Az, hogy Oroszország egyáltalán birodalom-e, van-e bármiféle legitimitása a XXI. században birodalmi tendenciáit ilyen formában védeni és kiterjeszteni, komplex kérdés, melyre itt nem áll módomban kitérni. Amit érdemes azonban megvizsgálni a birodalmiság, a háborús narratíva problematikus, sokszor ellentmondó recepciója a nyugati világban, beleértve értelemszerűen most már az Európai Unió tagállamait is.
Amikor a Római Birodalom vagy a múlt jóformán összes nagy európai birodalmának történetéről olvasunk, vagy annak részleteit oktatjuk, a közös pont, hogy ezeket civilizáló birodalmakként irjuk le. Expanszionista politikájuk, véres, emberek ezreit, nemegyszer tizezreinek életét megnyomorító hadtörténetük és külpolitikájuk értelmezése egy civilizációs metahistóriai köntös révén elévül, megszelídül. Az európai embernek a múlt birodalmi expanszionizmusa elfogadható, mi több, a meghódított és nyomorba döntött népcsoportok százainak a saját szenvedéstörténete sokáig nem is jelent meg az európai történetirásban, legyen szó itt a rómaiak által meghódított népekről az alpesi régióktól, a dunai provinciákon át el egészen az ókori zsidók történetéig, vagy a mezoamerikai, dél-amerikai és afrikai népek változatos birodalom-felfogásáról. Korinthosz ártatlan ezreinek ordítása és pusztulása Mummius idején ugyanolyan, mint Mariupol, vagy bármelyik másik kortárs város ostroma és siralmas sorsa, mégis valami miatt az utókor ezt a „birodalmi civilizáció” dicsőségeként értelmezi csak azért, mert a nyugati történeti hagyomány ezt hagyta ránk örökségül.
Ellenben ha a keleti birodalmakról (a perzsa achamenidák, szaszanidák, az abbászidák, a mongolok, tatárok, törökök, oroszok) van szó, a birodalmiság csakis negativ és pusztító, a meghódított, a szenvedő perspektívájából jelenik meg általában. A kelet birodalmai és expanzív tendenciái csakis a gonoszság, pusztítás forrásaként értelmezendőek, a nyugati birodalmi tendenciái a történelem folyamán pedig egy metahistóriai ugrással pozitiv, civilizációs jelenséggé válnak.
Ezt persze a XX. század óta egyre nagyobb teret nyerő poszt-kolonialista történetirás enyhítette, árnyalta. Mummius barbár pusztítása Korinthoszban a XIX. századi romantika festőinél már a felszabadult Görögország szimbólumaként, a nacionalizmusok korában a birodalmiság ellenszólamaként jelenik meg, és érdekes módon ezt az ellenbirodalmi kulturális nyelvet veszi át nemcsak a lokalizáló nacionalizmusok kora, de a poszt-kolonialista XX. századi modernizmus is.
A kortárs dekonstruktivisták ezzel szemben már átestek egy káros végletbe, amely egyenesen "eltörölné" a történelemből a nyugati birodalmak történetét és a kolonialista múlt pozitiv vonásait.
A "keleti gonosz birodalmak" és "nyugati civilizációs birodalmiság" kettősége nagyban érzékelhető a kortárs események tükrében is, és nagyon úgy tűnik, hogy esély sincs arra, hogy végre kimondjuk: mindenféle birodalmi expanszionizmus (klasszikus, territoriális hódításokat megcélzó régi módi, mint most az orosz), vagy az új, neoliberális (ideológiai-gazdasági, mint a kínai és az amerikai) alapvetően rossz és káros, bár evolúciós szempontból elkerülhetetlen és determinált jelenség a komplex társadalmakban. Egyesek szerint olyan komplex társadalmakban, mint az emberi faj, a homo sapiens elkerülhetetlen, természetes, evolúciós folyamatának eredménye, hogy előbb-utóbb birodalmak jönnek létre annak előnyeivel és hátrányaival együtt. Mások ezt az evolucionista, determinista elméletet elvetnék a kulturális-kognitív fejlődés és a ráció lehetőségeként, ám ennek egyelőre nem sok nyoma van az emberiség történetében.
Amig eleve rosszul tanítjuk a történelmet, addig ez a "Jó" és "Rossz", "Fény" és "Sötétség" harcaként elképzelt diskurzus tovább fog élni. Szerintem a Fény nem tud arról, hogy ő csak egy bizonyos oldalon állna. Azt meg különösen kétlem, hogy háború oldalára állna, bárki is vívja azt. A birodalmiság univerzalizál, egységesít, globalizál, a nacionalizmusok pedig felaprózzák, szegregálják, túlságosan lokalizálják a közösségeket. A megoldás a glokalizáció lenne, amely a két irányzat és tendencia közötti átmenetként próbálja a szuveranisták céljait egyesíteni a globalistákéval és párbeszédre, együttműködésre hívja, szabad teret ad a két irányzatnak, gazdasági és kulturális téren is. A glokalizáció feloldhatná a birodalmiság elavult eszméit, enyhítene a globalizáció negatív hatásait, de felszabadítaná a nemzetek elavult fogságában lévő közösségeket. Kérdés persze, hogy ez a népszerű elméleti perspektíva működőképes-e és létezik-e alternatíva a birodalmak nyomasztó hatalmával szemben.