Iuliu Maniu, a huszadik századi román politikai élet emblematikus személyisége
A kezdetektől a Nagy Egyesülésig
A középiskolát követően Kolozsváron, Bécsben, de legfőképpen Budapesten volt jogász szakos hallgató, és ebben a minőségében a Petru Maior Diákegylet elnöke is lesz. Mivel hangsúlyosan kiállt románsága mellett, és részt vett romániai diákkongresszusokon is, több kisebb konfliktusa is volt az egyetem rendszerén belül, valószínűleg ekkor kristályosodott ki benne a magyar uralommal szembeni keserűség. 1896-ban lett jogi doktor, ezt követően tért haza, hogy a görögkatolikus egyház szolgálatába álljon. Balázsfalván az érsekség és egyházmegye jogtanácsosa lett, a görögkatolikus papneveldében oktatott jogot, és bekapcsolódott a román hitelintézetek munkájába is, melyek tevékenységéről több irodalmi mű és rengeteg történelmi tanulmány született. Az alábbi, Maniu szájából ekkortájt származó szavak jól összegzik az erdélyi rurális környezetben zajló folyamatok lényegét, amelyek végkifejlete jól ismert, tanulságai pedig akár napjainkban is megfontolandók:
„Én az egyik legnagyobb Alsó-Fehér vármegyei bank ügyvédje vagyok, és arra szeretném kérni a vármegye magyar rendjeit, hogy támasszák alá vagy cáfolják meg a szavaimat. Több száz példát tudnék arra vonatkozóan felsorolni, hogy rengeteg magyaron segítettünk, sokszor többen, mint a magyar tőkéjű intézetek. Nem szeretném őket bírálni, és elismerem, hogy komoly, stabil vállalatok, de észrevettem azt, hogy amíg mi 7-8 és 6 százalékos kamatokkal dolgozunk, addig a magyar pénzintézeteknél a kamatok gyakran túllépik a 10%-ot, és a behajtást is sokkal szigorúbban veszik.”
Iuliu Maniu (jobbra) Alvinc képviselőjeként jutott be a magyar Országgyűlésbe
Viszonylag fiatalon kerül kapcsolatba Ioan Raţiuval, az egykori memorandista, az erdélyi románság körében ekkor óriási presztízzsel rendelkező ügyvéddel, aki a Román Nemzeti Párt (RNP) elnöke is volt. Jó viszony alakult ki közöttük, mivel sok mindenben egyetértettek, és ekkoriban jött létre Maniu körül az a kör is, amelyre a későbbiekben is támaszkodni tudott, és amelyben a nála is fiatalabb Boilă testvérek fontos szerepet játszottak. 1897-ben, Raţiu támogatásával, a párt Központi Bizottságába kerül, 1904-ben alelnök lesz, majd 1906-ban Alvinc képviselőjeként kerül be a budapesti Országgyűlésbe. Annak ellenére, hogy aktív felszólalónak bizonyult – vagy éppenséggel ezért, mert több okot adott politikai ellenfeleinek gáncsolására – 1910-ben nem sikerül mandátumát megújítani, és többet nem kerül vissza az Országgyűlésbe. Az RNP vezető köreiben azonban szerepe egyre jobban növekedett. Érdeklődését több irány is lekötötte, sorozatosan részt vett a Tisza Istvánnal folytatott tárgyalásokon, jó viszonyt ápolt Bukaresttel – 1914-ben a háború kitörését követően is Romániába tervezett utazni, de nem engedték át a határon, így Brassóban volt kénytelen tárgyalni a későbbi ellenféllel, Constantin Sterével – és kapcsolatokat tartott fenn a Ferenc Ferdinánd trónörökös körül szerveződött csoport román tagjaival is. Társai közül kiemelkedett megfontoltságával, és stílusa sokakban keltett szimpátiát. Octavian Goga egy 1915-ös levelében arról írt, hogy politikai bölcsességével, méltósággal és tapintattal Maniu elnyerte mindenki tiszteletét, beleértve az ellenfelekét is, ami Goga részéről – mint a továbbiakban ki is fog derülni – figyelemreméltó megnyilvánulás, mivel kapcsolatuk azelőtt, és a későbbiekben sem volt mentes a súrlódásoktól.
