Emlékszem, az újságosbódék olyanok voltak, mint valami nagy kirakat: a nyomtatott napilapok, folyóiratok, magazinok, városi térképek, rejtvénylapok, képeslapok, rendezvények plakátjai azt is tükrözték, mennyire mozgalmas az élet a városban, éppen mi foglalkoztatja a helyi közösséget, mire érdemes odafigyelni. Emlékszem, valamikor réges régen a postás rengeteg újságot hordott ki, a táskája tele volt, és a lépcsőházak postaládái mindegyikébe be volt téve valamilyen lap, folyóirat. Kukucskáltunk az üvegen át, s próbáltuk kibetűzni a címeket. Vagy ha nem volt kéznél a postaláda kulcsa és furdalt a kíváncsiság, kihúztuk valahogy az újságot a fenti résen.
A rendszerváltás utáni években különösen megsokasodtak és megszínesedtek az újságosbódék a városban, hiszen a szabadságérzethez meg szabadságvágyhoz az is hozzátartozott, hogy már be lehetett hozni az országba külföldről is számos lapot, volt kínálat és volt rá kereslet, igény. Ha utaztunk, vásároltunk és vittük magunkkal az aznapi újságot olvasni, és hoztunk is lapokat máshonnan, egy szeletét az adott hely életének. Ez nem százéves történet, mégis olyan távolinak tűnik, valótlannak hat. Mert feltűnik-e ma már valakinek, hogy végigsétálva Kolozsvár belvárosán, nem talál egyetlen újságosbódét sem (ritka kivétel az Egyetem utca elején „ottfelejtett” stand), ha netán a helyi nyomtatott napilapokra, folyóiratokra lenne kíváncsi. Eltűntek a bódék, vagy ahol van még, többsége rég zárva, az ablakaiba kirakott régi magazinok színét a nap megfakította.
Már azt sem tudják sokan, jelenik-e még meg nyomtatott napilap a városban és hányféle, hiszen nincsen újságosbódé, nincsen szem előtt újság sem. Mennyire lehet vagy szabad ezt a helyzetet egyszerűen a megváltozott (megváltoztatott) olvasási, tájékozódási szokásainkra hárítani? Félresöpörhetjük-e az egész problémát mint kézenfekvő gazdasági tényt, körülményt, hogy ami nem gazdaságos, ami nem térül meg, annak előbb-utóbb vége lesz? Megengedhetjük mi, mindannyian, újságírók és újságolvasók, hogy a tájékoztatásnak, informálódási lehetőségnek ezt a formáját, amelyet a nyomtatott újság képvisel, csak közönséges gazdasági cselekménynek, elhanyagolható és lemondható szolgáltatásnak tekintsük, és hagyjuk elsorvasztani? Mert valójában a nyomtatott újság fokozatos és tudatos elsorvasztásának vagyunk a tanúi, rákényszerített résztvevői és tehetetlen elszenvedői. Több éve, sőt évtizede küszködik a nyomtatott sajtó a terjesztés ellehetetlenítésével: a postai kézbesítés, amelynek az egyik legmegbízhatóbb és legelérhetőbb megoldásnak kellene lennie, lassan és biztosan a felszámolás irányába tart, hiszen évek óta ismertek az intézmény működésének problémái – pénzhiány, létszámcsökkentés, tevékenységkiesés, helyi hivatalok bezárása stb. A rendszerváltást követően még számos magánlapterjesztő cég alakult, majd többségük csődbe ment (megkárosítva a velük szerződéses viszonyban levő nyomtatott lapokat), fenntartásuk nehezen kifizetődő, és működésüket nem könnyítik semmilyen adóügyi vagy egyéb kedvezménnyel. Most pedig az újság terjesztésének még egy lehetőségét, az újságosbódék kínálta szabadárusítást is igyekeznek teljesen megszüntetni. Ugyan a kolozsvári városvezetés igyekezett kijelenteni a helyi média képviselőinek tiltakozása nyomán, hogy „nekik semmi bajuk a sajtóval”, ennek ellenére az újságosbódék, a standok, úgy tűnik, már sehogy se illenek a „szmártváros” idilli képébe. A hatóság által „dizájnolt” utcai modern bódék, amelyekből kettő is van például a Deák Ferenc utcában, összefirkálva és zárva vannak, bérlésük és működtetésük feltehetően megfizethetetlen. Nincs újságosbódé, nincs hol nyomtatott újságot sem árulni, és így szép lassan leszoktatnak az olvasásról, leszoktatnak arról a típusú informálódásról, amelyet a nyomtatott újság sokkal ellenőrizettebb, megbízhatóbb, átszűrtebb és hiteles tartalma jelent az egyes online felületek bármikor módosítható, eltüntethető, sokszor kétes tartalmával szemben.
Szinte észrevétlenül alkalmazzák a nyomtatott sajtóval szemben a gazdasági cenzúra minden elképzelhető formáját. Drágul a papír, a nyomtatás, a terjesztés, nőnek az adóterhek… Az online térbe kényszerítik a médiát, az olvasóknak azzal az áltatásával, a csalóka illúzióval, hogy minden milyen egyszerű és elérhető, meg szabad: a zsebünkben hordhatjuk az egész világot, bármikor, bárhol „fellapozhatjuk” a kiadványokat okostelefonunkon, a tájékozódásnak a hagyományostól mennyivel eltérőbb, modernebb lehetőségei adottak ma már... Holott minden, az online tér, a közösségimédia-platformok is (magán) üzleti, gazdasági vállalkozások, ahol a gondolat és a vélemény is csak addig szabad, ameddig valakinek kifizetődő, ameddig nem sért gazdasági szempontokat.
Ha átmegyek az egyetemi könyvtárba, több kolozsvári magyar nyelvű napilapot fellapozhatok, és megtudhatom, milyen volt itt az élet több mint száz évvel ezelőtt. Kételkedem viszont abban, hogy száz év múlva majd valamelyik mai online felületen még megtalálják, mi foglalkoztatott bennünket ma itt, Kolozsváron.
Borítókép: facebook/orasulmeuiubit
