Borítókép: Balogh Péter hangmester, Becsey Kristóf operatőr, Hatházi Rebeka és Reisz Gábor, továbbá a keddi közönségtalálkozó moderátora, Buzogány Klára (A SZERZŐ FELVÉTELE)
Reisz korábbi filmjeit (VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan, 2014; Rossz versek, 2018) a generációs életérzés egyszerre nonsalanszos és precíz megszólaltatásáért szerettem. A filmnyelv, a történetmesélés jellege legalább annyira hozzátartozott ezekhez a filmekhez, mint maga a konkrét történet és helyzetleltár. Az új produkció megőrizte a védjeggyé vált vonásokat, viszont egy merész lépést tett abba az irányba, hogy a korábbi generációs problémafelvetéseket, kapunyitási pánik-kérdéskört tágabb, országos keretbe helyezze. A díjak és a kritikai visszhang azt igazolja vissza, hogy ez jó döntés volt: azon túlmenően, hogy a megközelítés módja nem változott, a teljes társadalmat érintő tétek itt világosabbak, egyértelműbbek. Egy kettészakadt ország kommunikációs mintáit, túlélési stratégiáit, játszmázásait látjuk alulnézetből, az egyes szereplők életére tett hatás szempontjából. Egy olyan film született, amelynek filmnyelvi jellegzetességei a korábbiaknál erősebben kapcsolódnak össze az etikai és társadalmi problémafelvetésekkel.
A filmnyelvnek azért is kulcsszerepe van, mert kihagyásos, akárcsak a korábbi Reisz-filmek esetében. Következésképpen az említett etikai és társadalmi tétek bennünk, nézőkben is mozgásba lendülnek, hiszen nekünk kell bizonyos összefüggéseket megteremtenünk, a film nyitva hagyott kérdéseit magunk számára megválaszolnunk. Ugyanúgy, ahogy a filmszereplők is saját politikai opcióik, családi tapasztalataik, vérmérsékletük, vágyaik szerint ítélik meg a többiek döntéseit és cselekedeteit, úgy a néző is csak közvetett módon, sejtések és intuíciók révén következtethet bizonyos szereplői motivációkra. Valahogy úgy, ahogy ez az életben is történni szokott, hiszen nem láthatunk bele a többi ember fejébe, csak szavaikat halljuk, mozdulataikat, gesztusaikat látjuk.
A cselekmény egyik főmozzanata az érettségiző fiatalember, Ábel zakóján maradt kokárda. A szóbeli érettségin teljesen lefagyó, pillanatnyilag megnémuló fiatalembertől történelemtanára megkérdezi, hogy miért van a zakóján kokárda ‒ és ezzel felpörgeti a filmcselekményt. Mivel a kihúzott tétel Julius Caesar történeti szerepe volt, felmerülhet, hogy a tanár valójában segíteni, súgni próbál diákjának azzal, hogy március idusára, Caesar halálának napjára tereli a figyelmét. A film további részében semmilyen további eligazító mondat nem hangzik el ezzel kapcsolatban ‒ hogy mi volt a tanár szándéka a mondat kimondásakor. Gondolhatjuk azt is, hogy empatikusan segíteni próbált, vagy hogy egyszerűen ki akarta billenteni a szótlanságból a diákot azzal, hogy egy megválaszolható kérdést tesz fel neki. Gondolhatjuk azt is, amit sokan mások gondolnak a filmben, politikaivá változtatva a kérdésfelvetést, nagyon is reális előzmények alapján, ahol a tanár már korábban szembekerült Ábellel és családjával. Vagy gondolhatjuk azt is, ami a film további jeleneteiből szépen kiderül, hogy a történelemtanár nárcisztikus karaktervonásai miatt teljesen érzéketlen mások visszajelzéseire, érzelmeire ‒ arra a hatásra, amelyet szavai másokban keltenek. Ez a kihagyásos struktúra filmbeli működésének egyetlen példája csupán, és jól szemléltetheti azt, ahogyan különböző nézői habitusunk nyomán más-más konklúziókig juthatunk.
A szereplők előtörténeteiről, aktuális élethelyzeteikről csak apró jelzéseket kapunk, a kiegészítések itt is ránk maradnak. Kolozsvári nézőkként azonban további támpontjai lehetnek a bevonódásunknak: kolozsvári szál a filmben, hogy innen származik a pályakezdő újságíró, Erika, aki Ábel érettségitörténetéből nagyhatású sajtóanyagot készít. A kolozsvári származás és a budapesti létbe való beilleszkedés kísérletei nagyon is funkcionálisak a filmben, ráadásul az újságírónőt remekül formálja meg a kolozsvári Hatházi Rebeka, édesapjának a karaktere-hangja pedig a filmben is Hatházi Andrásé.
A nézőre marad annak kikövetkeztetése, hogy átmegy-e végül az érettségin Ábel, vagy az, hogy hogyan viszonyulnak hozzá, a róla megjelent sajtóanyagokhoz osztálytársai, generációs társai. Az mindenesetre fontos jelzés, hogy a film zárójelenetében együtt vannak ‒ el kell tudnunk képzelni egy olyan forgatókönyvet, ahol a végén közösen indulhatnak a nyílt vizek felé. Azt, hogy ehhez a végkifejlethez pontosan milyen köztes mozzanatok kellenek, nekik, magyarországi érettségizőknek kell kitalálniuk – úgy, hogy ez messze nem csak az ő történetük.