1915-ben sorozzák be katonának, annak ellenére, hogy a háború kezdeti szakaszában egyházi alkalmazottként mentesítést élvezett ez alól. Vannak román történészek, akik ezt a magyar hatóságok bosszújának tekintik, de nem kizárt az sem, hogy semmiféle hátsó szándék nem létezett, az akkori háborús helyzet egyszerűen megkövetelte újabb tartalékok mozgósítását, és kimondottan ennek köszönhető a balázsfalvi jogász behívója. A nagyszebeni tiszti iskolában hathónapos kiképzésen vett részt, ezt követően került az olasz frontra, ahol a tüzérség kötelékében alhadnagyként szolgál, különösebb hőstettek végrehajtása nélkül, ugyanakkor kifogástalanul. 1918 nyarán, az általános összeomlási hangulatban dezertál, és miután újra felmelegíti kapcsolatait az erdélyi román politikusokkal, Bécsbe utazik. 1918 októberében itt hozza létre a Román Katonák és Tisztek Szenátusát, melynek segítségével helyzetfelismerő képességének újabb éles tanúbizonyságát nyújtotta. A forradalmi káosz közepén ugyanis felajánlotta, hogy részt vesz a rend fenntartásában, amin kapva kaptak az ekkori osztrák hatóságok, így a dezertőr már a birodalom fővárosának rendfenntartójaként tudott érvényesülni. Ebben segítségére voltak a román nemzetiségű katonák is, akik ekkor Ausztriában állomásoztak, és akik száma 60 és 160 ezer között lehetett, majd hasonlóan járt el Prágában is, ahol kb. 1000 román katona állt a csehszlovák állam ügye mellé. Ezek a megszervezett veteránok a későbbiekben Erdélyben a Kormányzó Tanács alárendeltségében játszottak szerepet a rend fenntartásában és a román érdekek biztosításában. Ha összehasonlítjuk ezt a lépést az őszirózsás forradalom kormányának leszerelés érdekében meghozott intézkedéseivel, képet kaphatunk arról, hogy miért is történt olyan akadálytalanul a román hadsereg előrenyomulása 1918 utolsó hónapjaiban az erdélyi területeken.
1918. november 14-én már Aradon bekapcsolódik a Károlyi- kormány által kezdeményezett, Jászi Oszkár miniszterrel folytatott tárgyalásokba, melyben a leghatározottabb hangot ütötte meg a jelen lévő román képviselők közül, kimondva azt, hogy a románság célja a „teljes elszakadás” Magyarországtól. Egyik szervezője a december 1-jén megtartott gyulafehérvári nemzetgyűlésnek is, melyen Alvinc küldötteként vett részt, természetesen támogatva az egyesülési határozat megfogalmazását és kimondását. December 2-án már meg is alakították a Kormányzó Tanácsot, melynek vezetője lett, és mely által az egyesülést kimondó erdélyi román politikusok a befolyásuk alá tartozó, a román hadsereg előrenyomulásával egyre inkább növekedő térség kormányzati teendőit igyekeztek átmenetileg ellátni. Egyes tervek szerint Maniunak személyesen is részt kellett volna venni a párizsi béketárgyalásokon a román delegáció tagjaként, de végül Erdélyben maradt, innen támogatva a küldöttség erőfeszítéseit. Helyette Alexandru Vaida-Voevod – magyar forrásokban: Vajda Sándor – utazott ki. Annak ellenére, hogy az erdélyi román politikusok álláspontja lényegében nem változott – a Romániával történő egyesülés óhaját illetően – már ekkor jelentkeztek azok az érték- és véleménykülönbségek a bukarestiek – akiket a nagyhatalmú liberális miniszterelnök, Ion I. C. Brătianu vezetett –, és az erdélyiek között. Ezek a feszültségek a két világháború közötti román belpolitikai életet alapvetően meghatározzák majd.
