Egy kolozsvári, aki beénekelte a fél világot
Mikor és hogyan „jegyezte el magát” a zenei élettel?
– Zenei közegben nőttem fel. Édesapám az opera énekkarának a tagja volt, én sokat jártam oda be, és hamar megismertem azt a különleges világot, ami igazából csillogás mögötti zűrzavar, de ugyanakkor számomra nagyon vonzó volt. Zenei érdeklődésemet a komolyzene felé terelte elsősorban a zongoratanárom, meg a líceumi tanulmányaim, és úgy indultam el erre az útra, hogy zongorista leszek. Pódiumművész csak „rémálmaimban” szerettem volna lenni. Nagyon szerettem volna olyan kaliberű korrepetitor lenni, mint Rónai István, Weiss Ferdinánd, vagy Gerard Moore. Mindig elképzeltem azt, hogy egy szuper előadóművésznek leszek a kísérője. És amikor nem sikerült a felvételim az egyetemre a zongora főszakra, legnagyobb szerencsémre ide kerültem az operába korrepetitornak. Felvettek, mert jó zongorista voltam, bár nem volt végzettségem hozzá. Akkor még közelebb kerültem a műfajhoz. Úgy hallgattam egy-egy operát, hogy zongorakivonat volt a kezemben, és próbáltam nemcsak a csodálatos operavilágot magam elé képzelni, hanem megismerni a mű zenei mélységét is.
– Dehel Gábor tíz éve megjelent beszélgetőkönyvéből tudom, hogy legemlékezetesebb előadása az esztergomi Erkel-mű volt, az István király.
– Az valahogy az ezredforduló pillanata volt, annyi minden összejött. Jókor volt a meghívás, nagyon jól alakultak az előadás előkészületei, és az esztergomi dómnak a tövében csodálatos hangulat alakult ki, lélekmelengető emlékké vált. Előadás közben a legjobb pillanatban megszólaltak a harangok, fantasztikus siker volt.
– Repertoárjában első a rangsorban a nemzeti történelem. Tudatos vagy tudatalatti érzésről van szó?
– Ismert, hogy milyen korszakban jártam iskolába. És hogyan éltük meg abban az időben nemzetiségünket, hogyan fejlődött a nemzeti tudatunk. A történelmet úgy tanultuk, ahogy akkoriban írták, ezért hiánypótló volt a szüleim és a nagyszüleim részéről kapott nevelés. Próbáltak engem úgy megnevelni ehhez az érzelemhez, hogy valóban ne amolyan mellveregetős hozzáállás legyen, hanem próbáljam megérteni a mélységeit. És valahonnan innen származik az, hogy én a kolozsvári magyar operát az életemben egyszerűen szentélynek fogtam fel. Pedig senki sem kényszerített rá, nem nevelt rá. Úgy éltem meg, hogy nehogy valami baj történjen valakivel, és elmaradjon egy előadás. De amikor bekerültem az intézmény hétköznapi életébe, és láttam, hogy mennyi gonddal küszködik, gazdaságilag és a fennmaradás terén, annyira próbáltam megerősödni ahhoz, hogy – lehet hogy most nagy szavakat használok – valamit tudjak tenni ennek érdekében. 1988-ban volt egy Dolgozók Tanácsa gyűlés, ahol elég magas szinten képviselte magát a párt. Majdnem botrány lett belőle, mert az elvtárs közölte, hogy egy időre be akarják zárni az intézményt, javítás címén. Ott akkor annyira felemeltem a szavam, hogy a vezetőség a szó szoros értelmében rosszul lett, és a „pártelvtárs” úgy vágta be maga után az ajtót, hogy az megrepedt. Úgy éreztem, hogy az életemért küzdök. De az intézményt nem zárták be, én pedig megúsztam megtorlás nélkül. Viszont közölték velem, hogy nem fogok elmenni Távol-Keletre, pedig már megvolt a vízumom. Ez csak megerősített abban a meggyőződésemben, hogy valamit tenni kell az intézményért. Elsősorban szakmai téren, és szerintem itt már valamilyen szinten a küldetéstudat is működött, hogy tudjunk menni Székelyföldre megtartani az előadásokat. Különben anyai nagyszüleim háromszékiek, apai részről pedig marosszékiek voltak.
– Próbáltam „felleltározni” a sikerekben gazdag karrier során megejtett turnékat: Kárpát-medence, Ausztria, Olaszország, Hollandia, Izrael, Egyesült Államok, Kanada. Kimaradt valami?
