Az ismeretterjesztő konferencia első mozzanatát Muhi Sándor képzőművész-tanár, művészeti író Szatmári úti képek fotótárlatának megnyitója képezte, melyen a szerző felvázolta a bemutatott mintegy hetven felvétel keletkezési hátterét, személyes indítékát. A szerző által lencsevégre kapott hagyományos szobabelsők, népi szőttesek, varrottasok, kerámiák, foglalkozásokkal kapcsolatos kellékek és személyek, falurészletek önmagukért beszélve kalauzolták a jelenlévő szépszámú diákságot, meghívott vendégeket és a kolozsvári érdeklődőket az Erdély északnyugati csücskén húzódó letűnt világ fotók által felidézett közegébe.
A rendezvénysorozat nyitányaként Vörös Alpár iskolaigazgató kifejtette: önazonosságtudatunk megalapozására elengedhetetlenek az ilyen és ehhez hasonló megnyilvánulások. Ugyanakkor megköszönte a kétnapos értekezlet előadóinak ügyszerető fáradozását.
A tárlatnyitót Muhi Sándor: Morzsák Szatmárnémeti építészetéből és képzőművészeti életéből című előadása követte. Az előadó Hám János (1781-1857) római katolikus püspöknek a városkép alakításában játszott fontos szerepét vázolta, majd kitért a külsejében újklasszicista, belső terében pedig barokk stílusjegyű római katolikus székesegyház bemutatására és ismertette a szatmári zárdában található Than Mór festményt. Megismerkedhettünk továbbá az ezernyolcszázas évek elején épült Láncos-templommal, a Kölcsey Ferenc Főgimnáziumnal, a püspöki palotával, a nemrég felújított szatmári színházzal, az 1842-ben épült, neogótikus jegyeket mutató, Hám János idejében épült Kálvária-templommal, a céhes múltat idéző Csizmadiaszínnel és Iparos Otthonnal, valamint a város további jellegzetes épületeivel.
Vicsai János történelemtanár: Szatmár helytörténeti bemutatása című előadásában a különféle be- és kitelepítéseknek betudható nemzetiségi arányváltozásokról beszélt. A földrajzilag a Keleti Kárpátokat az Alfölddel összekötő vidék lakossága sok történelmi viszontagságot és területi átrendeződést élt meg, legátfogóbb bemutatása Borovszky Samu (1860-1912): Szatmár vármegye monográfiája (1906) című művének köszönhető. A térség mostani, Szatmár megyei részében található többek között Nagykároly, Tasnád, Erdőd és Szatmárnémeti, melyek közül az utóbbi Szatmár és Németi 1712-ben történt egyesítése folytán jött létre. Amint az előadó kifejtette, a Szatmár elnevezés (és egyben a térség neve) a német salzmarkt (sóvásár) kifejezésből eredeztethető, a Németi elnevezés pedig a városrész akkori lakóinak nemzetiségi hovatartozására utal.
Az értekezlet egyik fénypontját a szatmári népviseletbe öltözötten Dobráról érkezett magyartanárnő, Kallós Anna Mónika jelentette, aki tucatnyi tájjellegű varrottast és szőttest is hozott magával, kiegészítve a Kajtár Magdolna ákosi magyartanárnő jóvoltából kölcsönkapott hasonló jellegű gyűjteményt.
A Dobra monográfiája tanulmánykötet szerkesztője és társszerzője, Kallós tanárnő (előadása címe: Dobra – emlékek és élmények) többek között elmondta, hogy a középkor óta szőlődombjairól és jó borairól híres Kraszna völgyében található több mint nyolcszáz éves település Sződemetertől, Kölcsey Ferenc szülőfalujától 25 km-re, Szatmárnémeti és Zilah között terül el. A faluközösséget először a Váradi Regestrumban, II. András uralkodása idején említik. 1456-ban már iskolai oktatás folyik a településen. Református temploma 1799-ben épült, és egykazettás festett deszkamennyezettel rendelkezik. A temető muzeális értékű kopjafái tölgyfából készültek. A tulipános-kalapos díszítésűek: férfi, a kendős-kontyos mintázatúak pedig női elhunytra utalnak. Ma is élő hagyomány a legények által bemutatott borköszöntő, mint a szőlőműveléssel kapcsolatos népi szokások egyik szép példája.
