Filmélmény Zolnay Pál Fotográfia című alkotásáról
A március óta tartó vírusos állapot a filmfesztiválokat sem kímélte, így például a Filmtettfeszt Erdélyi Magyar Filmszemle kolozsvári kiadása is meghiúsult a második napon. Ezt kompenzálva a szervező Filmtett Egyesület október 31. és november 2. között online közvetített filmekkel kárpótolta a nézőket, így lehetőség adódott megnézni Zolnay Pál közel ötvenéves alkotását is.
Meglepetés volt, hogy a közvetítés előtt rövid videóval jelentkezett be a film operatőre, Ragályi Elemér. A 81 éves filmes szakember pályája során számtalan neves alkotóval dolgozott együtt ikonikus magyar filmeken, amelyek több alkalommal is komoly nemzetközi elismerésekben részesültek. „A filmnek, mint művészetnek, legnagyobb ellensége az idő. Úgy viselkedik a filmszalag, mint a rosszul festett kelme, amit kitettek a napra és gyorsan megfakult. Így van ez a filmmel is, nem csak tartalmilag, hanem formailag is. Több mint ötvenéves pályafutásom során volt szerencsém egy-két olyan filmnek alkotótársa lenni, amin nem fogott az idő vasfoga. Ez a film is azok közé tartozik. Szinte nem is tudtuk, hogy milyen értéket hozunk létre, akkor, amikor készítettük” – fogalmazott az operatőr.
A film két főszereplője, Iglódi István és Zala Márk mutatja a „valóságot”
A történetben egy szilveszteri mulatság alkalmával a két főszereplő (Iglódi István és Zala Márk) kitalálja, hogy vándorfényképészként kezdik el járni a vidéket, megörökítik a falun élő embereket és eladják nekik az elkészült fotókat. Sokunk családi gyűjteményében lapulhatnak példányok azokból a bizonyos felismerhetetlenségig retusált esküvői fotókból a nagyszülőkről, dédszülőkről, amelyek gyakran annyira híján vannak természetességnek és egyedi ismertetőjegyeknek, arcvonásoknak, hogy akár össze is cserélgethetnénk őket.
A filmben útnak indult fotós-retusőr páros is ezzel a jelenséggel találkozik: az emberek nem kíváncsiak a róluk készült, valósághű felvételekre, sokkal inkább az átjavított, megfiatalított, kisimított arcukat szeretnék viszontlátni. Megmosolyogják, elkacagják ráncos arcukat, szokatlan grimaszaikat, aztán rendszerint azzal a kifogással mondanak le a fotók megvásárlásának igényéről, hogy nem egészen ilyen eredményre számítottak, hanem inkább olyanra, „amit ki lehet tenni a falra”.
1973-ban ez még korántsem bírt akkora jelentőséggel, mint napjainkban, a retusált, filterezett, idealizált fényképekkel teli közösségi oldalak világában. „Nagyon sokrétegű ez a film. Egyrészt mutatja a készítés időpontjának egészen pontos szociográfiáját, a társadalom milyenségét, másrészt az embernek azt az állandó illúzióját, hogy képes önmagával szembenézni. Nem képes. Mindig szebbnek, okosabbnak, jobbnak gondolja magát, mint amilyen a valóságban. A Fotográfia pedig pontosan erről a küzdelemről szól, hogy szembesítsük az embereket igazi valójukkal” – fogalmazott Ragályi Elemér a film közvetítését megelőző videójában.
Az alkotás érdekessége, hogy egyszerre játék- és dokumentumfilm, fikció és valóság, az ellentétpárok közötti határ pedig gyakran érzékelhetetlenül elmosott. Mindez egyrészt annak tudható be, hogy improvizatív módszerrel, hagyományos forgatókönyv nélkül készült a film, így jelentős hatással voltak alakulására a forgatás közben felbukkanó szituációk.
Ahogy halad előre a töredezett, részekből összetevődő történet, egyre inkább háttérbe szorulnak a főszereplők, helyüket az egyszerű, előre megírt szöveg nélkül, amatőr szereplőkként bevont falusi emberek és sorsaik veszik át. Megismerhetjük különböző élethelyzeteiket, családon belüli kapcsolatrendszereiket, a fényképhez és ezáltal a maradandó valósághoz, az emlékekhez fűződő viszonyukat. Az alkotói folyamatot nagymértékben befolyásolta, amikor a csapat előtt feltárulni látszott egy kettős gyilkosság története. Ezt követően az alaptematikát háttérbe szorítva a film sokkal inkább a nyomozásra kezd koncentrálni: a két főszereplőnek a tragédiát többen is elmesélik, az egyes változatok között viszont kevés az egyezés.
Ez a váratlan témaváltás a film vonalát kissé megtöri ugyan, mondanivalóját viszont jelentősen felerősíti, hiszen a gyilkosság története is kicsit olyan, mint a saját fotóját nézegető ember: a valóság gyakran annyira rémisztő, csúnya és idegen, hogy a biztonságot és megnyugvást jelentő hazugságot választjuk helyette.
(Borítókép: a hetvenes években még így működött a ráncok kisimítása)
