Villámvignetták
Így araszoltam, mint a mesében: az egyik szemem sírt, a másik nevetett. Közben a szívem lassan tisztult, emelkedett, ahogy dobódott ki belőle a sok bánatcsomag. Az, ami voltam, mindig én leszek, csak az élet valahogy körbenyírt, elegyengetett, Epricsek pedig akkor is velem volt, amikor törött szárnnyal kókadoztam, és akkor is, amikor szárnyalni kezdtem.
Majdnem egy évig éltünk Zilahon, azután Vásárhelyre költöztünk. Nagy váltást jelentett ez mindkettőnk életében, de hát már úgyis a váltások sorozatát éltük. Egy kis lakást vásároltunk a Kövesdombon, az elterelő út mellett, és amikor megérkeztünk lakni, hetekig fóliazsákokon aludtunk, és a városban reggeliztünk. A konyha nem működött, holott jóval korábban megrendeltük a bútort, melyet végül későn szállítottak, és a mester még össze is szidott, hogy miért nem tetszik, hogy beleütközik a vízvezetékbe.
Cseke Szilárdék rengeteget szaladgáltak velünk ágyért-szekrényért-hűtőért kocsival, mások, még a szomszédok is, cipelni segítettek. Ezt sem hittem volna, hogy nem őrülök bele az átmenetibe. De nagyon lazán vettem, a Véres gyémántot néztük a nagyszobában lefekvés előtt.
Már Zilahon is több filmet megnéztem, mint addigi életemben ilyen rövid idő alatt. Ott láttam az Apocalyptót, az Egy gésa emlékiratait, az Egy tiszta nőt, az Észak és Délt. És közben készültünk a színházba, ami Zilahon nem volt.
Gáspárikék is rengeteget segítettek. Meghívtak Adorjánba, beszélgettünk, szalonnáztunk, nevettünk. Nélkülük nehezebb lett volna az a kezdeti időszak, amelyből végül kialakult az itteni életünk.
(Fotó forrása: transindex.ro)
