Hűvös van, de ez nyári reggeleken nem tart soká. Egészen frissítő a puha fűbe levetni magam, és a csiklandozó harmatcseppekben megmártózni. Ahogy telnek a percek egyre nagyobb lesz a zaj. A tóban békák melegítik be hangszálaikat az egész napos pletykálásra, a mindenféle apró, zümmögő népség pedig már korán reggel a lágy szellőben táncol. A horizontot vadul átszínezi a vörös óriás. Az ezüst égkő pedig kezd beleolvadni a színes, zajos reggelbe. Mint két szerető, egy pillanatra találkoznak, szemeznek, a Nap megszínezett felhőt küld ajándékul a Holdnak. Játszadoznak egymással, mint a Földnek a királya és királynője. Hadd játszanak, hisz azért vannak egymásnak.
Egy arany színű fénysugár világítja meg a tisztást, a reggeli ködöt, s az egész láthatár hűvös melegségben pompázik. Hunyorítanom kell, vakító a büszke Nap fénye. Tudja, hogy ő ural itt mindent. A hatalmas fényben egy lepke száll az orromra, kék szárnyaival megcsiklandozza az orromat, de én moccanni sem merek, hisz olyan törékeny. Szép és törékeny, kicsit hiú is. A mellkasomat egy megmagyarázhatatlan érzés tölti el. A pillangó most elrepül, de nekem követnem kell. A búzamezőnél áll meg. Megpihen egy búzaszálon.
Nekem ez a búzaföld korábban semmit nem jelentett. De az ő aranyszőke haja kedvessé tette. Ó, én édes kis hercegem. Megszelídítettél. Csak ne kellett volna olyan hamar elmenned. De a rózsádnak szüksége volt rád. És neked is rá. Mellkasomat hirtelen melegség öntötte el. Olyan melegség, mely örült az életnek, és a kis herceggel eltöltött pillanatoknak. És olyan melegség, amely egyben hasítóan fájt, s mely tudta, hogy mindig felelős leszel azért, akit megszelídítettél. A távolból kutyacsaholás hallatszott. Idegen, a reggeli harmóniába betolakodott emberhang törte meg a csendet. Nem az aranyszőke hajú fiúcska táncoló léptei, hanem a természetet ostromló, pusztító vadászléptek. A madarak éneke jajveszékelő kiabálássá változott. Szememben könnycsepp szökkent. Édes gyengeséget éreztem talpamban, bundám néha-néha megremegett. Tekintetem rendíthetetlenül az aranyszínű, hajnali búzatáblára szegeződött, a lepkére, mely most ismét orromra telepedett. Próbáltam elhessegetni, hisz a vadászok őt is megsemmisítik, lábacskáit eltörik, finom szárnyait szétszaggatják. A lepke nem moccant meg.
Tudtam, hogy a mai nap lesz az utolsó, de már semmi se fáj..., mert a hajnal soha nem volt ennél szebb.
