Villámvignetták
Ez elsősorban Epricseknek lehetett létszükséglet, hiszen én rendszeresen tíz, rendszertelenül harminc éve jártam már Vásárhelyre, sokakat megismertem, több barátom is lett. Gyakran megfigyeltem magamon valami lelkesült vakságot: annyira leköt valami, hogy éppen a legközelebbiekre nem tudok figyelni. Ennek következtében döbbentem le, ahogy a maiak mondanák, amikor a lyányom lelkéből kicsaptak a válás következményei – annyira éretten viszonyult hozzá, hogy bár sejtettem, mi dúlhat benne, IGAZÁN csak akkor értettem meg, amikor szembejött velem a fájdalma.
Ugyanígy jártam Epricsekkel. Azt hittem, az öt iskola közötti eszeveszett taxizás, a zsúfolt órarend, a tevés-vevés a lakásban (az egyik szobánk egy évig raktárként működött) betölti a lelkét, ráadásul tudtam, milyen fájdalmak elől menekül, így aztán meghökkentem, amikor azt mondta, „én is bele kellett szokjak”. Holott csak az élet örök kettősségével találkoztam megint: fájdalmaink, sebzettségeink színhelye a barátságainké is, az élményeinké, az emlékeinké, amelyekből akkor is vagyunk, ha nem örülünk neki.
Változik a fény
Sokan bámultak rám, sokan a mai napig bámulnak. Kolozsvárról Vásárhelyre?! Ez még a csodálatosnál is csodálatosabb. Azt hiszem, nem értik, mert nem érthetik, hogy amikor az élet kiragad a komfortzónádból, akkor nem tehetsz mást, mint hogy követed a forgószelet, már ha egyáltalán engedtél a hívásnak. Lutra a tanúm rá, mennyit gyötrődtem és vívódtam, miközben ő a maga barátságfilozófiája szerint reagált, reflektált, és hagyta, hogy megszenvedjem a döntést.
Nagy bölcsesség: a tanácsokra majdnem senki sem hallgat, különben is nagyon különbözők vagyunk, ő meg én.
Szóval itt nem arról van szó, hogy az ember hátradől, és eldönti, hová menjen, hanem arról, hogy egyrészt sodródsz, másrészt azzal sodródsz, akivel bárhol jól éreznéd magad. Az Epricsek lámpái, virágai, üvegpávái közé mentem haza Zilahon is, ezek közé jövök itt is.
Amúgy is rengeteget utazom, s ezért is könnyebb nekem, hiszen az utazások a fáradtság mellett impulzusokat is jelentenek. Óráim vannak Kolozsváron, de ugyanott az opera társulatával is dolgoztam többször. Ők is feltették az obligát kérdést, és fel sem tűnik nekik, hogy amíg ott voltam, soha nem kértek meg semmire, ahogy eljöttem, akkor viszont több mindenre is. És ennek nem az ő gonoszságuk vagy passzivitásuk az oka, hanem tán az, ahogyan az írásaim fénye változott. Ahogy egy osztálytársam mondta a lyányom szalagavatóján: mostanában jobban szereti olvasni, amiket írok. Rejtelmek, ha zengenek.