Az Egyesüléstől a királyi diktatúráig
Iuliu Maniu, akárcsak a Román Nemzeti Párt (PNR) vezetőinek nagy része, csalódott az új Nagy-Románia struktúráiban; nem az egyesülésben és a román nemzetállamhoz tartozásban, de azok a módszerek és eljárások, amelyeket a bukaresti politikai-gazdasági elit alkalmazott, sokukban visszatetszést keltettek. A PNR vezetőit zavarta a regáti hivatalnokok „importálása” Erdélybe, a Nemzeti Liberális Párt (PNL) politikai és gazdasági befolyásának kiterjesztése. Külön kérték, persze eredménytelenül, hogy a liberális párt Erdélyben ne terjeszkedjen, és a már megalapított fiókszervezeteit is számolja fel. A liberális javaslat, hogy a PNR olvadjon be a liberális pártba, az erdélyiek számára elfogadhatatlan volt. Növelte a véleményszakadékot több törvényreform gyakorlatba ültetése körüli visszásság is. Maniu és pártjának többi képviselője felszólalt, és nem szavazott meg több intézkedést. A parlamenti munka során a mindenkori ellenzék – a 40 százaléknyi szavazatot mindenkor átlépő kormánypárti, törvény által garantált kétharmados többség következtében – mindössze véleménynyilvánítási, „hangulatkeltési” erővel bírt, semmiképpen sem volt képes önerőből blokkolni kormánypárti kezdeményezésű törvényhozói folyamatokat. Ahhoz, hogy a kormányprogramot és a törvényhozást érdemben befolyásolni lehessen, kormányra kellett kerülni. A törvény által garantált kétharmados többség nem tette szükségessé a győztes számára, hogy pártkoalícióba kelljen gondolkodnia.
Maniu 1953. február 5-én halt meg máramarosszigeti börtöncellájában, ismeretlen helyre temették el, pontos nyugvóhelyét a mai napig nem sikerült azonosítani
A húszas évek folyamán egyre hangsúlyosabban merült fel több rétegben is az igény arra, hogy a PNL politikai túlsúlyára reális alternatíva szülessen, sokan az Averescu-kormányokat nem érezték ilyen alternatívának. És mivel regionális pártként a PNR a negyven százalékos küszöb közelébe önerőből soha nem kerülhetett volna az adminisztratív szempontból egységes Nagy-Romániában, a Kárpátokon túl kellett ehhez keresni megfelelő partnert. Ezt az 1918-ban megalapított, Ion Mihalache és Constantin Stere által vezetett, radikálisan vidékorientált Parasztpártban találták meg, amely erős szervezetekkel rendelkezett Besszarábiában és az Ókirályságban. Az egyesülésre 1926-ban került sor, ennek eredményeképpen megszületett a Nemzeti Parasztpárt, amely jelentős népszerűséggel rendelkezett, és sikeres, életképes alternatívaként léphetett fel a PNL-vel szemben. Az új alakulattal Maniu sorsa teljes mértékben összefonódott, hol hivatalosan is pártelnökként, hol a másik pártelnök, Ion Mihalache mellett első számú erkölcsi autoritásként mindvégig döntő módon határozta meg a párt sorsának alakulását.
1928-ban került sor első ízben arra, hogy a Parasztpárt választásokat nyerjen, és Maniuból Románia miniszterelnöke váljon. Kormányához – első alkalommal – mind a nagyobb szociális érzékenységre vágyó, főleg falvakon élő néptömegek, mind pedig a kisebbségiek – közöttük is kiemelkedően az erdélyi magyarság, melynek legfőbb politikai képviselete a Magyar Párt volt – nagy reményeket fűztek, a nemzeti parasztpárti vezetők részéről ugyanis komoly ígéretek fogalmazódtak meg. Hogy mennyire voltak azok, ma már nehéz kideríteni, egyrészt mert 1929-ben kitört a gazdasági válság, amely Románia esetében elsősorban a mezőgazdaságból élő vidéket érintette, másrészt pedig nem volt kedvező az a soviniszta közhangulat sem, amelyet a fő polgári sajtótermékek is szítottak. A parasztpárti kormányzás igazán jelentős áttöréseket nem ért el a társadalmi reformok terén, azt leszámítva, hogy a nyitott kapuk elvének alkalmazása valamivel több külföldi befektetést volt képes vonzani az országba. Azzal együtt, hogy Maniu utolsó miniszterelnöki mandátuma 1933. január 14-én véget ért, és életének hátralevő részében – ha csak a rövid ideig tartó, az első Sănătescu-kormányban betöltött tárca nélküli miniszterségét nem számítjuk – nagyrészt az államhatalmi struktúrákon kívül politizált, presztízse és népszerűsége állandóan növekedett. Karrierjének nem, presztízsének viszont annál inkább használt, hogy az uralkodó, II. Károly legfontosabb közéleti kritikusává vált.
