A tárgyilagos szemlélő oldaláról nézve —a 2022 februárjában kirobbant (de valójában már az amerikai bábkormány létrehozásától, 2014 óta tartó) ukrajnai háború fejleményeit, valamint az orosz-amerikai viszony alakulását látva — úgy tűnik, az orosz vezetés kényszerpályán mozog. Oroszország számára létkérdés Ukrajna, tehát a konfliktus lehetséges végkifejletének képe egyáltalán nem bíztató. A háborúnak a jelek szerint ugyanis akkor lesz vége, amikor az amerikai vezetés akarja. De vajon akarja? Érdeke-e a katonai agresszió specialistájának, hogy az eurázsiai térség népei békében és barátságban éljenek? És akkor még nem beszéltem a nyugati militarizmus erkölcsi és anyagi támogatásáról Amerika (a legnagyobb fegyvergyártó) kelet-európai csatlós államai (beleértve a média által érzelmileg manipulált tömegeket is) részéről.
Tagadhatatlan, hogy Oroszország a megbomlott európai katonai egyensúly helyreállítására törekszik Ukrajnában. Persze, hogy ez riadalmat kelt a helyzet előidézői körében. (Lásd a Nyugat fegyveres terjeszkedését Oroszország felé, például az amerikai haditámaszpontok kialakítását és fejlesztését a csatlós Románia területén).Az sem véletlen, hogy a román vezetés (élen az államelnökkel) a hadi kiadások fokozott növelését fontosabbnak tartja a lakosság életszínvonalának emelésénél.
Persze, hogy a háború rossz. Persze, hogy sajnáljuk a háború áldozatául esett embereket (ukránokat, oroszokat). De azért ez túlzás: minden jó, ami ukrán, minden rossz, ami orosz. Nem lepődnék meg, ha e mentalitás eredményeként az orosz és az egyetemes filmművészet zseniális alkotójának, Andrej Tarkovszkijnak (1932-1986) művei nemsokára tiltottak lennének a világban. Ugyanakkor a háborút kiprovokáló, az emberi jogokat semmibe vevő, a nemzeti kisebbségek iránt ellenséges Ukrajna „szupersztárrá” avatása az oroszellenességet propagáló média által nemcsak képmutató gesztus, hanem minden idők legnagyobb politikai giccse, ami annyira sérti esztétikai érzékemet (elnézést a túl személyes hangért!), hogy azt is elfelejtem, mennyire közel van a háború. Úgy érzem magam, mint akit ok nélkül azzal kínoznak, hogy az ízlésének nem megfelelő zenét hallgattatnak vele.
És most valamit be kell vallanom: nem hiszek abban a híres antik mondásban, hogy „ha békét akarsz, készülj a háborúra!”. Még akkor sem, ha ezt Julius Caesar mondta. Nemrég újra megnéztem az amerikai Stanley Kramer Az utolsó part című filmjét. Egy képzeletbeli atomháborút követő pusztulást az emberi kapcsolatok szempontjából bemutató film 1959-ben készült, de mondanivalójának súlya által ma (lásd az ukrajnai háború nukleáris világkatasztrófába torkollásának lehetőségét) aktuálisabb, mint valaha. Egy adott pillanatban a filmbeli világháború kirobbanásának oka kerül szóba, s az egyik főszereplő, Julian Osborne (FredAstaire) ezt mondja: „A háború akkor kezdődött, amikor az emberek elfogadták azt az idióta elméletet, hogy a békét csak úgy tudják fenntartani, ha fegyvereket gyűjtenek, amiket nem is tudnak felhasználni anélkül, hogy magukban kárt tennének.” Sajnos az ukrajnai háború kapcsán kialakult (kialakított) tömegpszichózis a háborúzók malmára hajtja a vizet. Az emberek legjobb esetben — egyik vagy másik oldalon — tiltakoznak a háború ellen, de nem tiltakoznak általában a fegyverkezés ellen. Pedig Julian Osborne megmondta...! Szeretném hinni, hogy ez csak pillanatnyi helyzet, hogy csak a fától nem látszik az erdő…
