1956 decemberében már a forradalmat leverték, Magyarországon a káosz uralkodik, az emberek pedig még nem egészen találják a helyüket az új rendszerben, az új világban. Sokan menekülőre fogják és a jobb élet reményében Nyugatra készülnek disszidálni. Fő- és címszereplőnk, Szerencsés Dániel (Rudolf Péter) szerelme, Mariann (Szerb Katalin) és családja is ezt tervezi. Mariann levelet hagy Daninak, hogy menjen utána és szökjön meg vele. A fiatal, a világra minduntalan rácsodálkozó fiú így is tesz, barátjával, Angeli Gyurival (Zsótér Sándor) vonatra ülnek, és elindulnak Mariann után. A vonatúton a főbb szereplők mellett számos embert és ember mögötti történetet, sorsot ismerünk meg: ki miért disszidál, ki mit gondol a kommunistákról, önmagáról, a magyarságról. A nyugati álom előtt azonban a disszidenseknek a határnál meg kell várniuk egy szállodában, amíg a teherautók megérkeznek, és biztonságban el tudnak indulni. Dani és Mariann újra egymásra találnak, Gyuri ismét találkozik rég nem látott apjával (Bodrogi Gyula), aki összetűzésbe keveredik Kapás Ivánnal (Kern András). Mindketten a rendszer kiszolgálói voltak, de Kapás börtönbe juttatta az idősebb Angelit. Miután néhány „rendszerellenes elem” jól helybenhagyja Kapás Ivánt ávós múltja miatt, Gyuri fegyvert fog az apjára, aki utasítja, takarodjék ebből az országból, de nélküle. A zárásban kiderül, hogy Dani és Gyuri nem hagyja el az országot, ismét vonatra szállnak, hogy visszamenjenek Budapestre, a fiatal Angeli azonban kiveti magát a mozgó vonatból, és életét veszti. Ebből a rövid összefoglalóból is nyilvánvalóan kitűnik, hogy a film a menni vagy maradni akarás tematikája köré építi a történetet. Nemcsak a főhősök, de a vonaton, csak pillanatokra látható mellékkarakterek által is. Senkiről sem lehet eldönteni, hogy tényleg csak rokonlátogatóba megy-e a határszélre vagy disszidálni akar. Az egyik epizódszereplő ki is mondja: ha elmegy innen, soha többé nem fog hazudni.
A film sokszor kellemetlenül életszerűen adja át a szabadságharc utáni Budapest és egyáltalán Magyarország hangulatát, állapotát. Bár mi csak a történelemkönyvek lapjain és a múzeumi tárlatvezetéseken találkozunk ezzel az időszakkal, az a hátborzongató légkör, a teljes káosz és a puszta túlélési vágy magával ragadja a nézőt, és nem engedi el. Ezt a hatást a rendező a színészi gárdával is fokozza. A magyar színjátszás olyan nagyjai láthatók, akár csak apró mellékszerep erejéig is, hogy a rendszerváltás előtti magyar színművészet iránt megszállottan érdeklődő (vagyis én) csak pislog, mint hal a szatyorban. Sándor Pál a címszereplő, az akkor még főiskolás Rudolf Péter mellett Törőcsik Marit, Garas Dezsőt, Bodrogi Gyulát, Kern Andrást, Zsótér Sándort és a személyes kedvencemet, Major Tamást mind „beleszuszakolta” ebbe a filmbe. Már csak ezért is érdemes ezt a filmet megnézni. Szeretném azonban kiemelni Zsótér Sándort és karakterét. A mai kor embere őt inkább rendezőként ismerheti, s aki látott már vele audiovizuális interjút, tudja, hogy Zsótér furcsa ember. Olyan, ahogy az ember a „megborult művész” figuráját elképzeli. Angeli Gyuri karaktere pedig szintén furcsa, nehezen értelmezhető és kiszámíthatatlan szereplő, Zsótér Sándor ártatlan ábrázata és néha ködös tekintete tökéletesen hihetővé tudta tenni a komplex és helyenként kellemetlen karaktert.
„Egyáltalán az, hogy elkészülhetett ez a film, az valami csoda” – hangzott el Rudolf Pétertől a vetítést követő közönségtalálkozón. A Vígszínház igazgatója Papp Attila Zsolttal beszélgetve többször is elmondta, hogy nehéz neki ezt a filmet látni, erről mesélni, hiszen sok olyan színészkollégájával dolgoztak itt együtt, akik azóta a túlvilág közönségének játszanak. Ennek ellenére szívesen és részletesen regélte el a Szerencsés Dániel történetét, és fejtegette a misztériumot, hogy hogyan történhetett az, hogy 1983-ban, amikor a kommunista rezsim még nem készült otthagyni Magyarországot, ezt a filmet bemutathatták. „Mielőtt Kolozsvárra jöttem, beszélgettem a Palikával, megkérdeztem, mi az, amit föltétlen szeretné, ha elmondanék” – vallotta be kedves mosoly kíséretében Szerencsés Dániel megformálója, aki fontosnak tartotta, hogy egyeztessen Sándor Pállal a Filmtettfeszt előtt, hogy az ő gondolatait is közvetítse. Rudolf Péter tolmácsolásában megtudhattuk, hogy az alkotás öt hónapig tiltólistán volt, az akkori cenzúra több, a legkisebb gyanút keltő jelenetet is kivágatott a filmből. Az egyik korabeli kritika rávilágít arra, hogy hogyan sikerült a rendszerrel mégis elfogadtatni a filmet: a történet végén Dani nem disszidál. Vonatra száll, és hazaindul Budapestre. Tehát marad. Az itthon maradás mellett teszi le a voksát. Ezt a korabeli filmkritika rendszerpárti befejezésnek, üzenetnek minősítette, minden valószínűség szerint emiatt maradhatott fent a rostán az alkotás. Pedig, a filmben olyan kérdések is elhangzanak, hogy miért ette meg a kommunista a kommunistát.
A tavalyi filmszemle elhozta Kolozsvárra a Szerelmesfilmet és Halász Juditot, az idei a Szerencsés Dánielt és Rudolf Pétert. Tartsa meg ezt a jó szokását, alakuljon hagyománnyá az 56-os filmek mozis vetítése.
