„Eddigelé nem tartottuk teljesen kielégítőnek a kormány magatartását Erdély iránt…”

Mindkét forrás címzettje Imre Sándor, aki 1905-ben A magyar nevelés története tárgykörben a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem, 1912-ben a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem magántanára. 1913–1918 között a Magyar Paedagogia folyóirat szerkesztője. 1918–1919. augusztus 16. között a tanárképző főiskolává fejlődött Paedagogium igazgatója. 1918-tól 1919. március 21-ig a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium helyettes államtitkára, 1919. augusztus 7–15. közötti napokban Friedrich István ideiglenesen megbízott hivatalnokkormányának idején miniszteri rangban vezetője. 1919. augusztus 16-tól 1924. december 31-ig a VKM adminisztratív államtitkára. 1925-től a szegedi Ferenc József Tudományegyetem Pedagógiai Tanszékének, 1934-től haláláig a budapesti József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem ugyancsak Pedagógiai Tanszékének vezetője. A Gróf Teleki Sámuel erdélyi kanczellár úti naplója 1759–1763. (Sajtó alá rend. Biás István. Marosvásárhely, 1908) címen megjelent kiadvány elé bevezetést írt. A nevelés tárgykörben több alapmunkát jelentetett meg: Nemzetnevelés. Jegyzetek a magyar művelődési politikához. Kolozsvár, 1912., A magyar nevelés körvonalai. Tizenkét dolgozat. Bp., 1920., Neveléstan. Bevezetés az iskolai nevelés munkájába. Bp., 1928., A neveléstudomány magyar feladatai. Szeged, 1935., Háborús élet, megújhodás, nemzetnevelés. Bp., 1942. Munkásságának elemzői kiemelik, hogy amit a neveléstudományban mindig hangoztatott, az a saját életvitelére nézve is mérvadó volt: az autonómia, az önállóság, az önrendelkezés. Nemzetnevelési koncepciója azt a célt szolgálta, hogy mindenki tudatosan nőjön fel feladatához, saját szuverén személyiségével járuljon hozzá az egységes nemzet megvalósulásához.

Grandpierre Emil                                                                  Imre Sándor

Mindkét forrás írója, összeállítója Grandpierre Emil (1874–1938) ítélőtáblai, utóbb közigazgatási bíró, politikus. 1899-től a kolozsvári törvényszéken joggyakornok, majd járásbíró, ítélőtáblai tanácsjegyző, végül törvényszéki tanácsvezető bíró. A Károlyi-kormány kinevezése révén 1918. december 1-től Kolozs vármegye és Kolozsvár főispánja, kormánybiztosa. Az hűségeskü megtagadása után 1919. január 18-án a román hatóságok átvették tőle a hatalmat. A magyar békedelegáció 1919-ben kiadott névsorában „magyar Erdély”-re vonatkozó megjelöléssel a szakértők között szerepelt. 1921-ben a Magyar Szövetség alelnöke, 1922-ben az Országos Magyar Párt elnöke. 1925-től Budapesten közigazgatási bíró. A kolozsvári Pásztortűz folyóirat névadója és egyik alapítója. Nagy Péter álnéven Ó, kedves Kolozsvár! (Berlin, 1926) címen lírai városkalauzt írt.

1.

Grandpierre Emil levele Imre Sándornak

(Kolozsvár, 1919. október 16.)

Ismerve azt a mély rokonszenvből származó érdeklődést, mellyel az erdélyi ügyek iránt viseltetsz, teljes bizalommal fordulok Hozzád az alábbi kérdésben.