1928-ban Maniu még a legfontosabb hívei közé számított az ekkor külföldön élő, a trónról korábban lemondó trónörökösnek, és támogatta ennek hazatérését. Személyes viszonyuk azonban egyre inkább romlott, egyrészt a király kicsapongó magánélete miatt, másrészt pedig abból fakadóan, hogy II. Károly teljesen másképpen képzelte el az ország politikai életét, mint tette azt a többpárti parlamentáris demokrácia híve, Maniu. II. Károly ugyanis nem a nemzet egységét megtestesítő, szimbolikus, hatalmát nem, vagy csak formálisan gyakorló államfő kívánt lenni, és semmi kedve nem volt ahhoz sem, hogy valamelyik kiemelkedő államférfi döntő befolyása alá kerüljön, mint történt apjával, Ferdinánd királlyal, aki Ion I. C. Brătianu hatása alá került. II. Károly a saját maga befolyását kívánta érvényesíteni, és ezért nem pártokban, hanem érdekcsoportokban gondolkozott. Informális érdekcsoportjának, ún. kamarillájának bármely olyan jelentős személyiség tagja lehetett, aki elfogadta a király barátságát, és hajlandó volt érdekeinek szolgálatába állni. Több liberális és parasztpárti politikus is a kamarillába sodródott, és habár a Parasztpártban hivatalos feloszlatásáig nem következett be olyan nyílt szakadás, mint a nagy rivális PNL esetében történt, a párton belül két erősen egymással szemben álló szárny alakult ki a királyhoz való viszonyulás tekintetében. Míg az Alexandru Vaida-Voevod és Virgil Madgearu nevével fémjelzett szárny egyre inkább királypártivá vált, addig Ion Mihalache, Iuliu Maniu és a köréjük csoportosulók egyre inkább ellenfeleivé váltak a királyi kamarilla érdekeinek. Ezzel pedig nem voltak egyedül. Olyan kétes erőkkel kerültek konjunkturális érdekközösségbe, mint az egyre erősödő legionárius mozgalom, vagy a király által ugyancsak magánéleti kérdések miatt szankcionált Ion Antonescu tábornok.
Az 1937-es választások alkalmával – ezt megelőzően a király a liberális pártból nevezett ki miniszterelnököt, Gheorghe Tătărescut –, Maniu volt a szellemi atyja annak a megnemtámadási paktumnak, amelyet a parasztpárt a legionáriusokat magába tömörítő „Mindent a Hazáért” (Totul pentru Ţară) politikai formációval és Gheorghe Brătianu liberális pártjával köttetett. A paktum eredményeképpen sikerült megakadályozni, hogy a király által kinevezett erő elérje a parlamenti kétharmadot biztosító 40 százalékot. A PNL 35 százalékot ért el, a parasztpárt 20 százalékot, a harmadik helyre kerültek legionáriusok a maguk 15 százalékával. Utólag visszatekintve arra, hogy mivel járt a legionárius mozgalom későbbi kiteljesedése, ez súlyos hiba volt. Már akkor olyan jelentős parasztpárti politikusok, mint Armand Călinescu, Virgil Madgearu vagy Nicolae Lupu hangot adtak elégedetlenségüknek amiatt, hogy ezzel a stratégiával legitimáltak egy olyan sötét mozgalmat, mint Codreanu vasgárdistái. Ugyanakkor ez a stratégia csak ahhoz vezetett, hogy a király felgyorsította a folyamatokat annak érdekében, hogy egyeduralomra tegyen szert. 1938. február 10-én II. Károly új alkotmányt fogadtatott el, mely a királyt gyakorlatilag diktátoroknak járó hatalommal ruházta fel, a meglévő pártokat – beleértve a parasztpártot is – feloszlatta, sajtóorgánumaikat betiltatta, helyükbe az egypártrendszert léptette a Nemzeti Újjászületési Front képében. Habár a király nem kereste a leszámolás lehetőségét a demokratikus politikai pártok képviselőivel– nem így a vasgárdistákkal – Iuliu Maniu elutasította, hogy képviselőként részt vegyen a karlista parlament munkájában, inkább betiltott pártját igyekezett tovább szervezni, lemorzsolódását megakadályozni, várva a kedvező alkalmat, mikor a királyi diktatúra rendszere meggyengülhet. Ez a pillanat kevesebb mint három éven belül érkezett meg.
