„Az ember jó társaságban van, amikor ír”

Azt követően, hogy első kötete, a Pátosz a káoszban (Liget, Budapest, 2007) napvilágot látott, tíz évig nem volt író–olvasó találkozója, amit egy pillanatig sem bánt meg. Legújabb regénye megjelenésekor hozott létre Facebook-oldalt, hogy ezáltal kapcsolatot alakíthasson ki az olvasókkal. Nem is annyira nyomást, mint inkább egyfajta vonzást tapasztalt az irányukból, meg aztán a kiadó részéről is felmerült valamiféle igény, bár ez jóformán elenyészőnek számít. – Úgy éreztem, a könyv is igényelné: túl azon, hogy megírtam, tegyem meg érte, amit lehet. Eleinte a Facebook iránt sem voltam oda, de aztán meggyőztek, és gondoltam, kipróbálom – hangsúlyozta az Erdélyi Magyar Írók Ligája és a Bulgakov kávézó közös rendezvényén a Dunántúlon élő rejtőzködő író. Az egyetemen irodalmat, filozófiát és biológiát is hallgatott, majd tanításból, kutatásokból és kétkezi munkából tartotta fönn magát.

Rejtőzködő természetére – „rejtőzködve megmutató, megmutatva rejtőzködő” – is rákérdezett az est folyamán László Noémi: hogy is van az, hogy írói név mögé bújt ugyan, nem engedi, hogy lefényképezzék vagy lefilmezzék, de közben mégis jó viszonyt ápol az olvasótáborával? Mint elhangzott, nincs egy egyszerű, „minden oldalról védhető válasz”, sok oka volt és van arra, hogy így viselkedjen. Az egyik az, hogy 25 évig kizárólag írt, egyáltalán nem közölt: akkoriban csak az írás érdekelte, mindaz, ami történt vele és a regényei szereplőivel közben. – Az írás egy aktus, még abban az esetben is, ha a szerző egész életében egyedül marad. Amikor írok, sosem vagyok egyedül, hiszen olyan, mintha a szereplők is ott lennének velem. Az ember jó társaságban van, amikor ír – fűzte hozzá.

Egyik barátja javaslatára vette fontolóra, hogy továbblépjen, és a nagyközönség elé tárja a szövegeit. Elmondása szerint addig is tudott néhány dolgot az irodalmi életről, volt alkalma értesülni azoktól, akik „benne voltak a sűrűjében”, hogy sok minden függ a személyes kapcsolati tőkétől. Szüksége van-e arra, hogy 25 évnyi „tulajdonképpen boldog állapot után” kilépjen ebbe a térbe, ahol sok esetben azon áll vagy bukik a folytatás, hogy kivel kell egyeztetnie, vetette fel a maga számára. – Nem jártam korábban alkotókörbe, és nem tartoztam azok közé, akik kamaszkorukban megírtak néhány verset, hogy aztán tíz napon belül eljussanak azok valaki másnak a kezébe – hogy a szerelem még jóformán ki sem hűlt, már meg is jelenjenek. Diákként is zavart, ha úgy tanítottak egy bizonyos regényről, hogy durva erőszakkal szuszakolták mellé a szerző életrajzát, és többnyire olyasmi is rá volt húzva, ami teljesen tarthatatlannak tűnt – magyarázta. Nem akarta, hogy azért érdeklődjenek a könyvei iránt, mert ezt vagy azt tudják róla.

Több minden felhalmozódott az asztalfiókjában, mire rászánta magát, hogy a viszonylag boldog időszakból átlépjen egy másikba, bizonytalanabba, első körben megfelelőbbnek ítélte a legkülönbözőbb írásaiból összeállítani egy kétszáz oldalnyi szöveget, amelyet majd elküld különböző folyóiratokhoz. – Gesztusnak szántam, hogy parancsoljanak, nyúljanak utána, és vegyék el azt, amire éppen szükségük van. Utólag persze belátom, hogy nem nagyon működik az ilyesmi; ha megérkezik egy ilyen küldemény valamelyik szerkesztőségbe, az előbb-utóbb a kukában végzi. Akkortájt azonban jobbnak láttam ilyen módon, úgyszólván svédasztal-formában tálalni – jegyezte meg Centauri.

Alapvetően regényben „érzi jól magát”, viszont úgy tapasztalta, hogy abból amúgy is közölnek részleteket a folyóiratok, nagyobb szükség van a novellákra. Bevallása szerint novellaként is „eladott” regényfejezeteket, a Magvetőnél 2008-ban megjelent Kék angyal fele amúgy is regény, már elkészült regények valamiféle rezüméit tartalmazza. „Hivatalosan” is regénynek számító kötete, a Jégvágó 2013-ban jelent meg, ezt követte tavaly a Jákob botja, mindkettő a Magvetőnél látott napvilágot. – Adott ponton érdemesnek találtam előrukkolni ezekkel. Olyan történelmi helyzetbe kerültünk, amikor volt rá esély, hogy a dolgok – és köztük az irodalom – alakulása jobb irányba forduljon; ez a reményem mostanában már kezd szertefoszlani. A Jégvágóban egy olyan fiatalemberrel ismerkedhetnek meg az olvasók, aki inkább sodródik és nem nagyon tervez, ennek ellenére beteljesül a sorsa: eljut valahova és boldog lesz. Különös boldogság ez, de nem lehet azt mondani, hogy belehullna a semmibe. A másik regény szereplője, Jack – aki nem teljesen azonos Jack Londonnal, de nagyrészt mégis – harcos, tervező típus, és azt gondoltam: olyan világba kerültünk, amelyben elfelejtettük, hogy tervezni is lehet. Nem csak sodródni lehet, de megküzdeni is bizonyos dolgokért – részletezte a szerző.

A rendezvényen a természettudósok és az irodalmárok közötti alapvető különbségek is szóba kerültek: „egy részecskefizikussal simán tudok beszélgetni a Faustról, de még nem találkoztam olyan irodalmárral, aki egy szerves kémia könyv láttán úgy reagálna, »de jó, nem baj, ha csak jövő héten adom vissza?«” Véleménye szerint az ökológusok, biológusok nem propagálják, hogy mennyire nyitottak, annál inkább teszik viszont az irodalmi élet és a bölcsész társadalom tagjai, holott ez nem minden esetben érvényesül a gyakorlatban. Egyébként is különleges gyógymódként szolgálhat a természet, ellentétben az emberi társadalommal: míg utóbbi teljesen kiszámíthatatlan, hektikus, önkényes, nagyon gyakran buta és önpusztító, a természet képes megadni a nyugalmat – a füstifecske például mindig március 31-én érkezik, a kakukk pedig április elején, megvan ennek a stabil rendje. – Ha végignézünk a földön élő fajok között, láthatjuk, hogy mindenik tudja a dolgát. Általában azt szoktuk mondani, hogy mi, emberek vagyunk szabadok, elvégre a földigiliszta vagy a bodza nem dönt. Ez igaz lehet, de máshonnan nézve: azért nem döntenek, mert nincs rá szükségük. Már születésük pillanatától rendelkezésükre állnak azok az alapvető információk, amelyek az életben maradáshoz szükségesek. Az ember azonban kényszerhelyzetben van, és ezt tünteti fel pozitívnak – összegezte Centauri. Hozzátette: ha belátnánk, hogy ez nem is olyan nagy erény, hanem voltaképpen egy probléma, akkor a gondok javarészét elkerülhetnénk.

(A borítóképen: pillanatkép a dedikálásról, Szabó Tünde felvétele)