– Amikor készültem, elém került a Műsor (a Tamási Áron Színház beszélgetéssorozata – szerk. megj.), amit annak idején készítettetek. Ott azt mondta rólad Nemes Levente, hogy te ilyen önmarcangoló színész vagy. Ez mit jelent?

– Tudod, nekem a színészet megoldásokról szól. Arról, hogyan tudom összehangolni a darabot, a rendezői koncepciót és a saját személyiségemet, s aztán ennek az esszenciáját megmutatni. Amíg az ember eljut az igazi megoldásig vagy a számára megfelelő megoldásig, addig muszáj marcangolnia magát. Egyébként, én az életben is ilyen vagyok. Szóval, folyamatosan, újra és újra keresek. Mi zajlik a világban, és abból rám mi hogyan hat, hogyan értelmezem azt, építem be a munkámba, és lépek tovább. Én valahogy ebben vagyok. De Levente szerintem leginkább a munkára gondolt. Hiszek abban, hogy a jó megoldások nem egyből jönnek. Persze, vannak első kézből is nagyon jók, csak én nem az a típus vagyok, aki az első ötlettel megelégszik. Kínlódok, meg kell győznöm magam, hogy jó úton járok, ami picit hosszadalmasabb.

– Van ebben túlgondolás?

– Lehet. De ilyen helyzetekben igyekszem figyelni magamat és a környezetemet is, hogy észrevegyem, ha túlpörgök. Egyébként meg feladatfüggő a dolog. Vannak olyan feladatok, amelyek a spontaneitást igénylik, olyankor nincs túlgondolás.

– Idővel ez nem enyhül vagy javul, ahogy az ember többet tapasztal a pályán, és gyakorlottabb lesz?

– Ez egy furcsa dolog, mert nálam inkább fordítva működik. Az én esetemben az van, hogy egyre jobban megijedek. Nagyobb a felelősség, ha az ember többet tapasztal, többet tud. Az is valós félelem, hogy azt a tudást váratlan döntéssel vagy gesztussal lerombolom. Furcsa féltése ez a tudásnak. Nem mondom, hogy ez jó állapot, mert nem az. Az ember ragaszkodik ahhoz, hogy megtartsa önmagát, azt, amit felépített, de arra is vágyik, hogy felszabaduljon, és önfeledten alkosson. Én most ebben az átmeneti időszakban vagyok. Majdnem egy éve kezdett terhes lenni az, ami vagyok, amit jelentek, most egyfajta megújulási fázisban vagyok.

– Aktívan foglalkozol ezzel?

– Igen-igen. Egy idő után már nem tudtam mit kezdeni ezzel a teherrel, ezzel a lelki alkattal, amiről Levente is beszélt. Valahol megrekedtem, és nem tudtam továbblépni, ehhez kértem külső segítséget, hogy tudjak szembenézni önmagammal, s legyen rendszer, ami ebben segít. Ez a terápia. Ami azért nagyon jó, mert sok olyan összefüggést fedezek fel, illetve fedek fel általa, amelyekre nem is gondoltam. 

Egyébként én is az az alkat vagyok, mint nagyon sok más férfi ebben a székelyföldi környezetben, hogy jaj, nem kell segítség. De az a helyzet, hogy van olyan, amikor igenis kell a segítség, mert egyedül nehéz szembesülni azzal, hogy megszoktam egyfajta működést. Az viszont nekem nem jó, megrekeszt.

És ahogy mélyebbre ástam magamban, akkor jöttem rá, hogy mondjuk milyen gyermekkori élmények hatása alatt vagyok még mindig. Az, hogy most miként viselkedem, nagyban összefügg azokkal a hatásokkal, amelyek akkor értek. Elég sok színészi feladat is ebbe az irányba vitt, hogy gyötörjem magam, s ezzel egyszer csak telítődtem. Ez olyan, mint a csermely, ha néhány kő beleesik, aztán a levelek és a száraz ágak, felgyűl a víz, és amíg valaki nem tisztítja ki, addig nem tud tiszta víz folyni.

– Főleg a színházban találnak meg azok a feladatok, amelyek önmagad őrlését kérik?

– Főleg színházban, bár az utóbbi időben volt néhány film is, ahol ez ugyanúgy előfordult. Tehát hoztam a formámat.

– Színházban az embernek van ideje őrlődni. Ez filmen, hogy van?

– A film sokkal fragmen­táltabb. Az, hogy ilyen vagyok, hogy így működöm, az nyilván átjön, hiszen a személyiségem adott, de a munka nagy része nem a kamera előtt zajlik.

