„Legnevezetesebb alakja volt az erdélyi fővárosnak”

Kétszáz éve született gróf Teleki Sándor (1821-1892)

Talán nem volt a Bányavidéknek még egy ilyen színes egyénisége, mint a katona és emlékíró, Táncsics neveltje, Liszt és Victor Hugo barátja, Garibaldi segédtisztje, a koltói kastély ura: Teleki Sándor. Jókai tisztelte, Bem gyermekeként szerette, Petőfi bizalmába fogadta; az idősebb Dumas a „magyar D'Artagnan”-nak mondta és első találkozásuktól barátjának tekintette.

DÁVID LAJOS

Kolozsváron született 1821. január 27-én. A Jókai utcai épület, amelyben talán napvilágot látott, nem sokáig volt a kis Sándor otthona, húgával együtt apai nagyszülei nagysármási birtokán töltötte gyermekkora első éveit. A vidéki aranykor tíz esztendőt tartott. Szülei „átlátták, hogy a házi tűzhely mellett soha sem doktorizálok s csakis úgy lehetek egyetemi tanár, ha rendszert változtatnak”, így a „csintalan, vásott, könyvkerülő gyermeket” behozták Kolozsvárra, ahol a piaristák intézetében tanult tovább. 1835-36-ban Táncsics Mihály volt nevelője, de a tudományok iránt ő sem tudott benne érdeklődést kelteni. A serdülő ifjút jobban érdekelte a színház: „egész lélekkel a színészeten csüngött” – írja Táncsics.

Rövid marosvásárhelyi joggyakornokoskodás után a berlini egyetemen látjuk viszont, hamarosan azonban utazótáskával cserélte föl a tudományokat és „az ásításon túl unalmas, pedáns professzornyájat”. 1842-ben a karlista Lichnowsky Félix herceg kíséretében utazott Portugáliába, majdnem a fogát is otthagyta; csak a szerencsének, no meg Lesseps Ferdinándnak, a Szuezi- és Panama-csatornák tervezőjének, akkori francia főkonzulnak köszönhette megmenekülését. Öt hónap után, Spanyolországon át érkezett vissza Berlinbe.

Teleki és Liszt Ferenc

Első nagy barátsága Liszt Ferenchez fűzte. Megismerkedésük a berlini egyetemi évekhez köthető: Teleki a tanuló ifjúság vezére, Liszt akkor már elismert zeneköltő és zongorista. Noha „a gróf nem volt valami nagy zenedühönc”, Liszt – akiért Teleki Berlinben párbajt vívott, majd Szentpéterváron nőszöktetésbe bonyolódott – baráti szárnyai alá fogadta. „Akaszd szegre a filozófiát, nem lehet azt könyvből tanulni, lapozgasd az élet bibliáját...” – tanácsolta a zeneszerző és magával vitte hangversenyeire. 1842-től Lengyelországba és Oroszországba vezetett útjuk, majd Bécs és Pest következett, sőt Bukarestbe is ellátogattak. Végül Franciaország felé röpíti őket az utazókocsi. „Nincs több város a világon, csak Párizs” – írja Teleki. Liszt a rajnai Nonnenwärt regényes szigetére is magával vitte, ahol a zeneszerző élettársa, d'Agoult grófnő körében pihente ki a hosszú utazások fáradalmait.

1846 őszén, amikor Liszt először utazott hangversenyezni Erdélybe, Teleki nagy estélyt rendezett a tiszteletére Kolozsváron. A máramarosszigeti Pócsy Laci bandája húzta egész éjszaka a legszebb magyar nótákat, főleg a divatos „koltóit”, amelyet Liszt tizennegyedik magyar rapszódiájában is feldolgozott. „...szemei kigyulladtak, ujjaival pattogtatott, s belekiáltott a nótába, mi pedig aprózni kezdtük, s hajtottuk reggelig. A nagy mester zongorája mellé ült, mi apróztuk, s ameddig mi hajtottuk, ő megírta első magyar ábrándját” – emlékezett vissza később Teleki Sándor.

Liszt a Magyar rohamindulót „Méltóságos gróf Teleki Sándornak barátilag ajánlva” vetette papírra. 1879-ben, Liszt második kolozsvári hangversenyezésének idején pedig ugyancsak az akkor már ősz fürtű Teleki fogadta az idős zeneszerzőt...

***

Lemondva fiúk egyetemi tanulmányairól, szülei a család koltói birtokát bízták rá, ahol Teleki egy időre otthonra lelt. A „nők egykori kiváló kedvence”… akihez egész Erdélyben nem volt „se hozzá fogható lovas, se vívó, se céllövő” (Csukássi József), alig huszonöt éves fejjel vetette bele magát a politikai életbe: az 1846-47. évi országgyűlést előkészítő követválasztáson anyanyelvükön szónokolt a Kővár-vidék jórészt román nemzetiségű kisnemessége előtt, Kővár-vidék képviselőjeként pedig a jobbágyfelszabadítás és az úrbéri viszonyok megszüntetése mellett foglal állást a kolozsvári országgyűlésben.

Teleki és Petőfi barátsága

1846-ban megismerkedik Petőfivel. Igazi, őszinte barátságuk a nagykárolyi Szarvas vendéglőtől a segesvári csatatérig tartott.

„Első szava, melyet hozzám intézett – meséli Teleki –, ez volt: – Ön az első eleven gróf, akivel beszélek. – Hát döglöttel beszéltél-e? – kérdém némi savanyúsággal. – Az magam is voltam komédiás koromban. – Na, cimborám, velem ugyan nem sokat nyertél, mert magam is csak olyan vad gróf vagyok. 

Rám nézett; szemeiből láttam, hogy ezt a feleletet nem várta; kezet nyújtott, s a jég meg volt törve.”