Eddigelé nem tartottuk teljesen kielégítőnek a kormány magatartását Erdély iránt, most azonban oly szerencsétlen alakulást vett az erdélyi ügyek intézése, amely elkerülhetetlenül szükségessé teszi a rögtöni beavatkozást. Úgy értesültem, hogy a békekonferenciát előkészítő bizottságnak az erdélyi ügyekkel foglalkozó B. osztályát legújabban nyert megbízás alapján Br. Horváth Emil vette át. Egyéni képessége, tehetsége, tudása elsőrendű. Alapos kifogás alá esik azonban a megbízhatósága, mert nem önzetlenül dolgozik, csak a saját érdekét nézi és annak képes mindent alárendelni. Azonkívül furcsa hírek járnak egyéni correctségéről is, úgy ügyvédi működési körében, mint azutáni időből egy marhavásárlási üggyel kapcsolatosan. Ittléte alatt, s ez egyik legsúlyosabb kifogásunk vele szemben, teljesen kivonta magát a dolgokból, s bár a főkormánybiztosságnak egyik vezető embere volt, semminő működési kört nem vállalt, sőt egyenesen elutasított magától. Minden működése az volt, hogy entente bizottságok és magasrangú katonatisztek ittléte alkalmával szabad mozgás biztosításával (értsd innen való megugrásának) kieszközlésére és a Cigányii [!] esettel kapcsolatosan kirótt 900.000 K. váltságdíj visszafizetésének sürgetésére kért (amelyben 80.000 K-val érdekelt volt).  Mikor már a helyzet enyhült, igaz megkísérelte az érintkezés felvételét, de egyrészt előző magatartása miatt, másrészt azért, mert tudomásunk volt, hogy rendes szokása szerint most is minden irányban tart fenn érintkezést, nem juttattuk működési körhöz, ennek folytán kellő informáltságot nem szerezhetett, tehát nem képes az erdélyi ügyeket önállóan vezetni. Nem is bízható meg ezzel, az előrebocsátottak szerint annál kevésbé, mert első iratában is már azon kívül, hogy teljes tájékozatlan tész bizonyságot, máris nyilván egyéni érdekeltsége alapján főként vagyoni kérdésekkel foglalkozik, mégpedig oly keretben, amelynek betöltésére most módunk nincs, de amelynek betöltése ép[p]en a békekonferencia előkészítése céljából szükségtelen is.

Ily körülmények között ide adandó utasításokig kiterjedő intézkedő hatásköre nem lehet, illetőleg ilyen hatáskörét nem vállalhatom sem magam, sem eddigi munkatársaim, akik nálam nagyobb bizalmatlansággal értesültek megbízatásáról. Még az is hozzájárul a választás szerencsétlenségéhez, hogy a romániai hadsereg kiűzése után, 1917. és 1918. években ő volt a román iskolaügyekben intézkedő kormánybiztos s ezért, ha új megbízatása köztudomásra jut, akkori működése alapján a románok a békekonferenciát előkészítő bizottság egész működését kedvezőtlen színben lesznek képesek feltüntetni az entente előtt.

Azt hiszem, tárgyilagos okai, melyekben egyéni érzékenységnek semmi része nincs, eléggé meggyőztek aggodalmunk helyességéről, ezért nagyon leköteleznél minket, helyesebben nagy szolgálatot tennél az erdélyi ügynek, amelynek kedvező elintézése nélkül Magyarország újraépítésére gondolni sem lehet, ha minden befolyásodat érvényesítenéd abban az irányban, hogy a Br. Horváth kiváló munkaereje más irányban használtassék fel. Azon kívül még az a kérésünk is van, hogy a helyzet mindenkori képéről tárgyilagos tudósításokkal láss el és általunk kényesnek látott kérdéseket, amelyeket a mai helyzetben nem mernénk közvetlenül a kormányhoz küldeni, a helyzet ismerete alapján elbírálva közölj, vagy ne közölj, vagy csak később közölj a kormánnyal. E végből megbízottaink minden egyes alkalommal felkeresnek.

Meg vagyok győződve, hogy megértett kérésünket teljesíted, azt pedig tudom, hogy ezért köszönetet nem kívánsz. Őszinte tisztelettel. Dr. G. E.

[Különálló szövetdarabon]

Imre Sándor Úrnak.

Kérlek az itt csatolt levelet Miniszterelnök Úrhoz juttatni. Egyben Téged is kérlek, járj utána a dolognak és minket eljárásodról légy szíves értesíteni.

Szívélyes üdvözlettel G. E.

Kolozsvár, 1919. okt.16.

A levélben szereplő személyek és események ismertetése:

