„Utókúra”

Az erdélyi zsidók több időpontban és többféle helyzetből kerültek a második világháború idején és azt követően a Szovjetunió különböző munkatáboraiba.

1. Az elsők között szerepeltek azok az észak-erdélyi zsidók, akiket röviddel a második bécsi döntést és a magyar bevonulást követően, amikor a terület még katonai, s nem pedig civil közigazgatás alatt állt – főképpen a Székelyföldről –, a magyar honvédség összeszedett, a máramarosi Kőrösmezőre[1] hurcolt, és ott erőszakkal átdobott az akkor még magyar–szovjet határon. Elítélték őket, tiltott határátlépésért vagy kémkedésért, és valamennyien a GULAG különböző munkatáboraiba kerültek. „Utókúrára” – ahogyan egyikük ironikusan fogalmazott.

2. A második csoportba tartoztak azok a főképpen máramarosi, de Észak-Erdély más tájain is elő zsidók, akiket 1941 elejétől kezdve a magyar hatóságok Galíciába deportáltak. Ezeknek a jelentős részét az SS-Einsatzgruppen alakulatok és azok ukrán segédei Podóliában lőttek tömegsírokba, másik részük a galíciai gettókban halt éhen, a harmadik, legkisebb részének pedig sikerült átszökniük szovjet területre. Ezek a deportálások a kamenyec-podolszkiji vérengzések után néhány hétig szüneteltek, de aztán újra beindultak, és gyakorlatilag 1942 végéig tartottak.

3. A GULAG-táborokba jutott erdélyi zsidók harmadik csoportját azok a zsidó katonák, később munkaszolgálatosok alkották, akik átszöktek szovjet oldalra, vagy pedig akiket a Vörös Hadsereg hadifoglyul ejtett. Az átszököttek szintén kémkedés és tiltott határátlépés vádjával állították a szovjetek bíróság elé és ítéltek el, és „utókúrára” valamennyien a GULAG-ra kerültek.

4. A negyedik csoportban pedig azokat találjuk, akik a náci halál- és munkatáborokból hazatérni igyekeztek, de akiket különféle szovjet járőrök vagy egységek elfogtak, és a Szovjetunióba deportáltak. Az „utókúrában” ezek is bőségesen részesültek.

Az első és a második csoport sorsát ma már nagyjából ismerjük, hiszen erről több dokumentált történelmi tanulmány is megjelent.

A magyar katonai közigazgatás megérkezését követően, az észak-erdélyi zsidóság máris életveszélybe került. Az új magyar hatóságok ‒ a második bécsi döntés előírásait semmibe véve ‒ a zsidók állampolgárságának felülvizsgálata ürügyén Észak-Erdély legtöbb vármegyéjének megannyi településén atrocitásokhoz folyamodtak. A magyar zsidóság tragédiájának kevésbé ismert fejezete az 1940. október–decemberi időszakban főképpen a székelyföldi településekről történt deportálás. Ennek során a magyar hatóságok sok „hontalannak” deklarált zsidó családot előbb a magyar–román határ átlépésére akartak rákényszeríteni, majd miután ez a legtöbb esetben sikertelennek bizonyult, a meghurcoltakat decemberben a máramarosi Kőrösmezőnél átdobták szovjet területre, Galíciába. Alighanem ők voltak az észak-erdélyi holokauszt első áldozatai. Akik nem fagytak meg a nagy hóban, azokat vadállatok tépték szét, vagy pedig kémgyanús tevékenységért, illeve illegális határátlépésért elítélték őket, és szovjet GULAG-lágerekbe kerültek.

Alig néhányan élték túl a háborút. Az 1940 őszén deportáltak nagy része Erdélyben született, s magyar állampolgárságát bizonyító okiratokat mutatott be. Az elvadult, időnként hisztérikussá váló, elsősorban Magyarországról importált erdélyi zsidóellenes propaganda hatására azonban a deportáltakkal általában sem a magyar lakosság, sem pedig a magyar katonaság nem szimpatizált.[2]

A székelyföldi deportálások 1941-ben is folytatódtak, s akkor már Észak-Erdély egész területére kiterjedtek. A magyar hatóságok csaknem valamennyi észak-erdélyi település zsidó lakosai közül kiemeltek néhányat, akiket „tisztázatlan állampolgárságúnak” minősítettek, majd deportáltak. Az akció rengeteg visszaélésre adott alkalmat, mivel azt a különböző helyi érdekcsoportok arra használták ki, hogy politikai, de főképpen gazdasági ellenfeleiktől megszabaduljanak.