A bécsi döntéstől Máramarosszigetig
II. Károly számára különösen tragikus év volt 1940, amikor is jelentős területi koncessziókat volt kénytelen tenni az ország szomszédjai, a Szovjetunió, Magyarország és Bulgária felé. Maniut különösen Erdély és a második bécsi döntés érintette kényelmetlenül, lehetőségeihez mérten erős antirevizionista propagandát fejtett ki, többek között sikertelenül lobbizott a német diplomácia bukaresti kirendeltségénél is. A második bécsi döntésért és általában véve a katasztrofálisan sikertelen külpolitikáért a királyi rendszert tette felelőssé, és nem volt hajlandó támogatást nyújtani II. Károly politikai túléléséhez. Talán ő volt a legjelentősebb személyiség azok közül, akik Ion Antonescu kormányfőségét kívánták, ugyanakkor Antonescu, hatalomra jutva, megkerülte a két nagy társadalmi erőt jelentő liberális és nemzeti parasztpártokat, és a legionárius Horia Simával hozta létre kormányát.
Ebből az időszakból származnak – amint azt Traian D. Lazăr könyvéből tudni lehet – Maniu kapcsolatai a brit titkosszolgálattal, aminek nagyrészt jól informáltságát és az 1944-es változásokat követő pozitív nyugati sajtóját is köszönhette. A britek többször is felajánlották, hogy emigráljon és külföldön alakítson nyugatbarát emigráns kormányt, lengyel és csehszlovák mintára, ezt azonban elutasította, mint ahogy a korai Antonescu-ellenes puccstervek is csak gondolatban maradtak. Ezekben az években Maniu igyekezett Antonescuval szemben konstruktív belső ellenzékként megnyilvánulni, sok levelet intézve a kormányfőhöz, amelyekre ez utóbbi gyakran válaszolt is. Így például Maniu támogatta a Szovjetunió elleni hadjáratot, de csak a Ribbentropp–Molotov paktumot megelőző határig, ennek túllépését már ellenezte. Ha katonai-stratégiai szempontból ez az álláspont nonszensznek is tűnik – mivel a hadiállapot így is, úgy is létezett – politikai szempontból, főleg annak tükrében, ami a világháború végét követően történt, lehetett benne ráció.
Maniu ekkori állásfoglalását jól tükrözi az alábbi idézet, amely egy olyan leveléből származik, amit 1941 júliusában egy élesebb hangú levélváltást követően írt Antonescunak:
„Az én leveleim nem hivatottak Önt informálni. Én egyszerű magánember vagyok, míg Ön az ország vezetője és a kormány miniszterelnöke. Tisztségéből fakadóan is köteles ismerni az ország helyzetét, pontosan és részletekbe menően. A kritikám mindössze csak annyit célzott, hogy felhívja a figyelmet az Ön politikai-gazdasági gondolkodásának gyakorlati következményeire.” Ebben az időszakban állt be közeledés Maniu és a liberálisok egyik meghatározó ereje, a Brătianu család között, Maniu és Brătianu több ízben is közösen intéztek memorandumot Antonescuhoz.
Máskülönben Antonescunak sem volt ellenére a demokratikus ellenzék nagy presztízsű vezéreinek léte, és az sem, hogy adott esetben akár véleményformálókként is fellépjenek, amennyiben ez az ő hatalmát nem veszélyeztette. Így például 1943-ban, amikor egy klesheimi megbeszélésen Hitler és Ribbentrop Antonescu szemére vetették, hogy Maniut Németországban már rég kivégezték volna, Antonescu azzal védekezett, hogy nem akar a népszerű Maniuból mártírt csinálni, de ez úgysem fogja merni magát aktiválni, mert amennyiben ezt tenné, azonnal letartóztatják. Amint viszont ez később kiderült, Antonescu ez ügyben tévedett. Igaz ugyanakkor az is, hogy csak Maniu és a többi parasztpárti vezető kevés lett volna az adott körülmények között 1944. augusztus 23 sikeréhez, ehhez I. Mihály király bátorsága és a kommunisták kis létszámú, de szervezett paramilitáris csoportja is szükségeltetett.