Széplaki báró Petrichevich-Horváth Emil (1881–1945) politikus. 1917-ben Nagy-Küküllő vármegye főispánja, ezzel egyidejűleg 22 vármegye területén a román egyház- és iskolaügyek kormánybiztosa. Kinevezése révén a görög keleti egyház gyűlésén a király képviselője. 1918 őszén az erdélyi Nemzeti Tanács tagja. Kidolgozta az erdélyi autonómia tervezetét és alkotmányát. 1918-ban kilenc hónapot töltött román fogságban, majd kitoloncolták Erdélyből. 1919-ben belügyi államtitkár, a Külügyminisztérium Békeelőkészítő Irodájánál a békedelegáció főtitkára. 1921–1926 között népjóléti államtitkár. 1919-től 1924-ig az Országos Menekültügyi Hivatal igazgatója. 1925-ben a hatvani választókerület nemzetgyűlési képviselője. 1926-ban visszavonult a politikai szerepléstől, famíliája, a Mogorovich nemzetségbeli Petrichevich család történetének kutatásával és publikálásával foglalkozott. A személyével kapcsolatos szokatlanul erőteljesen dehonesztáló megjegyzéseknek Kelemen Lajos naplója alapján is lehettek okai. Lásd az 1919. szeptember 27-én kelt naplóbejegyzést. „A Wass Ottilia-féle lakást a hitvány br. [Petrichevich] Horváth Emil átjátszotta Haţieganu Emilnek, s ez átengedte az öccsének.” Emil Haţieganu (1878–1959) jogász, királyi ítélőtáblai bíró, parasztpárti politikus, a román Nemzeti Tanács elnöke, államminiszter, öccse, Iuliu Haţieganu (1885–1959) belgyógyász, orvosprofesszor. A román képzőművészet nagylelkű mecénása.

A kelet-magyarországi megszállt területekről érkezők segély-, állás- és lakásügyeivel foglalkozó Erdélyi Menekülteket Segítő Ügyosztály – a Békeelőkészítő Iroda B csoportja felügyelete alatt – az 1920. április 19-én kiadott 3240/1920. ME sz. kormányrendelet alapján Országos Menekültügyi Hivatallá (OMH) alakult. Az Irodát gróf Bethlen István (1874–1946) „titkos erdélyi miniszter” felügyelte. Működésükről lásd Petrichevich-Horváth Emil: Jelentés az Országos Menekültügyi Hivatal négy évi működéséről. Bp., 1924, Pesti Ny. A Békeelőkészítő Iroda jelentőségét mutatja, hogy vezetője, a békedelegáció főmegbízottja, gróf Teleki Pál (1879–1941) volt. Az OMH mellett Simonyi-Semadam Sándor (1864–1946) miniszterelnök felállította az Országos Menekültügyi Tanácsot, melynek elnökévé gróf Bethlen Istvánt, helyettesévé báró Petrichevich-Horváth Emilt nevezte ki. A Tanács tagjai közé báró Kemény Árpád, a főrendiház volt alelnöke, báró Perényi Zsigmond nyug. miniszter, dr. Sebess Dénes nyug. államtitkár, Herczegh Ferenc, a MTA alelnöke, Szász Zsombor volt országgyűlési képviselő, dr. Eöttövényi Nagy Olivér nyug. főispán és Steiner György kormánybiztos tartozott. A Békeelőkészítő Iroda felett nemhiába bábáskodott a két gróf, Bethlen István és Teleki Pál, az Iroda az Erdély jövendő sorsát befolyásolni igyekvő tervek, elképzelések politikai és tudományos műhelyeként is értelmezhető. Az Iroda anyagi lehetőségei figyelemre méltóak voltak. Pl. az 1919–20. évi Állami zárszámadás egyik tételeként: „A háborúból visszatért kolozsvári ügyvédek támogatására indított országos akció céljaira a békeelőkészítő iroda részére” 371000 korona szerepel. Hasonló jellegű tétel: „Erdélyi pénzellátás céljaira előleg 2000000 korona.” Ezek az összegek eltörpültek a Budapest központú román megszállás költségei mellett. „A megszálló román katonai parancsnokságok előlegei 3138666 korona, 83 fillér” és „Román megszállás költségeire, autótaxik költségeire és anyagok beszerzésére 7695822 korona 93 fillér.”

Cigányi eset: 1919. január 15-én a Szilágy megyei Cigányi településnél kilenc román katonát járőrszolgálatban megöltek. Emiatt Constantin Neculcea tábornok 47 kolozsvári polgárra 900 ezer korona pénzbüntetést vetett ki, valamint kilenc érckoporsót és kilenc sírkövet kellett biztosítani az elhunytaknak. A Kolozsvári Hírlap 1919. január 18-án olvasható cikke szerint gróf Bethlen Ödöntől (1852–1927), Kolozs vármegye és Kolozsvár főispánjától, báró Jósika János (1888–1958) földbirtokostól, szenátortól, báró Petrichevich-Horváth Emiltől és Janovics Jenő (1872–1945) színésztől, rendezőtől, színigazgatótól 80–80000, Apáthy István (1863–1922) zoológustól, egyetemi tanártól, Erdély volt kormánybiztosától 2000, Vincze Sándor (1886–1946) szociáldemokrata vezetőtől, Erdély helyettes kormánybiztosától 4000, Kertész Jenő (1886–1944) ügyvédtől, a Keletmagyarországi Főkormánybiztosság Román Hatóságokkal Érintkező Ügyosztályának vezetőjétől 5000, másoktól 20–40000 közötti koronát, köztük Dr. Gidófalvy István (1859–1921) királyi közjegyzőtől 30000 koronát követeltek.