– Hanem?

– Még mielőtt a kamera elé kerülsz, aztán a kamera remélhetőleg meglátja, hogy te a felkészülés során mit sűrítettél bele abba a pillanatba. Pont emiatt nagyon izgalmas, furcsa és nehéz. Mármint mindkettő nehéz nekem, a színház is az, de tény, hogy filmen készen kell állni a folyamat azonnali, instant megmutatására.

– Akkor, gondolom, fel kell készülni előtte, hogy ott pillanatnyilag ezt lehessen csinálni.

– Erről van szó. Ez kicsit olyan, hogy az ember fejben már végigjárta az utat. Ugyanakkor filmen nagyon fontos a spontaneitás, mert ha az ember mindent előre megszerkeszt fejben, nem biztos, hogy annyira hatásos, mintha spontán lenne.

– Meg az látszik is.

– Na, ez a mi feladatunk, hogy ne látszódjon. Ez a mi munkánk.

– A színházi felkészülést el tudjuk képzelni, de ez egy film esetében, hogy néz ki?

– Vegyük a klasszikus esetet, amikor próbafelvétel után kiválasztanak. Megkapod a szöveget, jön az ismerkedés, megtudod, hogy ki a rendező. Mondjuk, megnézed a munkáit, közben megtudod, hogy kik a partnereid, ha nem ismered őket, akkor esetleg az ő korábbi alkotásaikat is megnézed. Aztán veszed a forgatókönyvet, és ha nem adaptációról beszélünk, akkor elkezded a fantáziádat használni. Megnézed, ki a karakter, mihez, kihez hasonlít tulajdonságai, cselekedetei alapján, hogyan lehetne még ezt-azt hozzáadni. Filmeket nézel, olvasol, meg, mondom, a fantázia.

– Tehát mögé gondolsz: ki lehet ez a figura? Honnan jön?

– Igen, és nyilván, vannak beszélgetések a rendezővel. Nem minden esetben van így, de szerintem az a jó, ha ezek a beszélgetések irányba tesznek, és a rendező nagyon erősen tudja, hogy ki az a figura. És akkor te azt elkezded magadévá tenni. A bőröd alá bújik, mész vele, hagyod, hogy rád telepedjen.

– Ha adaptált műről van szó, mint a Hunyadi esetében, ahol történelmi karakterek vannak, az hogy néz ki?

– Ugyanúgy. Elsősorban kezded olvasni a regényt. Ott is vannak kitalált események, hiszen ez regény, nem dokumentum. A történelmi idő és a regényidő nem ugyanaz minden esetben, a műalkotásba, azt gondolom, belefér a fikció. Szóval, veszed az írott, kitalált anyagot és a konkrét dokumentumokat, ezekből készülsz. Illetve erre még rájön, hogy mit szeretne az adott film alkotógárdája, hogyan képzelik el ők a figurát.

– Neked mit mondtak erről? Szilágyi Mihályról mit képzeltek, milyen legyen?

– Ezt úgy kell elképzelni, hogy valamihez, valakihez képest vagy Szilágyi Mihály. És itt nyilván Hunyadihoz képest vagy az. És akkor, ha Hunyadi Kádár L. Gellért, akkor a Szilágyi-Mátray mellette milyen? A Hunyadi vonala az elszánt, tettre kész, a falig elmenő, önkereső figura. Szilágyiról túl sok mindent nem tudunk meg ebben a tíz részben, de mindenképp ott van a kitartása, az életszeretete, kicsit az élvetegsége. Az egyik epizódban ez látható is, amikor a győztes csata után ő azért megadja a módját az ünneplésnek, és ezt szeretné a barátjával is megosztani. 

Azt volt a legnehezebb megmutatni, hogy mi köti őt Hunyadihoz. A sógorság? Az nem feltétlenül. De valami köti őt ehhez az emberhez.

Ezt nem nagyon fogalmaztuk meg, de kialakult civilben Gellért és köztem. A felkészülés alatt már összehaverkodtunk. Nagy adu volt, hogy mindketten Székelyföldről származunk, ez az egész forgatás alatt összekötött minket, és sokszor voltunk egymásnak levezető csatornái.

– Ez mit jelent?

– Elég közel laktunk, és egy forgatási nap után átmehettünk egymáshoz, beszélgettünk, boroztunk, amíg én még boroztam… Megbeszéltük, ha valami jól sikerült, vagy kevésbé. Arról is szó esett, hogy mit gondolunk bizonyos jelenetekről, amelyeket majd fel kell venni.

