Ma úgy ülök az asztalnál, hogy minden ugyanott van, mégis minden egy kicsit más. A csend valahogy hangosabb lett, mióta nagytatám, dédi tata elment. Előjön a sok-sok kedves emlék, és én próbálom elmesélni őt a kismanóimnak, mindezt úgy, hogy közben a saját szívem is szomorúsággal van tele.
Tatának mindig volt egy jó szava az unokáihoz, dédunokáihoz. Ha Pannát vagy engem új ruhában látott, mindig megjegyezte, hogy milyen csinosak vagyunk benne, milyen jól áll rajtunk. De ha valami finomat készítettem, s átvittem nekik is egy kis kóstolót, mindig örömmel fogyasztotta, s érdeklődve kérdezte, hogyan keszült.
Drága tata soha nem fukarkodott a dícsérettel. Szerette a szépet, jó ízlése volt, s ha valami tetszett, örömmel bíztatott kicsiket és nagyokat. Nem nagy szavakkal, egyszerű, őszinte mondatokkal, amelyek még most is a fülemben csengenek.
Tata nagyon szerette a zenét, az éneklést. A kismanóim a jó zenei hallásukat részben tőle is örökölhették. Gyakran előfordult, hogy egy-egy mondatról eszébe jutott valamilyen nóta, és kedves tenor hangján csak úgy rázendített. Örömmel, tiszta szívvel énekelt, s mi néha kacagtuk, máskor vele énekeltünk, ha ismertük a dalt. Még emlékszem, hogy a konfirmálási bulimon milyen jól megtáncoltatott! Mert bár az utóbbi időkben nehezen mozgott, valamikor táncolni is nagyon szeretett. Ezt is biztosan tőle örököltük, mert a kismanóimmal mi mindig kaphatók vagyunk egy kis bulizásra. Valahogy tatában, dédiben benne lakott a dallam. Biztosra veszem, hogy most az angyali kórust erősíti, és kihasználva, hogy lábait már semmiféle földi fájdalom nem gátolja, lelkesen eljárja a táncot a mennyei táncosokkal.
Tata nagyon közel lakott hozzánk, éppen csak a szomszédos utcában. Volt, hogy naponta találkoztunk. Egy gyors látogatás iskola után, egy közös kávézás, sütemény vasárnap, egy rövid beszélgetés a kapuban, amikor valahova rohantunk… Az életünk természetes része volt. Nem ünnepi vendég, nem ritka alkalom – hanem szinte mindennapos jelenlét. És talán ezért olyan felfoghatatlan most a hiánya. Mert nemcsak az ünnepekről tűnt el, hanem a hétköznapokból is. A röpke délutáni látogatásokból, a vakációs, ráérős beszélgetésekből, a „csak átugrunk egy percre” pillanatokból.
Panna egyik nap megkérdezte: Anya, most már soha nem fogjuk látni déditatát? Matyi csendben figyelt, de láttam rajta, hogy hasonló kérdések foglalkoztatják. Hogyan lehet az elmúlást megmagyarázni ilyen kicsi szíveknek, amikor a sajátom sem érti? Megpróbáltam elmagyarázni nekik, hogy a dédi tata teste elfáradt. Nagyon hosszú, szép élete volt, és most megpihent. Nem fáj neki semmi, nem szenved. De mi, akik itt maradtunk, szomorúak vagyunk, mert hiányzik.
A temetésről is beszélnünk kellett. Hogy lesz egy nap, amikor sokan összegyűlünk, hogy elbúcsúzzunk. Hogy lesz sírás, csend, szomorkodás, hogy a koporsóban a teste lesz, de ő már nem ott van igazán. Kismanóim szeme megtelt könnyel, s egyikük halkan azt kérdezte: Anya, de dédi tata tudja, hogy nagyon szeretjük és hiányzik? A hangom elcsuklott, s a könnyeimmel küszködve azt feleltem: igen. A szeretet nem szűnik meg attól, hogy valaki meghal.
Nehéz úgy vigasztalni, hogy közben az én szívem is fáj, az én szememben is könny csillog. Sokszor előfordul, hogy amikor meglátják rajtam a szomorúságot, ők is sírni kezdenek. Olyankor magamhoz ölelem őket, és nem próbálom elrejteni a fájdalmamat. Elmondom nekik, hogy igen, anya szomorú. Mert nagyon szerette dédi tatát. Ezzel együtt tanuljuk, hogy a könny nem gyengeség. Hogy a gyász a szeretet egy másik arca.
Elmondom nekik, hogy a hiányérzet természetes. Lesznek majd napok, amikor hirtelen eszünkbe jut a hangja, a kedvenc nótája, a szavajárása vagy a dícsérete, amikor újra felveszem azt a ruhát, ami annyira tetszett neki. És ezekben a pillanatokban nagyon fog fájni, hogy már nincs velünk. De ugyanakkor hálásak is lehetünk, hogy ilyen tatánk, ilyen dédi tatánk volt.
Néha azt érzem, kettős szerepben vagyok: egyszerre vagyok gyászoló unoka és erős anya. Belül kislány vagyok, aki visszasírja a nagytatáját, kívül pedig támasz a gyermekeimnek. De talán nem is kell mindig erősnek lenni. Talán elég, ha őszinte vagyok. Talán elég megmutatni nekik, hogy a szomorúság része az életnek, ahogy a nevetés, a jókedv is az volt dédi tata mellett.
Mostanában este, amikor lefektetem őket, gyakran kérik, hogy meséljek róla. Elmesélem, milyen jó móka volt náluk lenni, amikor kisgyermekek voltunk, hogy mindig bátorított, ha nehéz vizsga előtt álltam. Tata meghallgatott, amikor haragudtam a világra, de velem örült, amikor szerelmesen a fellegekben jártam – mindig érdekelte, hogy megy a sorom. És ahogy mesélek, érzem, hogy nemcsak a kismanóim tanulgatják feldolgozni a veszteséget, hanem én is.
Dédi tata hiánya ott marad az életünkben, mint egy csendes űr. De a szeretete is ott marad, mint egy láthatatlan fonal, ami összeköt minket. És talán ez az, amit a gyermekeimnek a leginkább szeretnék átadni: hogy az elmúlás nem törli el azt, ami igazán számít. Hogy aki szeretett, s akit szerettünk, az valahol bennünk él tovább.