A levél megírásának idején Friedrich István (1883–1951) volt Magyarország miniszterelnöke.

2.

[A cím felett a lap kétoldalán ceruzával: G. E. / 1919]

Kolozsvárról 1919. november 2.-n érkezett értesítések:

1. Az erdélyi magyarság körében nagy elkeseredést keltett és állandó kínos nyugtalanságnak a forrása báró H. E. államtitkársága. A kolozsvári vezetőket állandóan zaklatják Erdély magyarjain azzal a követelő kérdéssel, hogy megtörtént-e már eltávolítása iránt az intézkedés. Az ottaniakat nagyon lehangolta az az innen küldött kioktatás, hogy az emberek megválasztása az ittenieknek a feladata. Az egyetem volt rektora, Schneller kétségbe van esve a H. E. munkaköre miatt.

2. Az a hír van elterjedve, hogy B. G. volt gyalui ügyvéd azon a címen, hogy a magyar ellenállásban nagy érdemeket szerzett, az erdélyi ügyek miniszteri tanácsosa lesz. Mély megdöbbenéssel figyelik ezt is, mert B. egyáltalán nem szerzett semmi érdemet. Az oláhoktól követelt ügyvédi eskü elől szökött Budapestre és benne egyáltalában nem bíznak.

3. Barabás Samu kolozsvári református esperes nemrégiben ment haza Nagyszebenből, ahol különböző dologban Maniuval tárgyalt. Maniu ezen alkalommal a következőket mondta Barabásnak: „Az erdélyi mágnások gyalázatos játékot űznek az erdélyi tisztviselőkkel, mikor üzengetnek nekik, hogy csak tartsanak ki, ne tegyenek esküt, holott ők maguk a legkisebb anyagi érdekeik megóvása végett is sűrűn adogatnak be kéréseket a román kormányzótanácshoz. Erdélyi mágnások a román birtokreform §-aira hivatkozva adnak be kérvényt, és ezekben azt hangsúlyozzák, hogy ők hű román állampolgárok lesznek, ha Erdélyt a románoknak adják.”

4. Az erdélyi ügyekkel foglalkozó magyar kormányférfiakat az oláhok állandóan erősen figyeltetik titkos rendőrökkel. Igen nagy óvatosságot kérnek a kolozsváriak, főleg levelekkel.

5. Nagyon kérik, hogy az Erdélyből felérkező kérésekre és kérdésekre gyorsan történjék az intézkedés, néha késedelmet tapasztaltak és ennek is nagyon rossz hatása van.

6. Bukarestben plakátok vannak kifüggesztve, hogy iparosok, kereskedők költözzenek Kolozsvárra, ahol a város legelőkelőbb helyén, előkelő üzlethelyiségek és kényelmes lakások állnak rendelkezésükre (természetesen az onnan kikergetett magyaroknak a helyiségei és lakásai).

7. A kolozsvári „Ellenzék” október 24-iki számában közölt hír szerint a bukaresti Földmívelési Minisztériumhoz számos panasz érkezett, hogy a Magyarországból származó és a parasztok között szétosztott szarvasmarhák sorra elhullanak. Az összehívott állatorvosok és szakemberek megállapították, hogy a gondozáshoz és istállózáshoz szokott marhák nem képesek a szabad ég alatt pajta nélkül megélni. Ezért minden községben felhívták a falusiakat a szükséges gondozásra, ellátták őket utasításokkal, hogy az állatállomány nagyobb része el ne pusztuljon.

8. Kolozsváron szörnyű hanyatlást mutat az egészség ügye. Az egész város tele van a legrémesebb esetek hírével, amelyek az egyetemi klinikákon történnek. Pl. egy golyvás betegnek igen súlyos esetében a sebészeti klinika tapasztalatlan tanársegédei (akik az előzőleg már elkergetett magyarok helyére mentek) nem tudták, hogy mit tegyenek, egyszerűen morfiumot adtak neki és mikor már úgy látta a személyzet, hogy a beteg csakugyan elpusztul, behívták az épületben lakó és épen költözködő Vidakovics volt tanárt, ez megállapította a súlyos mérgezést és elvégezte az operációt. A szemészeti klinikán egy félszemű embernek az ép szemét kellett volna operálni. A szemgolyó rögzítésére szolgáló eszközt az illető orvos fordítva dugta be, a szemgolyó összeroncsolódott.