A „vad gróf” volt az egyetlen arisztokrata, akinek Petőfi verset szentelt, s akitől baráti szívességet kért és fogadott el: pajtása koltói kastélyában töltötte mézesheteit Szendrey Júliával, s ott, az öreg somfa alatt írta halhatatlan szerelmes verseit, köztük a „Szeptember végén“-t. Barátságuk évei alatt Petőfi számtalanszor ellátogatott Koltóra. A környék szívesen látott vendégei voltak. „Engem szerettek, Petőfit bámulták” – írja Teleki.

***

A két Sándor azok közé a honvédtisztek közé tartozott, akiket Bem apó is megtisztelt bizalmával. Teleki a szabadságharc alatt előbb kormánybiztos és kővárvidéki főkapitány, majd ezredesi rangban verekedte végig az erdélyi hadjárat csatáit. Világost követően az aradi várbörtönben raboskodott. Lehetett volna a tizennegyedik vértanú; még mielőtt azonban a szabadságharc alatti szerepéről az információk Erdélyből megérkeztek, „untauglich”-nak, azaz az osztrák hadseregbe való besorozásra alkalmatlannak nyilvánították, így elmenekülhetett. „In effigie”, azaz távollétében akasztották fel és ítélték teljes jószágvesztésre 1852-ben; saját „akasztása” történetét később ő maga is megírta.

Tizennyolc év száműzetés várt rá. Párizsba, majd angol felségterületre, Jersey és Guernesey szigeteire menekült. Megismerkedett a száműzött francia, lengyel, olasz és magyar emigránsok szellemi vezérével, Victor Hugóval. A család közeli barátja lett: akárcsak Petőfit, Victor Hugót is ő tanította meg lovagolni és cifraszűrét is neki ajándékozta, az író fiától, Charles Hugótól fényképezni tanult. Később az idősebb és fiatalabb Dumas-hoz is jó barátság fűzte.

Teleki és a gasztronómia

„Nekem az a szerencsétlenségem, hogy van valamim... és nem vagyok rászorulva a kézi munkára, mert ha nem lenne semmim, ma már talán európai hírneves szakács lennék, túlszárnyalnám … tán még az öreg Dumas Sándort is, ki ebben is mesterem volt.” – írta Teleki. „Míg Olaszországban emigránskodtam … az öreg Dumas minden évben nálam töltött egy pár hetet. Rendesen, ahogy megérkezett, rögtön hivatta Máriát, a szakácsnémat, kivett a zsebéből egy húszfrankos aranyat, s oda ajándékozta neki azzal a kérelemmel, hogy – ne főzzön.” Dumas legkedvesebb pihentető időtöltése ugyanis a szakácskodás volt, „Ha nem dolgozott, akkor főzött. Ez volt a szenvedélye”.

A korszak legnagyobb hatású magyar szakácskönyvét is Telekinek köszönhetjük. A nagyváradi Zilahy Ágnes, aki sokáig szerkesztette a rendkívül népszerű „Gazdasszonyok naptárát”, sokat bosszankodott korának „összeollózott, önmagukat ismételgető” szakácskönyvein. Teleki unszolására két hónap alatt írta meg saját „Valódi magyar szakácskönyvét”, amelyhez maga a gróf írt ajánló sorokat. A kötet akkora sikert aratott, hogy fél éven belül második kiadását is megérte.

***

Teleki Sándor 1857-ben kötötte első házasságát. Választottja a mindössze 19 éves Jane Frances Bickersteth, a magyar szabadságharc eszméinek és az angol földre vetett emigráció tagjainak egyik leghűségesebb pártolója. „Johanka” magyar lapokat olvasott és magyarul levelezett leendő anyósával, Mikes grófnéval, útleírásokat közölt férje hazájában – házasságuk mégsem tartott soká. Az Eywood-i birtok mellett az angol honosságot és az Oxford lordja cím viselésének jogát is megszerző Teleki ugyanolyan „vad gróf” maradt, mint idehaza, Johanna pedig többre becsülte a csendes családi otthont „a világ zajánál”...

„Majdnem szégyellem itt Párizsban – mint egy haszontalan járdatipró – kotyleveskedni.” – írta a Garibaldiról szóló szicíliai hírek nyomán „colonello Teleki”. 1860 augusztusában már a legendás szabadsághős önkénteseinek sorában találjuk. A magyar légió feloszlását követően, melynek Türr István mellett parancsnoka volt, továbbra is Itália vendégszeretetét élvezte a kiegyezésig, amikor kegyelmet kapott. Második feleségével, a francia Litez de Tiverval Mathilde-dal, egy francia tábornok lányával tért haza Erdélybe. Házasságukból négy gyermek született, mintegy Teleki európai bolyongásainak „nyomvonalát” is megrajzolva: Sándor Párizsban, László Pisában, János Bagni di Luccaban, Blanka pedig Nagybányán.

A nagybányai Teleki Magyar Ház

Teleki Koltón, Kolozsvárt és Nagybányán töltötte élete utolsó negyedszázadát. Neki, aki Európa annyi csataterét verekedte és utazta végig, s annyiszor komázott a halállal, csendes öregség, boldog családi otthon jutott osztályrészül – állapította meg Csetri Elek történész. A jóbarát és kortárs „írófejedelem” Jókai pedig így írt: „…teleszedte mellét érdemrendekkel, azért, hogy azokat ne viselje, s bejárta egész Európát azért, hogy felfedezze, milyen szép kilátás van a koltói dombról a kis „Buba” (Blanka lánya) szőke feje fölött átnézve.”