Maniu az I. Mihály által kinevezett első tábornok-kormányban tárca nélküli miniszterként vett részt, és habár pártja, az újjáalakított Nemzeti Parasztpárt a legnépszerűbb politikai erő volt az országban, egyre távolabb került a hatalomtól. A kommunisták és társutasaik előretörésével, a Petru Groza-kormány megalakításával egyértelműen ellenzékbe került. Habár korábban neki is felajánlották a Frontba való belépést, ezt azonban – a többi felelős parasztpárti vezetőkkel egyetértésben – elutasította. Két disszidens csoport kilépett ugyan a pártból Anton Alexandrescu, illetve dr. Nicolae Lupu vezetésével, akik a Fronttal való együttműködés útját választották, de ez a szakadás sem a Nemzeti Parasztpárt struktúráját, sem pedig híveinek számát lényegesen nem érintette, szemben például a liberálisokkal, ahol a Tătărescu-féle disszidensek jóval nagyobb erőt képviseltek.
Maniu ekkor egyrészt a néptömegek szavazatában, másrészt pedig a nyugati győztes hatalmak segítségében bízott, ez utóbbi kapcsán azonban fokozatosan kénytelen volt ráeszmélni, hogy inkább csak szavakban nyilvánul meg, lényeges segítséget a Szovjetunióval és a román kommunistákkal szemben, minden biztatás ellenére, nem fognak nyújtani. Egy visszaemlékező, Romul Boilă ezzel együtt szükségesnek érezte folytatni a harcot, még ha tisztába is volt azzal, hogy ennek számára börtön és halál lesz a valószínűsíthető vége, azért, hogy reményt adjon és példát mutathasson a jövő számára.
Itt kell beszélni Maniu és a magyarok viszonyáról két dolog, a Maniu-gárdák és a parasztpárti lapok magyarellenes sajtókampánya kapcsán. Először is megtévesztő lehet – minden cáfolat ellenére – az, hogy paramilitáris román terrorista alakulatok Maniu-gárda néven követtek el magyarellenes vérengzéseket Erdélyben. Iuliu Maniunak ezekhez mindössze annyi köze volt, hogy az ő nevét, mint nagy presztízsű és az erdélyi románok között toronymagasan vezető népszerűséggel rendelkező politikus nevét vették fel e csoportok, az érintett engedélyét nem igényelték, és nem is létezett koordináció a parasztpárt vezetése és a tömeggyilkos csoportok között. Legalábbis erre vonatkozó adatot sem a történészek, de még a parasztpártiak hatalomra kerülő ellenségei, a kommunisták és erőszakszervezeteik sem találtak.
Másik, ennél összetettebb probléma a parasztpárti, liberális és általában véve a kor román politikai jobboldalához tartozó sajtóorgánumok agresszív magyarellenes kampánya, amelynek kérdése külön tanulmányt igényelne, és ma is aktualitással bírna, mivel ugyanazt a „munkamegosztást” lehet észrevenni, ami most is aktuális: míg a sajtótermékek radikális hangot ütöttek meg, a vezetők csak konjunkturálisan, adott helyzetben engedtek meg magukat látványosan magyarellenes nyilatkozatokat. A nyugatiak minden erőfeszítése ellenére sem – Reuben Markham újságíró különösen aktív volt e téren – sikerült a román jobboldal számára a magyar támogatást is megnyerni.
1947-ben, miután a választási csalások és a politikai rendszer átalakítása következtében a Nemzeti Parasztpárt a hatalom minden struktúrájából kiszorult, megkapta a kegyelemdöfést: 1947. július 14-én kora reggel a Tămădău repülőtéren az ekkor már kommunista irányítás alatt álló titkosrendőrség letartóztatott több fontos parasztpárti politikust, akik külföldre akartak repülni a nyugati hatalmak képviselőivel folytatandó tárgyalások érdekében. Habár Iuliu Maniu nem volt a repülőtéren, tudott a küldetésről, így vált ő is vádlottá az ezt követő kirakatperben, melynek eredménye a párt teljes lefejezése és feloszlatása volt, a perbe fogottak pedig börtönbe kerültek. A két fő vádlott, Ion Mihalache és Iuliu Maniu életfogytiglani büntetést kaptak. Maniu 1953. február 5-én halt meg máramarosszigeti börtöncellájában. Ismeretlen helyre temették el, pontos nyugvóhelyét a mai napig nem sikerült azonosítani.
A kommunizmus évtizedeiben komoly igyekezet létezett arra vonatkozóan, hogy a régi rendszer emblematikus alakjait rágalmazzák, majd egyre inkább elhallgassák. Csak 1990 után nyílott újra lehetőség arra, hogy a két világháború közötti időszak meghatározó román politikai személyiségeinek emlékét fel lehessen eleveníteni. Iuliu Maniu pedig mind közül az egyik legmeghatározóbb volt.
