tevékenyen részt vettek. Sokszor feltették már nekem a kérdést, hogy miért nem irányítottam egyiket sem a lelkészi pálya felé, de ez részemről tudatos döntés volt. Szerintem nemcsak lelkészként, de orvosként is lehet az egyházat, illetve Istent szolgálni, és szerintem ezt meg is teszik majd.

Gyakran került a család elé a gyülekezet

– A lányod nem került távol az egyháztól, már csak azért sem, mert a jegyese is lelkipásztor. A lelkészfeleségek legtöbbször nem tudják, mi vár rájuk, csupán akkor, amikor a férjükkel együtt kikerülnek a gyülekezetbe. Miben más egy papi családban felnőtt leány helyzete?

– Meggyőződésem, hogy a párjának nagy segítségére lesz, hiszen mint említettem nekem is sokat segített, az öccsével együtt a gyülekezeti munkában. Soha nem kényszerítettem őket arra, hogy az egyházi munkákba bekapcsolódjanak, még arra sem, hogy templomba jöjjenek. Ennek ellenére természetesnek tartották, hogy mellettem álljanak, és fontos lett számukra is, hogy a maguk módján Istent szolgálják.

Felesége logopédus, gyermekei orvosként szolgálják majd Istent

A mi családunk soha nem tudott leülni a vasárnapi ebédet közösen elfogyasztani, mivel két gyülekezetben is kellett igehirdetési szolgálatot végeznem. Azt tanácsoltam a lányomnak, mint jövendőbeli lelkészfeleségnek, hogy a gyülekezeti szolgálat ne menjen a családi élet rovására, mert az idő hamar eltelik, és az ember sokszor nem tudja eléggé értékelni a szerettei körében eltöltött pillanatokat. Az eltelt évek alatt nagyon közel került hozzám mindkét gyülekezet, ezért sokszor úgy tűnt, hogy talán fontosabb számomra a gyülekezeti munka, mint a család.

Falun nincs hivatali idő, így mindig az van

– Miben tér el egy kis településen munkálkodó lelkipásztor tevékenysége a nagyvárosi szolgatársáétól?

– Amikor egy lelkipásztort egy nagyobb gyülekezetbe megválasztanak, akkor azt szokták mondani, hogy a lélek indítja őket egy nagyobb szolgálati területre, de az igazság az, hogy ugyanúgy a kicsi gyülekezetekbe is ő küldi a szolgákat. Ha eltűnnek a kicsi gyülekezetek, amelyek most egyre drasztikusabb apadással néznek szembe, akkor lassan a nagyok is megszűnnek majd, ezért talán a kisebb gyülekezetek még nagyobb figyelmet igényelnek. Lehet, hogy az egyházi szolgálat kevesebb a kis településeken, de itt a lelkész mindenes. Falun nincs hivatali idő, és sokszor nemcsak egyházi ügyekben keresik fel a papot, hanem teljesen más jellegű problémákkal.

Engem többször meghívtak már nagyobb gyülekezetbe, de végül mégiscsak itt maradtam. A családom mindig rám bízta a döntést, de nem hagyhattam figyelmen kívül az érzéseiket. Egy alkalommal, amikor nagyobb gyülekezetbe hívtak, azt mondták, hogy ha el is megyünk, rendszeresen járjunk majd haza. A döntést nehezen hoztam meg, és még a családom is csak a vasárnap reggeli istentiszteleten szembesült azzal, hogy miként határoztam, amikor a hirdetések rendjén bejelentettem a gyülekezetnek, hogy maradok.

– Feleséged az egészségügyben dolgozik, neki milyen viszonya alakult ki az emberekkel?

– Sokkal bensőségesebbé vált az évek során. A kisebb egészségügyi gondjaikkal hozzá jöttek az emberek és nem a körzeti orvoshoz például, ezért jobban megismerte a problémáikat. Nemcsak ellátta a betegeket, hanem beszélgetett velük, és lelki támaszt is nyújtott. Kiegészítette a lelkipásztori munkámat, és nekem is segített abban, hogy ne csak egyoldalúan lássam a gyülekezeti tagok életét. Pszichológiát is végzett, jelenleg a beszédproblémás kalotaszegi gyerekekkel foglalkozik Bánffyhunyadon, tehát logopédiai munkát is végez. A gyülekezetben nagyon szeretik, néha mondják is az emberek, hogy ügyes a tiszteletes, de a papné még ügyesebb.