A nagybányai Teleki-ház

Teleki hazatérte után valóságos kis múzeummá varázsolta koltói kastélyát, élete utolsó évtizedére azonban beköltözött Nagybányára, a nyolcvanas évek elején épült házaiba – amelyekben ma a Teleki Magyar Ház működik. Az egyszerű, mai szemmel nézve mégis tágas családi ház faragott kapuján ma is látható a kilenc ágú koronás Teleki-monogram. A gróf lakosztálya, amely dolgozó és hálószobából állt, a kisebbik épület utcára néző részén volt. A szobák bútorzata az ezredes tervei alapján készült, nagybányai asztalosok műhelyében. Az ablak előtt egy faragott tölgyfa asztal állt, amelyen a forradalmár emlékíró 1879-1883 között hat önálló kötetben összefoglalt emlékeit, tárcáit megalkotta. Itt, a dolgozó szobában volt felhalmozva az a sok műkincs és ereklye is, amely valóságos múzeummá tette lakását.

Gróf Teleki Sándor

„Lakása, a Zazar parti kis kastély csupa emlék és kultúra, életének gazdag múzeuma, tele érdekes ritkaságokkal...” – írta Réti István. Az ötvösművészeti remekek, ritka ékszerek, keleti porcelánok, brüsszeli csipkék, festett arcképek, a gazdag fegyvergyűjtemény darabjai között számos családi vonatkozású emlék volt, mint például a nagy ős, Teleki Mihály kancellár néhány használati tárgya. Az 1848-as ereklyék sorában őrzött forgácsokat az aradi vértanúk bitófáiból, valamint Bem apó kócsagtollát, lótakaróját és fekete bőrkulacsát. Egy Garibaldit ábrázoló olajfestmény élete végéig íróasztala fölött függött. Szeretettel őrizte a Garibalditól ajándékba kapott pecsétnyomót, amelynek ezüst fogója a hős mellszobrát ábrázolta, és azt a mankót is, amelyre az olasz szabadságharcos támaszkodott. Garibaldi neki ajándékozta egy vörös ingét, Teleki pedig megőrizte azt az ágyúgolyót, amelyet Capuánál fogatára lőttek a bourbonisták. De író és művész barátaitól kapott emlékei is ott függtek az épület falán. Munkácsy levélben küldte el neki a Golgota egyik vázlatát, s Victor Hugo egyik tollrajza is részét képezte a gyűjteménynek, amelynek ‘48-as vonatkozású tárgyai Teleki halálát követően a kolozsvári ereklyemúzeumba kerültek.

***

A környék lakói előtt nagy népszerűségnek örvendett, „mindenki ismerte és köszöntötte, amikor piros arca, nagy fehér szakálla föltűnt valahol.” (Réti István) A „derék ezredes”, „a kedves, ősz szakállú öregúr” a századfordulót megelőzően ugyanúgy hozzátartozott Nagybánya arculatához, mint az István torony jellegzetes sziluettje.

A nagyvilág távlataihoz szokott gróf, amikor csak tehette, szívesen kiröppent emlékiratai, csodált gyűjteménye és családja köréből hosszabb-rövidebb utakra. 1883-ban még Turinba is eljutott, végső búcsút venni Kossuth Lajostól, leggyakrabban azonban ifjúsága helyszínét, Kolozsvárt kereste fel: „szép, négyszögletűre nyírt ősz szakállával, kedves, vidám, piros arcával, fiatalos járásával legnevezetesebb alakja volt az erdélyi fővárosnak.” (Gyalui Farkas)

Teleki Sándor és Hunyady Margit

Teleki a színházhoz élete végéig hű maradt, a hajdani kolozsvári Kőszínház előadásain is gyakran megfordult, ahol ekkoriban Hunyady Margit (Hunyady Sándor édesanyja, Bródy Sándor későbbi szerelme) volt ünnepelt színésznő. Rokonlelkek voltak. Hunyady Margit a szó mai értelmében is modern, öntörvényű asszony, aki kora tradícióin és kötöttségein átlépve járta a maga útjait. Teleki Sándor sem sokat adott a társadalmi konvenciókra, nem hiába nevezte magát „vad gróf”-nak.

Megismerkedésük az 1870-es évek második feléhez köthető. Levelezésük – melyet Alexander Brody (Bródy Sándor unokája) ismertetett először 2006-ban megjelent rendhagyó Hunyady Margit életrajzában – tizenhárom évet ölel át, 1879-től 1892-ig. Teleki utolsó, már betegsége idején írt levele csupán egy névjegykártya, rajta a kézzel írt rövid üzenet: „Szíves megemlékezésit nagyon köszöni, s jókívánatát szeretettel viszonozza: Teleki Sándor / NBányán, Újév napján 1892.” A többi levél azonban már nem ennyire rövid, de nem is ennyire szokványos – s korántsem csupán egyoldalú és plátói érzelmekről tanúskodik Hunyady Margit iránt, kit a hivatalos „Asszonyom”-tól az „Édes jó Margitom”-on át a „Maga kis hóbortos”, „Nagy gyerek”-ig változatos megszólítások és szófordulatok traktálnak az ezredes leveleiben. Aztán 1890-ben megjelent Kolozsváron a jóképű, fiatal fővárosi újságíró, Bródy Sándor, és elszerette a művésznőt az akkor már idős, beteges Telekitől.

***

Teleki Sándor 1892. május 18-án halt meg nagybányai házában. Az ország minden valamirevaló lapja meleg szavakkal méltatta a szabadságharcost és írót, a Nagybánya és Vidéke külön lapszámot szentelt emlékének, talán legszellemesebben és legtalálóbban azonban az egyik élclap búcsúztatta: „Nem halt meg a derék ezredes, csak elment új világot látni, mivel itt a földön már minden országot, minden embert ismert...”

A „vad gróf” 1937-ig a koltói kastélykertben, az öreg somfa alatt pihente örök álmát. Amikor a család úgy döntött, hogy eladja a kastélyt és birtokot, hamvait a református temetőbe költöztették, sírja ma ott található.