A szatmári zenei élet múltja és jelene című előadásában Szép Gyula, a Kolozsvári Magyar Opera igazgatója rávilágított: a népzene és a szalonzene párhuzamosan, egymást kiegészítve virágzott a XIX. században. Megemlítette, hogy az erről a vidékről származó verbunkos és csárdás Liszt Ferenc zenéjét is megihlette, aki tévesen úgy vélte: ez a hagyományos, régies magyar népzene. Mivel a Hymnus költője, Kölcsey Ferenc a tájegység, Sződemeter szülötte, az előadó kitért „nemzeti imánk” Erkel Ferenc által történt megzenésítésének körülményeire és hangzásbeli, műfaji elemzésére. Elmondta, hogy az 1844-től hallgatólagos közmegegyezéssel „nemzetivé” vált Hymnust a Trianon előtti időszakban „feszesebb” előadásmód jellemezte. Megemlítette azt is, hogy „Nemzeti Himnuszunk” közkinccsé válása előtti időszakban a Boldogasszony anyánk (katolikus), és a Tebenned bíztunk (református) énekek töltötték be a himnusz szerepét, de ilyen célzattal gyakran elhangzottak a Rákóczi-induló különféle, népi változatai is.
A második nap Rácz Éva médiaszakember előadásával kezdődött, aki a szatmári újságírás, rádiózás és internetezés világába nyújtott betekintést. A továbbiakban Weisz Attila művészettörténész előadása révén Szatmár térség középkori templomai kerültek közelképbe. Az előadó részletesen beszélt a tájegység lakóinak múltbeli társadalmi és egyházközösségi viszonyairól, a különböző történelmi korok viszontagságai közepette bekövetkezett területi átrendezésekről, illetve a térség számbelileg is jelentős műemléktemplomairól. Hangsúlyosan kitért az Ákos nemzetség hajdani monostori templomának, a 12-13. század fordulóján épült háromhajós, a romanika stílusjegyeit felvonultató ákosi mai református templom bemutatására. Elmondása szerint a téglából emelt, nyugati homlokzatán két toronnyal ellátott épület az apszist közrefogó, keleti részére tervezett másik két torony révén eredetileg négytornyosnak indulhatott.
A 14. században épült nagybányai Szent István plébániatemplomról megtudhattuk, hogy gazdag forrásanyaggal rendelkezik. A hajdani jelentős épületből viszonylagos épségben megmaradt István torony mai állapota annak a „szerencsés fejleménynek” tudható be, miszerint azt az 1846-ban kiadott, a 18. század óta romos állapotban lévő templomra vonatkozó bontási engedély „megkímélte”.
Dohi Zsuzsa magyartanár Szatmár irodalmi életének múltja és jelene című előadásában a térség irodalmi életének múltbéli és jelenkori változatosan gazdag „spektrumát” érzékeltetve megemlékezett a 16. században élt erdősi Sylvester János (1504-1551) humanista tudósnak és bibliafordítónak és a nagykárolyi származású Károlyi Gáspár (1529-1592) bibliafordítónak a magyar nyelv fejlődési irányát évszázadokra meghatározó munkásságáról. Ezt követően a 18-19. században élt Gvadányi József (1725-1801) költőről, prózaíróról, illetve az Érsemjénen született Kazinczy Ferenc nyelvújítóról (1759-1831), valamint a Sződemeteren született Kölcsey Ferenc nagy ívű életművéről beszélt, de hosszasan sorolta a további, e tájegységhez kapcsolódó további neveket, hogy közülük csak legismertebbeket említsük: a „költőfejedelem” Ady Endrét (1877-1919), Kaffka Margitot (1880-1918), Páskándi Gézát (1933-1995) vagy a Kolozsváron kiteljesedő Dsida Jenőt (1907-1938) és Szilágyi Domokost (1938-1976).
Murádin L. Noémi A Nagybányai Iskola előadása az „új időknek új dalai” szellemiségben „szárnyra kapó” képzőművészeti törekvések irányát, tartalmát igyekezett feltárni. Már az előadás felvezetéséből kiderült ugyanis, hogy a millenium évében, 1896-ban Hollóssy Simon (1857-1918), Ferenczy Károly (1862-1917), Thorma János (1870-1937), Réti István (1872-1945), Iványi Grünwald Béla (1867-1940) és mások által sok tekintetben a Barbizoni Iskola mintájára kezdeményezett festőiskola a maga törekvéseivel, újszerű látásmódjával nemcsak képalkotó módszerében változtatta meg az akkortájt dívó akadémista felfogást, hanem témaválasztásában is új szempontok vezérelték. A szemléletváltás mentén ugyanis az addigi felfogás szerint jelentéktelennek tűnő valamely tájelem például, az adott alkotás „főszereplőjévé”, üzenethordozó összetevőjévé vált azáltal, hogy kompozíciós tényezővé minősült a szín, az ecsetkezelés belső ritmikája, a fény-árnyék viszonylatok, a látványelemek atmoszférikus festői megragadásának „hogyanja és mikéntje”. Az így képpé átlényegített látványelem, - a megváltozott alkotói alapállásnak betudhatóan, csupán ürügyként szolgált valamely gondolat, hangulat festői megformálásához, megjelenítéséhez.