Együtt építenek és együtt fociznak

Sokszor hiányzik az alázat a lelkészek szolgálatából

– Majdnem harminc éve végzed a lelkészi munkát, és körülbelül tíz éve esperesnek is megválasztottak. Mennyiben változott ez idő alatt a lelkészek hozzáállása a hivatásukhoz?

– Amikor idekerültem, én voltam a legfiatalabb lelkész az egyházmegyében, most meg már alig négy kolléga van, aki idősebb nálam, ők is már nyugdíj előtt állnak. Ezalatt az idő alatt sokat változott a hozzáállás, és attól tartok, hogy nem jó irányba. Úgy látom, hogy hiányzik az alázat sok esetben a szolgálatból, nincs meg a tisztelet a gyülekezet, a kollégák iránt. Én úgy szoktam fogalmazni, hogy egyre több az önjelölt messiás, aki mindent meg akar váltani, miközben elfeledkezik arról, hogy a világot már megváltotta valaki. Talán már a teológiai évek alatt kellene ránevelni a lelkészeket, hogy nagyobb alázattal álljanak hozzá a szolgálathoz. Szerintem nem az a fontos, hogy ki hányast kapott a főiskolán, sokkal lényegesebb, hogy meglegyen az otthoni hét év, a neveltetés, a tisztelet az idősebbek iránt, akár szolgatársak, akár gyülekezeti tagok. Mostanában egyre többet hallunk arról, hogy a lelkészek kiégnek, otthagyják a gyülekezetet, sőt már a főiskolát is. Ahogy kikerülnek a gyülekezetbe, néhány hónap alatt akarnak világmegváltó terveket végrehajtani, aztán amikor szembesülnek a sikertelenségekkel, csalódottan ott akarják hagyni a hivatásukat. Talán ezzel magyarázható az egyre gyakrabban előforduló válás is a lelkészeknél.

Fontosabb emberségesnek lenni, mint hivatalosnak

– Mennyiben változott a szemléleted azóta, amióta esperesként az egész egyházmegye életébe mélyebb betekintést nyertél?

– Az első pár hónap nagyon nehéz volt, hisz én véletlenül lettem esperes, vagy legalábbis nem indultam a tisztségért, csak miután a megválasztott kolléga visszalépett az adott körülmények miatt. Először is meg kellett tanulnom az egyházi paragrafusokat, hiszen sajnos az egyházi gyűléseken ma már gyakrabban idézünk a paragrafusokból, mint a Szentírásból. Szerintem sokkal fontosabb, hogy szolgatársi viszony legyen a lelkészek között, és ne a hivatalos viszonyt erőltessük egymásra. A vizitációkon mindig először a lelkészek személyes gondjaival igyekszem megismerkedni, és csak azután érdekel az adminisztrációs része a látogatásnak. Sokkal fontosabb emberségesnek lenni, mint hivatalosnak. Nem szeretek visszaélni az esperesi tekintéllyel, ezért ahelyett, hogy a kánonnal gyomroznám a kollégákat, megpróbálom a szeretet parancsát követni.

Minőségi életet igazán csak a szülőföldjén élhet az ember, ezért tértem vissza Kalotaszegre huszonöt esztendővel ezelőtt, hiszen nekem a gyökereim is itt találhatóak, mivel Kalotaszentkirályon születtem. Igyekszem az esperesi teendőket a szülőföldem iránt érzett felelősséggel végezni. Sajnos a tövis, ami betegségként ott van a testemben, megnehezíti néha a munkámat, de igyekszem ezzel is megküzdeni. Mindig ott van előttem a keresztjét értem cipelő Jézus példája, aki nekem, az ő gyermekének is erőt ad a keresztek hordozásában.

Ha eltűnnek a kicsi gyülekeztek, lassan a nagyok is megszűnnek majd (a képen: a nyárszói presbiterekkel)