A budapesti parancsra végrehajtott jogellenes, ötletszerű kitelepítések 1942-ig több ezer észak-erdélyi zsidó áldozatot követeltek. A máramarosi Tiszakarácsonyfalván 1941 nyarán bevagonírozott és Lazescsina (Mezőhát) irányába deportált 400 zsidó közül például mindössze hat személy élte túl a podóliai Kamenyec-Podolszkij közelében a nácik és ukrán segédjeik által 1941. augusztus végén elkövetett tömeggyilkosságokat.[3] Az ott agyonlőtt mintegy 16–18 ezer magyar zsidó közül mintegy ötezer személy Észak-Erdélyből, főképpen a Máramarosból származott.

A harmadik és a negyedik csoport fátumáról azonban jóval kevesebbet tudunk.

A harmadik csoporthoz tartozott például Mihály Sándor szilágyzoványi szabólegény, aki csaknem negyven társával együtt még a Szovjetunió megtámadása előtt, 1940. május 30-án szökött át szovjet oldalra. Valamennyien zsidók voltak, s mivel származásuk okán a keretesek zaklatták őket, arra számítottak, hogy szovjet oldalon sokkal jobb lesz a sorsuk, hiszen korábban azt hallották, hogy a Szovjetunióban a nemzetiség nem megkülönböztetési szempont. Illuzióiért cserében, Mihály Sándor hét évnyi GULAG-tapasztalatot szerzett, és csak azt követően, 1948-ban térhetett haza szülőfalujába.[4]

A szamosújvári Eisikovits Mihályt már 1941 besorozták, előbb katonaként, aztán 1942-től munkaszolgálatosként járta végig a front különböző poklait, 1944-ig, amikor egységével együtt szovjet hadifogságba esett. Építkezéseken dolgozott egészen 1948-ig, amikor a hazatérését engedélyezték.[5]

Amikor Kolozsváron, 1946 májusában az Egység című magyar nyelvű zsidó hetilap elindult, az Erdélybe visszatérni szándékozó túlélők jelentős része már itthon volt. Kivételt csupán azok a munkaszolgálatosok képeztek, akik szovjet hadifogságban voltak, s akiket – nem téve különbséget katonák, munkaszolgálatosok és deportáltak között – a Szovjetunió különböző GULAG-munkalágereibe és hadifogoly-táboraiba hurcoltak. Bár az első hadifogságba esett munkaszolgálatosok már 1946 nyarán hazatértek[6] – s azt állították, hogy őket hamarosan újabb csoportok fogják követni, amíg az összes zsidó hadifogoly haza nem érkezik –, valamennyi deportált hazahozataláért a zsidó szervezeteknek még évekig harcolniuk kellett.

Az erdélyi zsidó szervezetek pedig e cél érdekében minden lehetséges eszközt igénybe vettek. Leveleket írtak a legfelső szovjet vezetőség tagjaihoz, Bukarest segítségével próbáltak több alkalommal is interveniálni, ám eredménytelenül.

Az Egység második számában, 1946. május 16-án megjelent írás arról a Teohari Georgescu belügyminiszter által aláírt rendeletről tudósított, amelyet a tárca a prefektusoknak, polgármestereknek és közigazgatási felügyelőknek (adminisztrációs inspektoroknak) is megküldött. A rendelet értelmében a visszatértek „gondoskodásban és különös figyelemben részesítendők”, számukra megfelelő elhelyezést kell biztosítani. A cikk rámutatott: a kormány arra törekszik, „hogy jóvátegye az őket ért igazságtalanságot, és eltörölje szenvedésük szomorú emlékeit”.[7] Nagy hangsúlyt fektetett az Egység ebben az időszakban a deportálásból hazatért fiatal túlélők elhelyezésére, azok életkörülményeinek biztosítására is.[8] Később ugyan a termelésbe történő elhelyezkedésük került előtérbe, de a szociális szempontok továbbra is fontosak maradtak.[9]

A lapban 1946 őszén felhívás jelent meg. Eszerint „megindultak hazafelé a munkaszolgálatuk során fogságba esett” zsidók a Szovjetunióból, s a kolozsvári állomásra naponta érkeznek majd kisebb-nagyobb csoportjaik. A cikk felhívta a már itthon lévő munkaszolgálatosokat, hogy szervezzék meg hazatérő bajtársaik fogadtatását, elhelyezését és étkeztetését. A megérkező, illetve az átutazó munkaszolgálatosokat abban a kantinban fogadták, amelyet az állomáson „odaadó munkával” Wieder Eta ismét megnyitott.[10] Az asszony már 1944 őszén jórészt egyedül szervezte meg a munkaszolgálatból hazatérők és átutazók élelmezését a kolozsvári állomáson. Az észak-erdélyi deportáltak ugyanis csak 1945 áprilisában és májusában kezdtek nagyobb számban hazaérkezni.[11]