A koltói kastélyt nemrég nagyon szépen felújították, a Petőfi-Teleki emlékmúzeum otthona. Teleki Sándor nagybányai háza közösségi ház, magyar kulturális központ; a Teleki Magyar Ház kertjében mellszobor, homlokzatán domborműves emléktábla (Dinyés László szobrászművész alkotásai), az épületben emlékkiállítás vigyázzák az öreg ezredes és a bányavidéki Teleki család emlékezetét.

(A szerző újságíró, szerkesztő, a Teleki Társaság, a nagybányai EMKE, a Máramarosi Szórványért Egyesület elnöke, a Teleki Magyar Ház vezetője)

Telekiek a történelemben

A nemzetségi családfán három évszázad során leggyakrabban választott nevek között a Mihály, János és József mellett kiemelt helyen szerepel a Sándor név, amelyet a grófi rangot 1685-ben megszerző Teleki (II.) Mihályt követő nyolc nemzedékben tízen viseltek. A koltói „vad grófra” emlékező cikk kiegészítéseként névrokonainak munkásságát is röviden bemutatjuk.

GALÁNTHAY ZSOMBOR

A család gernyeszegi főágát kiteljesítő Teleki (I.) Sándor (1679-1754) politikai karrierje során 1733-ban erdélyi főkormányszéki tanácsos, 1736-tól erdélyi udvari kancelláriai tanácsos, majd Torda vármegye főispánja lett. A nagyenyedi Bethlen-kollégium kurátoraként jelentős érdemeket szerzett az 1704-ben és 1707-ben feldúlt kollégium újjáépítésének érdekében királyi engedéllyel megindított angliai adománygyűjtés megszervezésében, továbbá mecénásként 1711 és 1750 között 30 diák külföldi peregrinációját támogatta.

Két házasságából hét gyermek született, közülük kiemelkedett Teleki Sámuel (1739-1822), aki három évtizeden át töltötte be az erdélyi kancellári tisztséget, és apja művelődést támogató eszméit kiteljesítve a 18–19. századi erdélyi kultúrára kiemelkedő hatást gyakorolt az európai hírű marosvásárhelyi Teleki Téka megalapításával.

Miközben a koltói „vad gróf” emigrációban élt, a szabadságharcot követő évtizedek politikai életében játszott aktív szerepet a Teleki nemzetség gyömrői ágának tagja, Teleki (III.) Sándor (1829-1875), aki Pest vármegyében a korabeli jobboldali politikai mozgalom buzgó szervezője volt, 1861-től az országgyűlés felsőházának tagja volt. Részt vett Ferenc József koronázási ünnepségén, 1872-ben pedig a Deák-párt programjával választották meg Fogarasvidék alsó kerületének országgyűlési képviselőjévé.

Az 1860-as években felröppentek olyan szenzációs sajtóhírek, miszerint Teleki Sándor, Garibaldi ezredese váratlanul megjelent a pesti országgyűlésen, ám ez pusztán az újságíró tájékozatlanságának volt betudható, mivel a beszámolók a Deák-párti Teleki Sándorról szóltak. Midőn „gyömrői Teleki Sándor” 1872 márciusában Ferenc Józseftől megkapta a Szent István Rend kiskeresztjét, a Kolozsváron kiadott Magyar Polgár szerkesztője külön ki is emelte, hogy „nekünk ez a gróf elég nagy kereszt, mert mindig körül kell irogassuk tetteit, amelyekről felismerhető legyen azért, nehogy valaki a mi Teleki Sándorunkkal összetévessze.”A két Teleki Sándor portréfotóját máig gyakran összetéveszthetik az online adatbázisokban böngésző érdeklődők, hiszen gyakran idézik meg Garibaldi rebellis erdélyi gróf barátját a Deák-párti Telekit díszmagyarban, karddal és díszbuzogánnyal ábrázoló 1867-es fotógráfia felhasználásával.

Noha Petőfi egyetlen arisztokrata barátját Ferenc József a kiegyezés évében kegyelemben részesítette, a gróf nem volt jelen a halálos ítéletét 15 évvel korábban szentesítő osztrák uralkodó magyar királlyá történő koronázásán. A Nagybányára visszavonult, elveihez mindvégig hű ’48-as ezredes életének utolsó évében szenvedélyes hangvételű közleményben határolódott el legidősebb fia - aki ugyancsak a Sándor nevet viselte - politikai szerepvállalásától, miszerint: „Fiamat, legifjabb gróf Teleki Sándort hírem, tudtom, akaratom és beleegyezésem nélkül választtatta meg a szolnok-dobokai főispán osztrákpárti képviselőnek”.

(A szerző jogász, gróf Teleki Sándor szépunokája, a nagybányai EMKE vezetőségi tagja)

Gróf Teleki Sándor és a kolozsvári 1848-49-es Országos Történelmi Ereklye Múzeum

Az alábbiakban székigróf Teleki Sándor példaértékű szerepét szeretnénk bemutatni az 1848-49-es forradalom és szabadságharc tárgyi emlékeinek gyűjtésében, valamint a kolozsvári 1848-49-es Ereklyemúzeum gyarapításában.

MITU MELINDA

Az 1848-49-es szabadságharcban való részvételéért 18 évi száműzetésre kényszerült Teleki Sándor csak az osztrák-magyar kiegyezés körüli években  térhetett vissza szeretett hazájába. Koltói otthonát számtalan páratlan értékű műkincs ékesítette, amelyekkel kortársait is bámulatba ejtette.