– A felkészülés erre a munkára inkább szellemi, lelki vagy fizikai volt?

– Mindhárom, bár, azt kell mondanom, nekem inkább fizikailag kellett feltornásznom magam. Számomra nagyon erős fizikai tehertétel volt, főleg az elején. Pandémia után kaptam meg a feladatot, s én covid alatt és után, megmondom őszintén, fizikai kondíció szempontjából inkább lefelé mentem a lejtőn. Magamhoz képest sokszoros erőfeszítést kellett tennem. Ugyanakkor az egészhez társult pszichés nyomás is, hiszen a sorozat nagy falat volt, és időben is terjedelmes, tehát minden nap résen kellett lenni. Az én esetemben előfordult, hogy forgattunk három-négy napig, s aztán egy hét szünet. Ezek voltak azok a holtidők, amelyeket okosan kellett kitalálni, hogy a szabadidőt ne csak elhenyéljem. Vagy éppen igenis csak henyéljek, és rávegyem magam arra, hogy négy napig csak pihenjek, és ne csináljak semmit.

– És ha nem henyéltél, akkor mit csináltál?

– Nagyon sokat bicikliztem. Egyszerűen szerelmes lettem a Dunakanyarba. Nekem Dunakeszin volt a szállásom, és az a környék ebben az időszakban gyönyörű volt. Szóval sokat bicikliztem, így kimozdultam a természetbe.

– Hogy kaptad meg ezt a feladatot?

– Nézd, az embernek az arca egy idő után benne van adatbázisokban, akár Magyarországon is. És akkor, gondolom én, először megkeresik a főszereplőt, aztán pedig azt, hogy mellé milyen emberek kellenek. Valószínű, hogy egy idő után felmerült Mátray László neve, felhívott a castingrendező, én nem akartam egyből menni, de pont Pesten voltam, megpróbáltam, és kiválasztottak.

– Te amúgy könnyen castingolsz?

– Ez megint feladat- és emberfüggő. Vannak rendezők, akik mellett könnyen feloldódom, akiknek a személyisége olyan, hogy kompatibilisek vagyunk. De az se feltétlenül baj, ha nehezebben kapcsolódunk, attól még a szakma az szakma. Előfordul olyan, hogy bár jó a casting, nem kapom meg a szerepet, de azért nincs harag, hiszen nagyon sok szempontot kell figyelembe venni a válogatás során. És ha az a próbafelvétel jó munka volt, az élmény bekerül valahova, elraktározódik, és lehet, hogy egyszer még gyümölcsözni tud.

– Játszol még a Nemzetiben?

– Nem. A covid elintézte. Sok azelőtt született előadást befagyasztottak, aztán később már újakat kezdtek próbálni. De egyébként akkor már eléggé elfáradtam ebben a jövés-menésben. Én itthon nem mondtam fel a munkaszerződésemet, vendég voltam a Nemzeti Színházban. Amikor épp szabad voltam Szentgyörgyön, akkor hívtak ki dolgozni. Volt egy készenléti bőröndöm, eleinte nagyon sokat vonatoztam, aztán autóval közlekedtem.

– Hiányzik?

– A Nemzeti vagy a máshol való játék? Megismertem a Nemzeti Színház működését, számomra jó élmény volt, jó hangulatú munkák voltak. Most úgy vagyok vele, hogy az nem hiányzik. Tehát, ha valamit el kell engedni, azt el kell engedni.

– De a máshol játszást nem kívánod?

– Kívánni nem kívánom, ugyanakkor az elvem az, hogy nem árt, ha a színész időről időre máshol is kipróbálja magát. Szépen kialakult itt az életterem, nekem nagyon fontos Szentgyörgy és földrajzi környezete. Vannak felkérések, és ha egy jó feladatra hívnának, valószínű, hogy mennék. De annak olyan feladatnak kéne lennie – nem azért, hogy nagyképűsködjek –, hogy érezzem: a szakmai kíváncsiság miatt megyek. Volt olyan megkeresés, amire nemet mondtam, de olyan is, ami itthoni elfoglaltságaim miatt nem valósult meg.

– Úgy érzed, hogy itthon olyasmiket játszol, amelyek kielégítik a mehetnéket? Érzed azt, hogy nem kapsz megfelelő feladatokat, és szeretnél menni valahová?