Szintén 1946 őszén tette szóvá a lap, hogy két évvel a békekötés után a szovjet fogságba esett zsidó munkaszolgálatosokat „még mindig ezer és ezer kilométer választja el szeretteiktől, otthonaiktól”. A zsidóság előbb „kínzó várakozással”, majd kérőbb már „ideges töprengéssel” kérdezte, hogy vajon mi késlelteti hazatérésüket. Bár „dicsőség és érdem (…) a Vörös Hadsereg hazájában dolgozni, élni”, de „ma már teljes joggal és fokozottabb mértékben ismételjük: várjuk zsidó testvéreinket!”, hiszen már azok is visszajöttek, akiket a szovjet hadsereg ellenségként fogott el, miközben a zsidók „a Hitler-fasiszta pribékek áldozataiként kerültek a Szovjetunióba”. A cikk szerint a késés oka az volt, hogy a potenciális hazatérők „olyan formalitások megtételére vártak, amelyekhez több állam diplomáciai intézkedésére volt szükség”.[12]

A kérdés a magyarországi zsidóságot is foglalkoztatta, s az Egység ezt is tükrözte. Az 1946 decemberében megjelent cikk ismertette a budapesti Munkaszolgálatosok Országos Szervezetétől kapott levél tartalmát. Kiderült, hogy a szervezet fő célkitűzései a következők: a munkaszolgálatos intézmény felszámolása, az egyes munkásszázadok történetének feltárása megalakulásuktól felszámolásukig, a veszteséglista összeállítása, a kegyeletsértő módon országszerte eltemetett mintegy 30 000 bajtárs kihantolása és tisztességes eltemetése, a holttá nyilvánítások és a hősi halotti bejegyzések ügyének elintézése, hadirokkantak, hadiárvák és -özvegyek, támogatás nélkül maradt elaggott szülők jogigényeinek megszerzése és védelme, illetve a keretesek által elkövetett bűncselekmények kiderítésének támogatása. Kérték a hozzátartozókat, hogy a Magyarországon eltemetett észak-erdélyi „muszok” személyi adatait a szervezet budapesti irodájába juttassák el.[13]

A Szovjetunióban rekedt munkaszolgálatosok hazatérése azonban tovább késett. Hazatérésük ügyét az Egység folyamatosan napirenden tartotta, ha másképpen nem, a tőlük érkezett levelek ismertetése révén. Ilyen volt az a levél is, amelyben, 1947 februárjában, szovjet fogolytáborban raboskodó öt zsidó üzenetét tolmácsolta hozzátartozóinak, hogy „jól vannak, és rövidesen hazatérnek”.[14] A várva várt hadifoglyok jelentős része végül 1948 nyarán és őszén érkezett haza. A tiszteletükre a Demokrata Zsidó Komité (DZSK) székházában sorra került fogadásszerű rendezvényen a hazatértek is felszólaltak.

Az eseményről tudósított az Egység, s a közölt anyagból kiderült, hogy „teljesen átalakult emberekről” van szó, „akik a Szovjetunióban magukba szívták a társadalmi egyenlőség, a termelő és alkotó élet felemelő tudatát és meggyőződését”, s akik „egyszerű, őszinte és szívből jövő szavakban beszéltek arról, amit a Szovjetunióban láttak, tapasztaltak és tanultak”. A cikk szerint a hazatértek „világos, értelmes és meggyőző okfejtéssel és érveléssel döntötték halomra a rosszakaratú rágalmakat, koholmányokat, amelyeket a Szovjetunióról terjesztenek”, s egyikük sem panaszkodott.[15] Az írás hangsúlyosan érzékelteti az egyre erősödő kommunista propaganda hatását, amelynek nyomán a lágerekben szenvedőkről a továbbiakban már írni sem lehetett.

A szovjet GULAG-ra deportált zsidók zömének hazatérése 1950 elején ért véget. Az utolsó hazatérők között olyanok is voltak, akik majdnem tíz évet töltöttek a Szovjetunió szibériai, kaukázusi vagy más térségbeli munkatáboraiban. Mindössze néhányan írták meg visszaemlékezéseiket.[16] Ezek mindmáig az egyetlen dokumentumok, amelyek szerencsétlen sorsukat megörökítik, a történtek teljes mértékű feltárása a történészek fontos faladatainak egyike.

Jegyzetek