Ezek az esetek ápolónők kihallgatásával igazolhatók és vég nélkül szaporíthatók. Ezek miatt az elkeseredés már-már tűrhetetlenségig fokozódott, ehhez járul még az, hogy már az orvosoktól is kezdenek esküt követelni, és akik az esküt le nem teszik, eltiltják az orvosi gyakorlattól.

9. Végső kétségbeesésükben könyörög újra a kolozsvári lakosság, eszközölje ki a kormány egy komoly antantbizottság (főként angolok) leküldését, hogy legalább a még ottmaradottak szenvedései enyhüljenek.

10. A hadiözvegyektől, akik t. i. ottani illetőségűek, tehát el nem kergethetik, esküt kívánnak, különben nem fizetik ki az özvegyi nyugdíjukat. Az esküben ki kell jelentenie az özvegynek, hogy ő román állampolgár és megfogadja, hogy gyermekeit jó román nevelésben részesíti.

Más forrásból kapott hír:

11. Maniu Tövisen tartott képviselői programbeszédjében azt mondotta: „Erdélyt nem kaptuk meg, de a vérrel szerzett földet hősiesen megtartjuk.”

12. A kilakoltatott tisztviselők közül sok az úgynevezett Bivalyréten, sátrakban tanyázik. Mások a vasúti állomáson, mint kiutasítottak a sínek között várják az elszállítást, amit azonban ahhoz kötnek az oláhok, hogy a családfők aláírjanak egy ívet, amelyen az önként távozásukat jelentik ki.

A forrásban szereplő személyek ismertetése:

H. E. = Petrichevich-Horváth Emil. Lásd az első forrás magyarázatát.

Schneller István (1847–1939) pedagógus, egyetemi tanár. 1894–1923 között a kolozsvári, majd szegedi Ferenc József Tudományegyetem Neveléstudományi tanszékének tanára. 1905-től 1918-ig a kolozsvári Középiskolai Tanárképző Intézet igazgatója. 1918–19-ben a kolozsvári tudományegyetem utolsó magyar rektora. Ravatalánál egykori tanítványa, majd szegedi tanszékének utóda, Imre Sándor búcsúztatta.

B. G. = Balogh Géza gyalui ügyvéd, 1906-ban a kolozsvári Ügyvédi Kamara Gyalu székhellyel az ügyvédek névjegyzékébe felvette. 1910-ben a gyalui választókerület Függetlenségi és 48-as (Justh-párti) képviselőjelöltje. 1913-ban a Kolozs vármegyei Függetlenségi Párt 1913. december 8-iki közgyűlésén a Szervező Bizottság titkárának választották. 1917-ben tartalékos honvédhuszár főhadnagy. Magyarországra repatriált.

Barabás Samu (1863–1948) református lelkész, esperes. 1919-ben a budapesti Menekültügyi Hivatal miniszteri biztosa. 1921–36 között Kaba község lelkésze.

Iuliu Maniu (1873–1953) ügyvéd, politikus, 1906-tól a magyar országgyűlés képviselője. 1918-ban az Erdélyi Kormányzótanács (Consiliul Dirigent al Transilvaniei), 1919-ben a Román Nemzeti Párt elnöke. 1928–30 és 1932–33 között miniszterelnök, 1944-ben kinevezett államminiszter. Az 1944 őszén megalakult, a gyilkosságokig önkényeskedő félkatonai szervezet a nevéhez fűződött: Maniu-gárda.

Vidákovich (Vidákovits) Kamill (1879–1967) sebész, egyetemi tanár. 1909-től a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem Sebészeti Klinika és Műtő Intézetének munkatársa, 1915-ben megbízott vezetője. 1921-ben a szegedi Ferenc József Tudományegyetem tanára és a Sebészeti Klinika igazgatója.

Bivalyrét: A város keleti határánál, a mai Györgyfalvi negyed tömbházai helyén, az hajdani Köveságónál lévő dombtetőn fekvő sík terület, egykori legelő, később katonai lőtér.