– Nem, nem érzem, hogy nem kapnék. Nyilván, kevesebbet játszom, szerintem pont emiatt, mert érzi a színház vezetősége, hogy mozgolódom, és ez ne akadályozza a társulatot. Vannak pillanatok, amikor azt érzem, hogy energiatöbbletem van, s jó lenne, ha lenne valami munka, de el kell fogadni, hogy ebben a struktúrában, rendszerben, amelyben mi vagyunk, nem te választod ki, mit játszol, és mikor, nem te osztasz magadnak szerepet. És akkor jön az, hogy az ember kitalál-e magának valamit. Engem valahogy mindig ilyenkor találtak meg a filmek, a Nemzetit is ezért nyomtam évekig, mert voltak ilyen fölös energiák.

– Zsámbéki Gábor ezeket lekötetlen művészi energiáknak hívja.

– Igen, igen! Aztán néha ezek is elfogynak, lekötődnek.

– Adtál vissza szerepet?

– Igen, de nem úgy adtam vissza, hogy köszönöm, ezt nem, hanem eljutott egy olyan pontra a lelkem, hogy nem bírta tovább a terhelést. Megfigyeltem, hogy ez általában határidős eseteknél fordul elő. A bemutató határidejét nem lehet eltolni, és engem ez pánikba tud hajszolni.

– A határidő?

– A határidő az a fal, amit nem lehet elmozdítani a helyéről, s nem kellene annak nekicsattanni. És azt kéne tudni, hogy előtte fékezzek be. Én ilyenkor nem tudok ezzel mit kezdeni. Nem tudom, melyik a kézifék, melyik a fék, és sajnos rossz megoldáshoz folyamodom: kiugrok a kocsiból. Eltűnök, magam alá esek, s ilyenkor meg kell menteni az előadást, mert mások is utaznak abban az autóban. Volt ilyen, hogy ha nagy volt a teher, akkor megomlottam.

– Már próbafolyamat alatt?

– Igen, már akkor érződik. És a feszültségek nem kibeszélése, nem kommunikálása is fokozhatja ezt. Valamiért megreked az ember, és nem megy. Volt, hogy túlzottan önmarcangoltam magam, s nem tudtam lenyugodni. Egyébként a terápiát is egy ilyen helyzet után kezdtem el. Annyira befeszültem, hogy már fizikai tünetei is voltak. Elkezdve a látástól, nem tudtam a szemem rendesen kinyitni, nem hallottam. Szóval, ez borzasztó állapot, gondold el ezt színpadon, és ez még csak próba volt. Elképzeled, hogy ki kell állni a közönség elé, s nem jön ki hang a szádon, nem tudsz megszólalni. A legutóbbi ilyen helyzetben, amikor már a szervezetem jelezte, hogy ez nem oké, másoknak kellett dönteni, pontosan a szűkös határidő miatt, és akkor lecseréltek.

Meg kell tanulnom kibeszélni, ami feszít, mert én nem vagyok az az alkat, akinek ez mindenkivel könnyen megy.

– Nem is biztos, hogy kell mindenkivel.

– Igen, nem kell mindent mindenkivel, vannak dolgok, amelyek csak rám tartoznak. Szóval nem sikerült kibeszélni azokat a művészi energiákat, amelyek lekötetlenek maradtak, de valahol elkezdtek ördögi módon bolyongani bennem, és amikor lecseréltek, akkor azt mondtam, hogy ide segítség kell, mert itt, a színházban, nem tudjuk megoldani egymás baját. Ez már olyan helyzet, amit ez a közösség nem tud megoldani.

– Ez A viharban volt?

– Igen. Elkezdtük a munkát, és én fokozatosan befeszültem, annyira, hogy a már megtanult szöveget sem tudtam elmondani színpadon. Haladt a társulat, kialakult az előadás világa, s azt éreztem, hogy én ott szottyadok magamban, és nem tudok az egészhez kapcsolódni, de nem tudtam ezt megbeszélni a rendezővel. Én ilyen alkatú ember vagyok, itt jön be a túlgondolás, ezért Bocsárdi Laci (Bocsárdi László, a TASZ művészeti igazgatója – szerk. megj.) nagy biztonság nekem. Nyilván, vele is voltak megtorpanások és elbizonytalanodások, de ő ismer engem, s tudja, hogy ilyenkor nekem egy kis időt kell adni, helyre jövök, tudod? A vihar esetében viszont vendégrendezőről beszélünk.

– Bodó Viktorról.

– Igen, és hát…ez nem az ő dolga. Nem az ő dolga, hogy mi van velem.