Szabó Zsolt író, a Művelődés volt főszerkesztője a kétnapos honismereti rendezvényből nemcsak mint előadó vette ki részét, hanem az előszervezésben is önzetlenül részt vállalt. Szatmár vidékével kapcsolatos, életközeli tapasztalatait, élményeit osztotta meg a hallgatósággal; mondandójának vezérfonalát azon gondolat képezte, mely szerint szavakban nehezen megfogalmazható, valami sajátságos ízeket rejtegető, erőteljes arculati vonásokkal rendelkező tájegység Szatmár, ahová – a Szilágysághoz hasonlóan – kolozsváriként is ezer szállal fűződik.
A sokszínű és változatos megközelítési szempontokat felvonultató kétnapos rendezvény a szóban forgó tájegység arculati vonásainak feltérképezését igyekezett nemcsak szóbeli értekezések, előadások révén bemutatni, hanem sok esetben versek felidézése révén is. Ilyen megfontolások szerint került Kallós Anna Mónika által felolvasásra a dobrai legények borköszöntője, vagy Gellért Sándor, Dsida Jenő, Szilágy Domokos egy-egy versének Dohi Zsuzsa révén történő felidézése. A maga nemében hangulatkeltőnek bizonyult a tíz Ady Endre-versből összeállított és elszavalt Szépbe-szőtt hit vers-fűzér is.
A művészi érzékletesség és kifejezőerő magával ragadó élményét nyújtotta a Felszállott a páva díjas Tokos zenekar szatmári népzene típusokat felelevenítő muzsikája is, melynek során a zenekar vezetője, Vajas Albert a szatmári népzene és néptánc kapcsán tartott ismertetője is maradandó élményt jelentett. Előadásából kiderült: erre a térségre is érvényes, miszerint a mezővárosok fejlődése maga után vonta a faluközösségek régies zenéjének és táncrendjének átalakulását. Többek között azért is, mert a vidéki falvakat bejáró táncmesterek révén hamarabb találkozik a tájegység népessége a polgári szalonzene, valamint társas zene és magyar népies műzene hatásával, illetve a zenei műfajoknak megfelelő tánctípusokkal, mint más térségek. Az életerős tánc- és népzenei hagyományok azonban még képesek szervesen magukba olvasztani az új hatásokat, megújulva, modernizálódva általuk.
A szatmári tájegység tánc- és zenedialektus formálódásában jelentős szerep jutott a cigányság ilyen irányú kultúrájának, illetve a cigányok által hordozott és közvetített régiesebb erdélyi népzenének és tánckultúrának. A zenei bemutatóval egyidőben a szatmári táncrendeket is érintő előadás kitért a csárdás és verbunkos szatmári eredetének ismertetésére is.
A fenti gondolatok jegyében, annak „illusztrációs” folytatásaként a Tusai Szilárd vezette Bogáncs néptáncegyüttes szakszerűen hiteles, élményszerű szatmári táncokkal varázsolta felejthetetlenné a rendezvény végét. A zilahi Csuprosok citerazenekar előadása is megerősítette a jelenlévő érdeklődőkben: érdemes odafigyelni népművészeti hagyományainkra.
A konferencia záró akkordjaként „színre lépő” Szabó Attila muzeológus (a Zilahi Csuprosok citerazenekar irányítója, aki a rendezvény szervezésében is hathatós segítséget nyújtott) saját kerámiagyűjteményéből rögtönzött tárlata révén tapintható közelségbe kerültek Szatmár vidéke fazekas központjainak – Szatmárnémeti, Nagykároly, Nagybánya, Felsőbánya, Tasnád, Misztótfalu, Vámfalu – jellegzetes, mívesen kivitelezett cserépedény-típusai: tányérok, szilkék, kanták, bokályok, korsók, káposztás fazekak. A különböző tájegységek kerámiáját, köztük a szatmári fazekasságot évek óta kutató képzőművész-muzeológus a nagybányai stílusú kerámiáról beszélve kifejtette: városias, magas színvonalat képvisel. A felsőbányai stílus esetében megkülönböztetjük a református magyarokra jellemző változatot, melynek jellegzetessége a fekete alapra festett fehér vonaldísz, stilizált virág vagy fenyőág motívum. A görögkatolikus izamenti románoknál a fehér alapú karcolt, piros és zöld színezetű edények a jellemzőek. Valamennyi központban az emberek földművesként művelték a fazekasságot, kezdetben céhekbe tömörültek. Az előadó értékelése szerint a szatmárnémeti, a nagykárolyi és a misztótfalui kerámia múltja kevésbé kutatott, és stílusbeli sajátosságaik sincsenek kellőképpen feltérképezve.
Székely Géza képzőművész-tanár, programszervező