            „A koltói kastély európai fogalmakkal mérve is nevezetes egy hely. Múzeumot, mely engemet jobban érdekelt volna, mint ami van összegyűjtve, még nem futottam végig.” Ezek a méltató sorok Jókai Mórtól származtak, aki az 1876 augusztusi látogatása során nemcsak a koltói kastély „nagybecsű olajfestményeit”, az ókori majolikákat vagy a későbbi porcelánokat tartotta lenyűgözőnek, hanem mindazon régiségeket, „miknek értékét hajdani birtokosaik neve ezerszeresíti: költők, művészek és fejedelmek emlékei, fegyverek emlékezetes harcokból, letört darabok nevezetes bitófákból, Garibaldi legelső mankója, melyen bicegett az aspremontei »Köszönöm szépen« után; gyűjtemények okiratokból, unicumokból, minek ára nincsen; fényképalbumok, a politikai és szellemi nagyság matadorainak arcképeivel ....” (Vita Zsigmond, Jókai Erdélyben, Bukarest, 1975, 208.)

A későbbiek során Schönherr Gyula (1864-1908), nagybányai történész, levéltáros, az MTA tagja, valamint Réti István (1872-1945), nagybányai magyar festő és grafikus, művészettörténész írtak többször is elismerően Teleki Sándor emléktárgyairól. Az 1880-as évek elején a már idős gróf „birtokait fiaira bízva, Nagybányára vonult vissza. A Zazar-parti Fasoron, a későbbi Thököly utca 5–7. szám alatt építette fel házait, ahová magángyűjteményét (legalábbis annak nagyobbik részét) és emlékeit is magával hozta.” (Dávid Lajos, Kalandok és legendák gróf Teleki Sándor életében, Művelődés, 2005. május). 

Teleki Sándor arcképes kancsó. Nem a Teleki-hagyaték darabja, de a kolozsvári Ereklyemúzeum  gyűjteményéből származik a fenti „porcelánkancsó, gr. Teleki Sándor képével”.  A kis herendi porcelántárgyat Fischer Vilmos kolozsvári porcelánfestő műhelyében díszítették stilizált búzakalászt ábrázoló növényi motívumokkal, valamint Teleki Sándor fényképével. A fotókerámia másik érdekessége, hogy a képnek a porcelánba való égetése bizonyára a neves kolozsvári fényképész Veress Ferenc műtermében készült. (Méretek: M: 13 cm; fenék átmérő 10 cm, száj átmérő 7,2 cm. ENMT M 6759.) 

Kiemelésre érdemes, hogy Schönherr Gyula a Nagybánya és Vidéke című folyóirat 1889. szeptember 1-i számában a Nagybányai Múzeum Egyesület első történeti kiállításáról tájékoztatva, külön figyelmet szentelt gróf Teleki Sándor „rendkívül érdekes és úgy belbecs, mint műtörténeti szempontból is kiválóan figyelemre méltó gazdag gyűjteményének.” Habár Schönherrt „a régi iparművészet nemesfémekből, drágakövekből és igazgyöngyökből teremtett alkotásai” is elkápráztatták, mégis érezni lehet, hogy a történészt szíve szerint a „gróf Teleki Sándor ezredesnek becses fegyver és hadi emlékekből álló gyűjteménye”ragadta meg. Valójában a „régi és újabb kori fegyverek, zászlók, kardok, érdemjelek és nem egy diadalmas ütközetnek lelkesítő, avagy szabadságharcunknak megható emlékei”, amelyek „páratlan becsűvé” teszik e gyűjteményt. Schönherr is megemlítette „Garibaldinak egy mankóját”, de a Bem Józseftől kapott „gyönyörű lótakarót” és az „egyszerű fekete bőrkulacsot” is.

Schönherr írásában ugyanakkor „megható emlék”-ként szerepelnek „az üvegbura alatt látható szalmacsutak a tizenhárom vértanúnak utolsó nyugvóhelyéről és fadarabok e hősök akasztófáiból”. (Schönherr Gyula, A műtörténeti kiállításról, Nagybánya és vidéke, 1889. szeptember 1.)

A doboz belseje, amely az aradi vértanúk akasztófájából tartalmaz kilenc bitófadarabot

A leírtakból kiviláglik, hogy Teleki Sándor szabadságharcos ereklyegyűjteményét a nagyközönség is megcsodálhatta. Ez csak a kezdet volt, a „demokrata gróf”(Csetri Elek jelzőjével) ennél többet is szeretett volna tenni a közért. Minden igyekezetével azon volt, hogy az 1848-49-es relikviáit magyar honfitársainak ajándékozhassa. Teleki egyik közeli példaképe ez ügyben  éppen egykori bajtársa, Jersey-i és Guernesey-i emigrációs társa, a legnagyobb székelyként emlegetett Orbán Balázs lehetett, aki már 1859-ben azon fáradozott, hogy egy „régiség- és nevezetességgyűjteményt” (keleti utazásai során szerzett egyiptomi műkincseket) adományozzon a megalakulóban lévő kolozsvári „Erdélyi Magyar Múzeum számára.” Elhatározását Orbán Balázs „tanújeleként” szánta annak, „hogy a magyar bármily sokáig távol legyen honától, nem szűnik meg minden gondolatát és figyelmét annak szentelni” és kötelességének érezni „úgy a szellemi, mint az anyagi téren mézet gyűjteni” nemzete számára. (Orbán Balázs, Az Erdélyi Magyar Múzeumnak küldött régiséggyűjtemény jegyzéke, Kolozsvári Közlöny, 1859, 90, 360.).

Pár évtizeddel később az Orbán Balázséhoz hasonló lelkes, elkötelezett és nagyvonalú gondolatok vezethették Teleki Sándort is abban a szándékában, hogy szabadságharcos ereklyetárgyait az 1892-ben létrejött kolozsvári 1848-49-es  Országos Történelmi Ereklye Múzeumnak ajándékozza. 