*

A közreadott forrásokkal arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy fontosnak tartanám annak a kutatását, érvényesültek-e a magyar békeelőkészítő stratégia kialakítása során az Erdélyből érkezett figyelemfelhívó információk, kérések, javaslatok. Hihetőleg a közölt források időpontjai előtt is érkezhettek hasonló jellegű küldemények a korábbi magyarországi kormányoknak címezve. Kolozsvárra 1918. december 24-én, Karácsony Vigíliáján vonultak be a román csapatok. Ezt követően már olyan helyzetet igyekeztek teremteni, melyet az első világháborút lezáró békeszerződés jogilag is szentesített. Ma már felidézhetetlen és átélhetetlen, mit érezhettek, éltek át a monarchiában többségiként élő magyarok a megszállás, majd az impériumváltozás időszakában. A váratlanul és készületlenül bekövetkezett körülményekről és lehetőség szerinti javítása érdekében az Erdélyben élő magyar álampolgárok saját kormányukkal igyekeztek kapcsolatot kialakítani és tájékoztatni.

Az erdélyiek 1918 utáni kolozsvári székhelyű politikai szervezkedésének feldolgozására több kutatás irányult. Ezek eredményei publikus formában olvashatóak. Továbbra sem tisztázott, hogy azoknak az elképzelései, akik a megszállás időszakában vagy a vélelmezetten elkövetkező közhatalomváltozás után is szülőföldjükön képzelték el életük folytatását, mennyire érvényesülhettek szándékaik a trianoni békekötésig regnáló magyar kormányok nemzetpolitikájának kialakításában. Képviselték-e nézeteiket a korabeli Magyarországról leválasztandó területeken létrehozandó utódállamok megszületésére törekvő politikai erőkkel és a győztes hatalmakkal folytatott békeelőkészítő tárgyalások során. Grandpierre Emil levelének első mondata – „Eddigelé nem tartottuk teljesen kielégítőnek a kormány magatartását Erdély iránt..” – diplomatikus megfogalmazása ellenére tulajdonképpen keserű kritika.

Előszeretettel történik utalás arra, hogy az erdélyieknek garanciát jelentő időszak az volt, amikor Magyarországot két erdélyi identitású miniszterelnök, Teleki Pál és Bethlen István vezette. Ennek lehet igazságtartalma, de mindketten az 1920. június 4-én megkötött békeszerződés után jutottak vezető kormányzati szerephez. Hihetőleg korábban is lehetett beleszólásuk az erdélyiek jövendő sorsát érintő elképzelések formálásába. Irányultságára támpontot adhat Teleki Pálnak a II. bécsi döntés utáni kinyilatkoztatása, mely Ravasz Lászlónak írt levelében (Bp., 1940. szeptember 12.) olvasható. „Prédikáltam katonáknak és civileknek mindenfelé, hogy ne menjenek hódítani Erdélybe, hanem inkább tanulni…”

A két közölt forrásanyagban magánszemélyekre és társadalmi rétegekre egyaránt több dehonesztáló megjegyzés szerepel. Akármilyen nehéz vagy fájó, el kell fogadni valóságalapjukat vagy valóságtartalmukat, a tájékoztatásokat nevével vállalva az erdélyi magyarság egyik vezető politikai személyisége szolgáltatta vagy közvetítette. Egyes, nehezen hihető, de feltételezhetően igazságtartalmukban nehezen megcáfolható megnyilvánulások az erdélyi történelem hasonlóan tragikus sorsú, egyszerre több erőnek is megfelelési kényszerre kárhoztatott időszakaira emlékeztetnek, melyekre Sütő András fűszál-metaforája tetszőlegesen alkalmazható.

A korszak Erdély-központú és irányultságú kutatásai majd megerősíthetik vagy megcáfolhatják Apáthy Istvánnak, Erdély 1918-as megszállása előtti kormánybiztosának helyzetértékelését. Addig is érdemes elgondolkodni 100 éve született megállapításán. „Már az összeomlás előtt sokat és sok helyen hangoztattam, hogy Magyarország legnagyobb betegsége Budapest. Azért igyekeztem minden erőmmel, lelkem legjavával azon, hogy Kolozsvár egy Budapestnél sokkal magyarabb, sokkal egészségesebb szellemi központjává legyen Erdélynek és általában a hazának; hogy Budapesttel szemben Kolozsvár legyen a magyar léleknek az, ami az orosz léleknek Pétervárral szemben Moszkva. És bizony mondom, ha az erdélyi magyarság lelke lakozik vala ama válságos időkben Budapesten, akkor a független Magyarország küszöbéről nem a történelmi Magyarország sírgödrébe léptünk volna”.