– A rendezőnek nem dolga ez?

– Beszélgettünk, jeleztem, megadtam a kapcsolódás lehetőségét, csak addigra bennem már túl sok minden összeomlott. Az önbizalom, a magabiztosság, és felmerült bennem a kérdés, hogy egyáltalán jó-e az, amit csinálok. Ennek az összeomlásnak valószínűleg el kellett jönnie.

– Megnézted A vihart, amúgy?

– Még nem. Tudom, hogy meg fogom nézni, csak még nem.

– Fájna szerinted?

– Nem tudom. Azt szeretném érezni, hogy nem fáj, addig akarok eljutni. És nem magam, hanem a kollégák miatt.

– Buktál már meg szerinted?

– Nem tudom. Mert mi a bukás? Fájdalom? Üresség? Szégyen? A szégyenérzet, a megszégyenülés nagyon erősen benne van a bukásban. És ha ez az érzés felerősödik, a cinikus tekinteteket, a cinikus megjegyzéseket, abban az állapotban nem lehet elviselni. És akkor az ember eljuthat odáig, hogy magában vagy akár másban kárt tehet. Ezért is kell nekem a terápiában ezzel dolgozni.

– Ha van egy este, amikor érzed, hogy valami nem úgy sikerült, nem úgy állt össze, mint ahogy szeretted volna, utána mi történik?

– Jó esetben vannak támogatóid, emberek a környezetedben, s velük megosztod. Olyan is előfordul, hogy azt érzed, nem ment, közben pedig kiderül, hogy mégis.

– Ilyen visszajelzés érkezett?

– Igen. Például, most, a beszélgetéshez közeli utolsó alkalommal játszottuk az Angyal szállt le Babilonba-t, és volt néhány szövegbaki. Érted, rég játszottuk, és az izgalomtól nem jött ki. Kotta szerint te óriásit hibáztál, nagyon hamis is lehetett volna, de ha az embernek ott a tudása a feladatról, akkor jól menthető a helyzet. Persze, ebből nem szabad erényt kovácsolni.

– És rendszert sem illik csinálni belőle. Amennyiben szöveget tévesztesz, elfelejted vagy rosszul mondod, akkor az van, hogy uramisten, ha most megnyílna a föld, elsőnek ugranék a gödörbe?

– Nagyon-nagyon rossz érzés. Érdekes, hogy eddig én bátrabb voltam a színpadon. Nem féltem, nem tartottam attól, ha valami nem jut eszembe, nem tudom kivágni magam. A kérdésedre visszatérve, hogy ugranék-e a gödörbe. Igen, de közben meg nem tudsz már ugrani. Abban a pillanatban megnyílik a föld, igen, de ott valaminek történnie kell, megoldást kell találni.

– Ki sem mehetsz a színpadról azért, mert elrontottad.

– Hát igen. Ha visszagondolok, azért is volt jogos a lecserélés A vihar kapcsán, mert szélsőséges lelkiállapotban megtörténhet az is, hogy a színész kimegy a színpadról, annyira kiszámíthatatlanná válik. A kiszámíthatatlanság nagyon pengeél, mert néha izgalmas dolgokat hozhat a nézőnek, a partnernek viszont nem biztos. Fene tudja, talán amikor az ember fiatal, könnyebben azt mondja, hogy tévedtem, na és akkor mi van? De egyszer csak eljön az idő, amikor úgy érzed: úristen, hát én nem tévedhetek, hogy néz az ki?

– Azért kérdeztem ezt, mert én úgy képzelem, amíg fiatal, pályakezdő vagy, izgulsz, nehogy hibázz. És később, amikor már tapasztaltabb, ismertebb vagy, úgy érzed, kevesebb az esélye a tévedésnek, és ez ad egyfajta nyugalmat.

– A kivétel erősíti a szabályt. De át kéne ezt fordítani, hogy felszabadító legyen, vagyis az adjon nyugalmat, hogy igenis hibázhatok, tévedhetek, ez teljesen emberi dolog.

– Igen, mondjuk, Szirtes Ági azt mondta egy interjúban, hogy a fiatalkori szorongások átváltoztak időskori szorongásokká.

– Na, erről van szó! Tehát, aki szorongó, az szorongó. Nekem ezt kell megtanulnom, hogy a szorongás ne bénítson, hanem adjon valami pluszt. Tudod, ha bemész az Arénába, ne lebénulj, hanem a fuss helyett az üss kapcsoljon be.