Az intézmény 1892. szeptember 19-i ünnepélyes megnyitását Teleki sajnálatos módon már nem érhette meg, de családja tiszteletben tartotta, véghez vitte szándékát. Teleki Sándort 1892 májusában eltemették ugyan Koltón, de a kolozsvári Ereklye Múzeum „II. társas összejövetelén”, amelyet 1892. június 7-én tartottak Kolozsváron, mégis megtörténhetett a gyűjtemény felajánlása. Az eseményről maga Kuszkó István, a kolozsvári Ereklye Múzeum igazgató őre tudósított az 1848-49. Történelmi Lapok 1892. július 1-i számában. A leírtak szerint: „Teleki László gróf tett azután nagyon szép bejelentést. Előadta a maga és a család nevében, hogy néhai atyja Teleki Sándor ezredes gazdag gyűjteményt őrzött meg a szabadságharcból. E gyűjtemény között van Damjanits kulacsa, az a szalmacsóva, mellyel a halálra ítéltek celláját kívülről megjelölték. Az aradi bitófák mindegyikéből egy-egy darabka. Megvan a hivatalos pecsétnyomója az erdélyi hadjáratból, Bem csákójának a forgója, Teleki csákójáról a rózsa. Megvannak az elhunyt összes érdemjelei, van továbbá zászlódarab s ezen kívül sok érdekes emlék. Mindezeket a tárgyakat a család közös egyetértéssel elhatározta, hogy egy részletező adománylevél kíséretében a kolozsvári országos ereklye-múzeumnak adja. Az átadással a bejelentő van megbízva. Teleki László gróf e bejelentése rendkívül kedvező benyomást keltett, örömmel mondtak köszönetet érette a jelenlevők.” Még aznap este „a társaság fiatalabb tagjai” fel is mentek Teleki László gróf lakására és „megszemlélték az ezredes ereklyéit, amelyek között képek, rajzok, emlékek, festmények vannak Garibálditól, Hugó Viktortól, Teleki Blankától, több európai nagy férfiútól érdekesebbnél érdekesebb ereklyék.”

Az előbbiekben bemutatott tényeket a Nagybánya és Vidéke 1892. július 3-i száma is megerősítette, az augusztus 27-i lapszám pedig már arról tudósított, hogy a Teleki-ereklyéket át is vette a kolozsvári Ereklye Múzeum. (Dávid Lajos, u.o.).

Az adományozásról szóló másik érdekes adat az 1848-49. Történelmi Lapok 1892. október 15-i számából ered, amelyből megtudhatjuk, hogy a kolozsvári Ereklye Múzeum megnyitását követően (1892. szeptember 19-én, Kossuth Lajos születése napján) azt „állandó jelleggel látogatták”, főként a szabadságharcbeli honvédek, akik „messze földről elzarándokolnak Kolozsvárra, hogy lássák a múzeumot és órákig legeltessék szemeiket bajtársaik gazdag képcsoporzatán s az összegyűlt ereklyéken. Egyik délután özv. Teleki Sándor grófné, az elhunyt néhai ezredes özvegye is felkereste a múzeumot, fia: Teleki László gróf társaságában. A grófnőt a múzeum őre: Kuszkó István kalauzolta. A grófnő mindent apróra megszemlélt és megilletődve állt meg néhai férje gazdag gyűjteménye előtt, melyet a legnagyobb gonddal rendezett be a múzeum igazgatósága”.

A Teleki Sándor által faragott fatábla az aradi várbörtönben - eleje és hátoldala

A fenti sorok tanúsága szerint a Teleki-hagyaték műtörténeti kincsei 1892 szeptemberétől hivatalosan is Kolozsvár kulturális értékei részévé váltak, melyeket a  kortársak nagyra becsültek, tisztelettel óvtak és őriztek. Csakhogy a fényes kép később megfakult, a huszadik század történelmi viharai miatt napjainkban már nagyon keveset (jóformán semmit sem) tudunk a becses hagyaték utóéletéről. Ezt akkor sem hallgathatjuk el, ha csalódást okozunk a kedves olvasóknak.

A faragott fatábla baloldali és jobboldali élei 

A tények azt mutatják, hogy a jelenlegi történeti múzeum irattárában nem létezik olyan „részletező adománylevél”, mint amilyet az 1848-49. Történelmi Lapok 1892. július 1-i száma említ. Lehetetlen kideríteni, meghatározni, hogy „a gazdag gyűjtemény” hány műkincset tartalmazott a kezdetekkor, az adományozás évében, vagy mik lehettek a sokat emlegetett „érdekesebbnél érdekesebb ereklyék”?

Sajnálatosan a 20. század elején a kolozsvári Ereklye Múzeum Egyesület és múzeumának a tevékenysége megszűnt. 1903-ban egy Kolozsvár-útikönyv szerint a gyűjtemény még mindig az eredeti székhelyén (a Széchenyi téri Tornavívódában) volt látogatható. A „nevezetes tárgyak” közt az útikönyvben Teleki Sándor gróf emléktárgyai is megjelennek: „egy öntött vaságyú, számos ágyúgolyó, fegyver- és ruhadarab, több szép honvédfogoly-faragvány, pecsétnyomók, golyóöntők, egykorú és közel egykorú rajzok, metszetek, szabadságharc-kiadványok, pénzek, s az aradi vértanú-szobor reliefjeinek természetes nagyságú másolata.” (Vezető Kolozsvár városában. Szerkesztették: Rigler Gusztáv és Filep Gyula. Kolozsvár, 1903, 29).