– Az athéni énekverseny, ami olyan nagy élményt jelentett számomra, hogy Giuseppe Di Stefanoval beszélgethettem.
– Magyarul vagy idegen nyelven hatásosabb hatni a közönségre? Nyilván függ a közönség hovatartozásától, de más tényezők is szerephez jutnak?
– Ahhoz, hogy leénekeljek eredeti nyelven egy szerepet, most például a Gildára gondolok, külön igazgatói engedély kellett. Mi mindent magyarul énekeltünk, azért, hogy legyen olyan központja a magyar kultúrának, ahol értsék és anyanyelven kapják meg a nemzetközi értékeket is. De mindig az a legszebb, ami eredeti nyelven hangzik el. Tanulmányaim során, nem anyanyelvi szinten, de megtanultam egy keveset németül és olaszul, franciául még az iskolában tanultunk. Ha az ember leül egy kotta elé, és elkezd zongorázni, tanulmányozza a soron levő operát vagy dalt, nagyon érdekes dolgokat lehet felfedezni a szöveg és a zene összhangjáról. Az eredeti nyelven minden kép sokkal hatásosabb, a szöveggel együtt összefonódva összegezőbb, dallamosabb, mélyebb vele az előadandó mű. Viszont a közönség számára nagyon jó, ha érti, amit hall.
– Melyiket kedveli inkább: az operát vagy az operettet?
– Nehéz erre is válaszolnom, mert mindig azt a szerepet kívántam, amire éppen készültem. De állítom, hogy operettet magas színvonalon legalább olyan nehéz énekelni, mint operát. Nehéz a dallamvilága, most a nagy operettekről beszélek, mert nagyon vaskos a kíséretük. A zenekari anyag operaszerű, és azt át kell énekelni úgy, hogy a prózai és zenei részek kötődése ne legyen két különböző világ.
– Melyik a nehezebb: énekelni vagy éneklést tanítani?
– Ahhoz, hogy egy szerepet elénekelj, ideális, ha bizonyos szinten átszűröd a saját éneden. Érzelmi, értelmi elgondolás, hozzáállás, egy csomó minden kell ahhoz, hogy megoldj egy szerepet, vagy előadj egy dalt. És akkor jön a tanárnak a fontos kihívás, hogy diákját miképpen vezesse rá arra a helyes útra, amit már megjárt vagy gondolatban meg fog járni. Ezért szoktam a diákjaimmal, amennyiben lehet, kezdő szinten, megpróbálni egy-egy művet többeknek megtanítani. Számomra is kísérlet, hogy ki hogyan reagál, hogyan tudja megközelíteni.
– A szóban forgó diákok Kolozsváron, Marosvásárhelyen és Budapesten tanulnak?
– Igen. Nagyon büszke vagyok arra, hogy húsz éve tanítok, szinte két generáció nőtt ki a kezem alól. Tetszik, nem tetszik, szétszórodtak a világban. Egyszer éjjel háromkor Amerikából hívott fel egy volt tanítványom, és telefonon tartottam neki az énekkarórát.
– Elkerülhetetlen a kérdés: negyven évnyi siker és megpróbáltatás után most hogyan tovább?
– A tanítást mindenképpen folytatom, mert nagyon tehetséges növendékeim vannak, és ha egészségem engedi, erről nem mondanék le. Ebből építkeznék tovább. Mert úgy gondolom, érdemes foglalkozni velük, hadd vigyék ők a stafétabotot. Mostanában nem voltam sokat színpadon, de mindig szívesen énekelek templomban. Nagyon jó dolog a színpadi szereplésre való közvetlen rákészülés. Amikor már benn vagyok az épületben, és érzem, hogy velem valaminek kell történnie. Ez több mint izgalom, mert átalakulás, amelynek során energiák szabadulnak fel. Amikor kimegyek a színpadra, olyan érzés fog el, hogy már nem vagyok Marton Melinda. Teljesíteni kell, lehetőleg maximálisan.
– Mit jelentenek a művésznő számára az olyan, manapság globális szinten kiveszőben levő fogalmak, mint nemzet, anyanyelv, szülőföld?
– Igazából mindent. Egyszerűen képtelen voltam elhagyni a szülőföldemet, pedig maradhattam volna Olaszországban, Ausztriában. Annyira mélyek a gyökereim, hogy nem tudnám elhagyni ezt a várost, ezt az operát, ezt a közönséget. Úgy látom, itt minden szebb, mint máshol.
