„Hölgyem, mélyen szeretem önt, de a festészetet mindig jobban fogom szeretni”

(Borítókép: Henri Matisse – Életöröm, 1906)

Az év utolsó estéjén született Le Cateau-Cambrésis-ben. Apja gazdag gabonakereskedő volt, anyja a családi bolt festékrészlegét vezette. Az életerős asszony maga is foglalkozott porcelánfestéssel, és kiválóan értett a színekhez. Henri gyerekkorában törékeny, álmodozó fiú volt, nehezen tudott beilleszkedni az iparvidék elzárt közösségének mindennapjaiba. 1887-ben Párizsba ment jogot tanulni, és bár unalmasnak találta a paragrafusokat, mégis kitüntetéssel szerezte meg a diplomát, majd ügyvédbojtárként helyezkedett el.

Művészi pályafutása váratlanul és szokatlanul indult. Egy vakbélműtét után, a lábadozás ideje alatt kapott anyjától egy doboz festéket, aki arra bíztatta, kezdjen el festeni, de ne kövesse a művészet „szabályait”, hanem kizárólag az érzelmeire hallgasson. „Ahogy ott ültem, és kezemben tartottam a dobozt, tudtam, hogy ez lesz az életem” – emlékezett vissza. S valóban komolyan gondolta. Amikor későbbi hitvese, Amélie Parayre elé állt, hogy feleségül kérje, a következő vallomást tette: „Hölgyem, mélyen szeretem önt, de a festészetet mindig jobban fogom szeretni.” A festészet számára a mennyországot jelentette, apjának azonban a poklot, mert mélységesen csalódott a fiában.

Henri Matisse 1933-ban (Carl Van Vechten fotója)

Matisse felmondott az ügyvédi irodában, majd az École des Beaux Arts iskolában az ismert szimbolista, Gustave Moreau tanítványa lett. 1896-ban négy képét sikerrel mutatta be a Salon de la Societé Nationale kiállításán, az Olvasó nő címűt a kormány vásárolta meg. Erősen hatottak rá az impresszionisták, stílusa könnyedebb, színei világosabbak és erősebbek lettek. 1898-ban Londonba ment, hogy Turner képeit tanulmányozza, majd Korzika szigetén dolgozott, ahol a Földközi-tenger verőfényes színvilága ragadta meg.

Egy időre Georges Seurat és Paul Signac pointilizmusának híve lett. Szobrászatot is tanult, első plasztikái Rodin hatását mutatták. A Függetlenek Szalonjához 1901-ben csatlakozott, részt vett a liberális Őszi Szalon kiállításain, 1900-ban a Grand Palais díszeit tervezte. A Vollard Galériában 1904-ben rendezett első saját tárlatán nem volt sikere. 1905-ben André Derainnel egy halászfaluban, Collioure-ban dolgozott, ahol a vakító napfény hatására felszabadította magát a pointilizmus – ahogy ő nevezte – „zsarnoksága” alól, és áttért a spontán ecsetvonások örvénylésére és csigavonalaira. Vásznai az Őszi Szalon tárlatán más, harsány színekkel élő művészek képei mellé kerültek. Louis Vauxcelles kritikus Fauves-nak, azaz Vadaknak nevezte el őket. Matisse a fauvizmus vezetője lett, amely a 20. század festészetének első fontos „izmusa”.

Madame Matisse portréja (1905)

A mozgalom azonban hamar széthullott, tagjai vérmérsékletüknek megfelelően más-más irányzatokhoz csatlakoztak. Matisse azonban élete végéig csak tiszta színekkel élt, ennyiben fauvista maradt, és folytatta a színek és a rajz egyensúlyának keresését. A posztimpresszionisták, Cézanne, Van Gogh és Gauguin alkotásaiban talált ösztönzést, érett képein a formákat vastag körvonalak keretezték, a színeket nagy foltokban rakta fel, árnyékot nem festett, a teret alig érzékeltette, elvetette a perspektíva szabályait.

1910 körül gazdag plasztikájú kisbronzokat is mintázott. 1913-ban New Yorkban 13 képpel szerepelt, mikor műveit Chicagóba szállították, Kék aktját jelképesen elégették, ami kiváló reklámot jelentett számára. Új ihlető forrásokat keresett, lenyűgözte a keleti művészet, a perzsa miniatúrák és szőnyegek, a japán metszetek, ezek hatására lett a dekorativitás apostola.

Az első világháború elejétől a Riviérán élt, nagyrészt Nizzában és környékén lakott. Festményei veszítettek merészségükből, eszközei választékosságukból. A korszak sok festőjéhez és zeneszerzőjéhez, például Pablo Picassóhoz és Igor Sztravinszkijhez hasonlóan, Matisse is a klasszicizmus modernizált formáját választotta. 1920-ban Szergej Gyagilev A fülemüle énekének bemutatójára megtervezte a balett színpadképét és kosztümeit, majd visszatért a szobrászathoz. Szokásához híven, utazásokon pihente ki magát, bejárta Normandia partjait, Olaszország után New York, San Francisco és Tahiti szigete következett.

Nő lila kabátban (1937)

Sohasem politizált, a vichyi kormány alatt is folyamatosan alkotott, felesége és lánya azonban részt vett az ellenállásban, a Gestapo le is tartóztatta őket. Kapcsolatuk megromlott, a háború után elváltak.

Sokat foglalkozott nyomótechnikákkal: francia poéták verseihez készített metszeteket, Jazz című kéziratos könyvének képeit színes papírból vágta ki.

Idős korában, betegen sem csökkent alkotóereje, műveit derű és optimizmus hatotta át. 1948 és 1951 között az őt ápoló dominikánus apácák vence-i kápolnáját dekorálta. 1954. november 3-án halt meg a Nizza melletti Cimiez-ben.

Művészetének változatosságát talán csak Picasso múlja felül, akivel mindvégig jóban volt. Sokan őt tartják a 20. századi francia festészet legfontosabb alakjának.