Az 1920-1948 közötti  években az Ereklye Múzeum anyagáról már más múzeumok vagy egyesületek – az EKE, az EMKE vagy az EME – gondoskodtak, a tárgyakat pedig különböző – az 1848-49-es forradalommal és szabadságharccal kapcsolatos – kiállítások megszervezésére, azok anyagául használták. A gyűjteménynek sokáig a Mátyás király szülőháza (az Erdélyrészi Kárpát Egyesület egykori néprajzi múzeumának székhelye) vagy a szomszédos, Teleki Pál (mai Roosevelt) utca 8. szám alatti épület adott otthont. A kommunista rendszer hatalomra kerülése után a tárgyakat áthelyezték a Farkas (mai Kogălniceanu) utca 8. szám alatti Nemes-ház hátsó traktusába, az Erdélyi Nemzeti Múzeum Levéltárának későbbi épületrészébe (mely jelenleg a kolozsvári Állami Levéltárhoz tartozik), majd az 1960-as évek elején a Szabók bástyájába, egy várostörténeti múzeum létesítése céljából. Ez a terv azonban nem valósult meg és több mint másfél évtized után, 1976-ban, az Ereklye Múzeum gyűjteményének egy része (mint ahogy a későbbiekben kiderül) a kolozsvári történeti múzeum (a jelenlegi Erdélyi Nemzeti Történeti Múzeum) kezelésébe került. (Az Ereklye Múzeum 20. századi működésének nehézségeiről lásd: Volt egyszer egy ereklyemúzeum: tárgyi emlékek a hazafiság fenntartására, Szabadság, 2018. március 15.).

Ebből az egész hosszú (több mint fél évszázadnyi) és viszontagságos időszakból az Ereklye Múzeum tárgyairól csak két olyan közvetlen kimutatással rendelkezünk, amelyek a jelenlegi kolozsvári történeti múzeum iratgyűjteményében találhatók. Egyik az 1949-ben összeállított leltár, a másik az 1976-ban készült szükségjelentéshez csatolt lista a Szabók bástyájában elhelyezett tárgyak átvételéről, de ezek nem tükrözhetik teljes egészében a tárgyak történetét.

Az 1949. február 18-i keltezésű, magyar nyelvű, de sajnos sem iktatószámmal, sem pecséttel vagy aláírással nem rendelkező leltár összesen 658 tételt, vagyis majdnem ugyanannyi ereklyetárgyat tartalmazott. 1949-ben az ereklyegyűjteménynek csaknem a felét festmények, metszetek, ceruzarajzok, fényképek, nyomtatványok és szobrok képezték. Olyan művészeti alkotások, amelyek a szabadságharc ideje alatt vagy később, a 19. század második felében készültek és az 1848-49-es forradalom ismert vagy ismeretlen hőseit, fontosabb csatáit, várbörtönöket, stb. ábrázolták.

Ezek között szerepelt egy-egy Teleki Sándort ábrázoló fénykép és festmény is, valamint egy mellszobor, egy Gróf Teleki Sándor kitüntetését megerősítő miniszteri kézirat, 1849. május 6.-ról, egy Bem József-arckép, amelyet Sárdi István kolozsvári rajztanár és festő ajándékozott a grófnak 1881-ben, valamint egy bizonyítvány, amelyet Teleki Sándor ezredes állított ki Beckel Károly honvéd részére. A lista más Teleki-személyiségek portréiról is említést tett: a Teleki Józseféről, Lászlóéról, Blankáéról, illetve ez utóbbi rajzairól. (Lásd: A volt 1848-49-es Ereklye Múzeum leltára, Kolozsvár, 1949. február 18.).

Ezekről a főként képzőművészeti csoportba tartozó – egyúttal a Teleki családhoz is fűződő – műkincsekről azonban napjaikban, sajnos, semmiféle adattal nem rendelkezünk. Elkallódtak vagy lappangnak valahol, vélhetőleg kolozsvári intézményekben.

Az 1949-es leltárban szereplő ereklye-gyűjtemény megmaradt másik fele – a történeti- és a tulajdonképpeni ereklyetárgyak – 1976-ban kerültek át a mostani kolozsvári történeti múzeumba. (Lásd a Referat de necesitate-hoz csatolt lista, Muzeul de Istorie al Transilvaniei, 1976. július 15.).

Sajnos már az 1949-es leltár sem jelölte meg minden tárgy adományozóját, azonban elképzelhető, hogy a számos, 1848-1849-es lő- és szálfegyver, öntött vaságyú, ágyúgolyó, valamint egyenruha- és zászlódarab, pecsétnyomó, karkötő és más honvédfogoly-faragvány, golyóöntő, pénz között a Teleki Sándor által összegyűjtött darabok is lehetnek.

Igen nagy a valószínűsége annak is, hogy a közel háromszáz darabot számláló, megmaradt ereklye-gyűjteményben fellelhető Táncsics Mihály-, Kossuth Lajos- és Bem József-emléktárgyak szintén Telekinek köszönhetők. A gróf könnyen a birtokába juthatott ilyen értékeknek, hiszen tulajdonosaikhoz személyes ismeretség, barátság is fűzte.  Táncsics Mihály a fiatal Teleki Sándor nevelője volt, Kossuth Lajost törökországi száműzetésük idején többször is meglátogatta és jelen volt ünnepélyes angliai fogadtatásán is (lásd Csetri Elek, a Teleki Sándor. Emlékezzünk régiekről című kötet Bevezetésében, Bukarest, 1973, 21, 17). Bem József rokonszenvét már az 1848-49-es erdélyi hadjárat során „kiváló szervezőmunkájával, példás magatartásával” és „harci cselekményekben” való részvételével sikerült megnyernie.  A gálfalvi csatában „bátor bravúrjával” még Bem apó életét is megmentette. (Lásd Csetri Elek,„Mulatott és harcolt”. Petőfi Sándor arisztokrata barátja és mecénása – Teleki Sándor.)

* Ismertetésünk végére szántuk azoknak az értékes relikviáknak a bemutatását, amelyekről bizonyosan feltételezhető, hogy a Teleki Sándor hagyatékából származnak. Ezek pedig megegyeznek a már fent idézett írásokban is szereplőkkel: „kilenc aradi vértanú bitófáiból származó fadarabok”, valamint egy faragott fatábla, melyet Teleki Sándor aradi fogsága idején készített.

