Ha kissé rápillantunk a statisztikákra, akkor viszont azt láthatjuk, hogy bizony nagyon keveseknek adatik meg a győzelem kiváltsága. Ezt a sportolók maguk tudják a legjobban, hiszen ők azok, akik gyakran a szó szoros értelmében a vérüket adják, hogy feljussanak a csúcsra egy bizonyos sportágban. Csakis ők tudhatják, mennyire nehéz diadalmaskodni és egy kontinens vagy akár a világ legjobbjává válni egy, két vagy négy évig. A dicsőség rövid idejű, mindig jönnek újabb és újabb nemzedékek, akik ki vannak éhezve a dicsőségre, és készek lelökni a „trónról” azt, aki előttük járt.
Hogy miért keveseknek adatik meg a győzelem, nem tudnám megmondani. De statisztikailag egészen biztosan így van. Ezt jó lenne szem előtt tartani mindig, még akkor is, amikor hajlamosak vagyunk mindenért elégedetlenkedni. A kocaszurkolók könnyen lebecsülnek egy világversenyen való részvételt azzal a jól hangzó érvvel, hogy ma már csak a győzelem számít, hiszen sokan kijutnak az olimpiára, Európa-bajnokságra vagy világbajnokságra. A statisztikák azonban ezt is könnyen megcáfolják, hiszen érdemes megnézni, hogy egy ország bizonyos évjáratából hány fiatal teljesedik ki odáig szakmailag, hogy egy világversenyen képviselje országát, netán kijusson az olimpiára. Nem lepne meg, ha jóval 1 százalék alatti lenne ez a szám.
Ezek a gondolatok jutottak eszembe az angol-olasz foci Eb-döntőről, amely nagy szenvedélyeket váltott ki. A végeredmény ismert, az olaszok nyertek, amit az angolok nehezen emésztettek meg, de kénytelenek voltak elfogadni. A statisztikák különben azt mutatják, hogy a híres angoloknak is bizony nagyon nehéz nyerniük. Mindig nyerni szeretnének, egykori világbirodalomként úgy gondolják, hogy ez nekik kijár, csakhogy a statisztika könyörtelen, és az érdeklődő szeme elé veti azt a száraz tényt, hogy az angolok futballban egyetlen világbajnokságot nyertek 1966-ban és 2021-ben játszották az első Európa-bajnoki döntőjüket 1960 óta, amikor az UEFA létrehozta ezt a versenyt. Hihetetlen, de világbajnoki döntőig is csak egyszer jutottak el. Hogy ez a teljesítmény kevés vagy sok, mindenki maga ítélje meg, de ez a valóság.
Anglia attól még nagy futballhatalom, elvégre a futball őshazája, de lám, a labdarúgás feltalálói sem nyernek könnyen, mi több, ha a statisztikát nézzük, akkor inkább veszíteni tudnak. Idézzük fel azt is, hogy az angolok immár hetedik alkalommal veszítettek büntetőkkel világversenyen a kieséses ágon. Kilencszer jutottak ilyen helyzetbe és csak kétszer kerültek ki győztesként a büntetőpárbajból. Az angolok sokszor ott voltak a nyolcad- és negyeddöntőben, párszor az elődöntőben is, de a döntő kapui igen ritkán nyíltak meg előttük. Sok szépet olvastam például az angolok 1966-os csapatáról, amelynek sikerült eljutnia a csúcsra, de személyesen angol válogatottat csak vasárnap láttam először döntőt játszani. (Az 1990-es vb bronzmeccsét most nem számolom ide.)
Ennél az olaszok jobbak, ha a statisztikát nézzük, hiszen ők már nyertek Eb-t (a mostani volt a második). A 2000-es években egyszer lettek világbajnokok és kétszer is Eb-döntőt játszottak, amelyeket elveszítettek a franciák és a spanyolok ellen, így ilyen előzményekkel az olaszok sikeresebb múlttal vágtak neki a londoni végső csatának. Persze ilyenkor nem a múlt játszik, de ha a csapatok teljesítményét nézzük, akkor összességében is az olaszok voltak jobbak, nem sokkal, de éppen annyival, amennyi elég volt ahhoz, hogy nyerjenek. Annak ellenére, hogy az angolok voltak hazai pályán, mégis az olaszok kezdeményeztek többet a második félidőben, nem beszélve arról, hogy talpra álltak a katasztrofális kezdés után. Persze, valahol a kollektív történelmi emlékezetnek is szerepe van abban, hogy az angolok nem tudtak többet kihozni magukból a csata sorsdöntő pillanataiban, hiszen a mostani angol játékosok is csak szüleiktől hallhattak Bobby Charltonékról, de inkább nagyszüleiktől. Nagyon fontos ugyanis minden sportolónak, hogy a környezetében legyenek olyan bajnokok, akiket élőben láthatnak magasba emelni trófeákat. Ennek az olasz nemzedéknek megadatott ez az előny, hiszen láthatták például Fabio Cannavarot, amint 2006-ban felemelte a vb-serleget. Ez is egy apró előny volt az angolokkal szemben, amit a taljánok ki is tudtak használni.
Hogy mennyire számít a statisztika és a múlt, ezt a szakemberek soha nem fogják tudni eldönteni, mert nem egy mérhető dolog, de lélektanilag minden bizonnyal kihat a jelenre. Éppen ezért minden sikert a történelmi perspektíván keresztül kell mérlegre helyezni, így kisebb az esélye annak, hogy alá- vagy túlbecsüljük a sportgyőzelmeket.
