Az est szólistája Luca Toncian kolozsvári büszkeség, aki már 6 évesen zongorázott, és 16 évesen a Salzburgi Zeneművészeti Egyetem, a híres „Mozarteum” hallgatója volt. A külföldön töltött évek alatt sok hírességgel találkozott, tanult és tökéletesítette tudását, nemzetközi pódiumokon szerepelt, végül a szülőváros visszaszólította. Jelenleg a Gheorghe Dima Zeneakadémia zongoraszakának asszisztense. A zenekart Horváth József vezényelte kottahűen, magabiztosan, színekben és hangulatokban gazdagon. Karmesteri pálcáját a zenekar figyelemmel és fegyelemmel követte mind a buktatókkal teletűzdelt kíséretekben, mind a tisztán zenekari művekben.
Szergej Rahmanyinov (1873–1943) Rapszódia egy Paganini témára című zongorára és zenekarra komponált variációsorozatát Paganininek, az „ördög hegedűsének” a 24. Capricciója ihlette. Rahmanyinov zongoraversenynek is beillő műve 24 variációból áll, amelyben a zeneszerző a Paganini-féle anyag mellett a Dies irae gregorián sequentia dallamát is felhasználta a 7., 10., és 24. variációban. A zongora a kezdettől fogva kiemelkedik a zenei anyagból. A zenekari kíséret szaggatottsága – főleg a vonósokon – feszültségkeltő, de amint a zongora „mesélni” kezd, a kíséret inkább hangulati aláfestésként működik. A variációk hangulata állandóan változik, ennek megfelelően a zongora is sok színben tündököl. Tud markánsan férfias vagy költőien légies lenni, de nem idegen tőle a hegedűk tremolójával alátámasztott sejtelmesség, a halálfélelem szülte gyászos drámaiság, az oroszos dallamvilágban testet öltött szenvedélyesség, a románc jellegű énekszerűség, az érces hangú rézfúvók által hangsúlyozott harcias-hősies jelleg, vagy a nagyiramú száguldás, és a zaklatott virtuozitás sem.
A rapszódia érzelmi csúcspontja, és egyben a legismertebb variációja a 18., amely a Somewhere in Time – Valahol, valamikor című romantikus filmdráma kísérőzenéjeként vált népszerűvé. Az utolsó variációkig a szenvedélyesség és virtuozitás a jellemző, felfokozódik a tempó, felfokozódnak az érzelmek. Ördögi virtuozitása a finálé Dies irae dallamanyagában éli ki magát, hogy végül lecsendesedjen és letisztuljon két leheletnyi akkordban. Széles hangulati palettában ragyogó mű, amelyben Luca Toncian megcsillogta(tha)tta előadásának minden pozitívumát: ragyogó technikájától a dinamikai árnyalatok sokszínűségéig, a drámai erőtől a könnyedségig, a nagy ívben gondolkodástól az énekszerűségig, a szenvedélyességtől a nosztalgikus pillanatok szépségéig, a virtuozitástól a romantikus szárnyalásig.
A zenekart Horváth József karmester vezényelte (Fotó: Bogdan Meseşan)
Liszt Ferenc (1811–1866) magyar rapszódiáiban nem az autentikus magyar népzenéből ihletődött, zeneanyagában a cigányok magyarnak vagy magyarosnak vélt dalait és a népies műdalok cigánymuzsikusok által megszólaltatott változatait dolgozta fel. A 19 Magyar rapszódiát zongorára komponálta, ezek közül néhánynak zenekari változata is ismeretes. A 14. Rapszódiában a Magasan repül a daru és a Szederinda búj, búj kezdetű népies műdalokra ismerünk. Ennek a rapszódiának a zongorára és zenekarra készült átirata Fantázia magyar népi témára címmel vált népszerűvé. Luca Toncian tolmácsolásában benne lüktetett a magyar virtus sava- borsa, briliáns technikájával a zongora billentyűin hol a hegedű, hol a cimbalom hangját utánozta. Sokszínű játékát a közönség ovációval kísért vastapssal jutalmazta.
Ezen az estén Liszt 2. Rapszódiája is elhangzott, Karl Müller-Berghaus (1829–1907) zenekari átiratában, az eredeti cisz moll helyett c-mollban. A felemelően magasztos, fájdalmas-gyászos, lassú keserves után, a friss csárdás jellegzetességeit hordozza. Zeneszövetét melankolikus klarinétszólók, a magyar pontozott ritmika, a cimbalom hangját utánzó virtuóz részek, a nosztalgikus és tüzes dallamok rapszodikus kavargása jellemzi. A zenekar hangulatos, színekben gazdag előadását a közönség viharos tapssal köszöntötte.
Iosif Ivanovici (1845–1902) nevét elsősorban a Valurile Dunării, azaz a Duna-keringőhöz kapcsoljuk, ezt az estét azonban egy másik műve a Valsul Luceafărul – Esthajnalcsillag-keringő zárta. Rövid bevezető után először a csellók „éneklik” a szép melodikájú keringőt, majd a teljes zenekaron felcsendülő líraibb és sebes sodrású dallamok ragadják magukkal a hallgatót. Hirtelen báltermi hangulat uralja el a zenei történést, szinte látni a kipirult párokat, amint könnyedén, halk suhanással körbe-körbe lejtik valcerüket a virágillatú táncteremben.
Kellemes, szép este volt. Miközben észrevétlenül szaladt az idő, a közönség a zene szárnyán ringatóz(hat)ott, a rapszódiától a keringőig.
(Borítókép: Az est szólistája Luca Toncian zongoraművész volt. Fotó: Bogdan Meseșan)