Ismeretes, hogy a világosi fegyverletételt követően Teleki Sándor is az aradi várbörtönbe került. „Ott volt október 6-án, a 13 tábornok kivégzésének napján is. A vár kazamatájában hallgatta végig a sortüzet, amely négyük életét oltotta ki.” Bizonyára szomorúsággal vegyes döbbenettel vette tudomásul a kötél általi halálra ítélt foglyok kivégzését is, „de (ismét Csetri Eleket idézve) Teleki lélekjelenlétét mutatja, hogy ilyen helyzetben is ereklyéket szerez: egy-egy forgácsot minden tábornok bitófájából és egy Damjanich-emléket.” (Csetri Elek, Teleki Sándor. Emlékezzünk régiekről, Bevezetés, 19).

A múzeum tulajdonában levő emléktárgyakról a felvételeket ALEXANDRU RĂDULESCU készítette

A kilenc bitófadarabot Teleki egy négyszögletes, fekete színű vászonanyaggal bevont - 36 cm hosszú, 25 cm széles, 5 cm magasságú – kartondobozban őrizte meg. A doboz fedelén fehérszínű „Az aradi vértanuk AKASZTÓFÁJÁBÓL egy egy darabka fa” felirat olvasható. A doboz belsejében lévő szintén fekete színű bársonyanyagon külön kis mélyedések vannak kialakítva a fadarabkák számára, hogy ilyen módon is meggátolják ezek elmozdulását, szétmorzsolódását. A fadarabkák különböző méretűek: a legnagyobb kb. 18-, a legkisebb pedig kb. 8 cm hosszúságú.

            A dobozban egy nagyon fontos – a tárgyak eredetére és adományozójára –vonatkozó „bizonyíték” is található, a korabeli 1848-49. Orsz[ágos] Ereklye-Múzeum címkéje, amelyen „Az aradi vértanuk 9 akasztófájából egy-egy darabka fa”, valamint a „Teleki Sándor hagyatéka” feljegyzések olvashatóak.

Teleki Sándornak az aradi fogságban – és különösen harcostársainak elvesztése miatt – átélt mély megrendüléséről tanúskodhat az a négyszögletes kis fatábla (14x11,5x2,2 cm), amelyen magas reliefben a kereszt és a keresztrefeszítés szimbólumai vannak kifaragva. Reménytelen és kétségbeejtő helyzetekben a szenvedő ember mindig Isten felé fordul, még az olyan életvidám, bátor és kalandvágyó katona is, mint amilyen Teleki volt. A tábla baloldali élén az „Aradivár”, a jobb oldali élén pedig az „1849 Xbr 29-kén” felirat van bevésve.  A tábla hátoldalán pedig a későbbi adományozó, Teleki Lászlónak (Teleki Sándor fiának) fekete tintával írott aláírása és alábbi feljegyzése látható: „Édes Apám faragta aradvári fogságában”.

Ha már az aradi várbörtönben sétálunk, szeretnénk megkockáztatni azt a feltevést is, hogy a napjainkban is meglévő „Vécsey tábornok utolsó szivarját” szintén Teleki Sándor őrizhette meg, éppúgy, mint azt a „Damjanich tábornok celláját jelző szalmacsóvát” (1949-es leltár), amely Shönherr Gyula 1889-es cikkében is olvasható („szalmacsutak a tizenhárom vértanúnak utolsó nyugvóhelyéről”), vagy az 1848-49. Történelmi Lapok 1892. július 1-i számában „az a szalmacsóva, mellyel a halálra ítéltek celláját kívülről megjelölték”.

* Hálával tartozunk mind a kolozsvári Ereklyemúzeum alapítóinak, mind Teleki Sándor grófnak, amiért életük végéig hűségesek maradtak az 1848-as szabadságeszmékhez. Azt sem feledhetjük, felismerték, hogy ezek életben tartása nemcsak a történelemkönyvek révén lehetséges, hanem a szabadságharchoz fűződő történeti- és ereklyetárgyak által is. Az ilyen jellegű műkincsek nemcsak a szabadságharc történetét láttatták, hanem „társadalmi traumákat próbáltak feloldani”. (Jakab Albert Zsolt, Az ezredik év. A millennium ünneplése és reprezentációi Kolozsváron. In: Aranykapu. Tanulmányok Pozsony Ferenc tiszteletére, Kolozsvár, 2015, 884 o.)

Örvendetes, hogy a boldog békeidők mindennapjai gróf Teleki Sándor számára nemcsak vágyat ébresztettek, hanem a lehetőségét is megteremtették annak, hogy az 1848-49-es forradalom és szabadságharc tárgyi emlékeiből álló gyűjteményét a kolozsvári Ereklyemúzeumnak ajándékozhassa. ĺgy lehetővé vált, hogy ezeket a kincseket a 19. század végén és a  20. század első felében többen is megcsodálhassák. Fölöttébb sajnálatos azonban, hogy napjainkban oly keveset tudunk a hagyaték sorsáról, a tárgyak hányattatásáról, útjáról. Elképzelhető, hogy a megmaradt történeti- és ereklyegyűjtemény mintegy háromszáz darabjából több is a Teleki-hagyatékot képezte, teljes bizonyossággal azonban csak a már említett Teleki Sándor aradi fogságához kötődő bitófadarabokról és a faragott fatábláról jelenthetjük ki, hogy a gróf tulajdonából származnak.

A rendszerváltás után újra lehetővé vált időszakos kiállításokon való szerepeltetésük. 1999 óta napjainkig már számos  budapesti, kolozsvári, nagybányai, gyergyószentmiklósi, székelyudvarhelyi és sepsiszentgyörgyi érdeklődőt egyaránt megörvendeztettek, ahogyan – reményeink szerint – mostani kedves olvasóinkat is.

(A szerző történész, a kolozsvári történeti múzeum muzeológusa)

Borítókép: Teleki Sándor portréja, Pollák Zsigmond metszete -Vasárnapi Újság, 1892, 21.sz.