Erdélyi magyaRock és kolozsvári rock and roll Zilahi Csaba pulzusán keresztül
– Sokan nem tudják rólad, hogy tiniként zenéltél, együttesben játszottál. Mesélj erről az időszakról...
– Nyolcadikos voltam, amikor otthon a padlásról előkerült egy régi bécsi gitár, rajta két húrral. Ezeken pötyögtem le a Smoke On The Watert, majd beiratkoztam a népművészeti iskola klasszikus gitár szakára. Sajnos hiába kértem a tanáromat, Vali Fărcașt, hogy rockot is tanítson, így aztán hallás után koppintottam le kedvenc dalaimat. Már amelyiket sikerült… Kolozsváron az első sulikoncert az akkori 19-es számú Általános Iskola (ma Apáczai) dísztermében volt 1979-ben. A diákokból álló Fáraó az akkori legnépszerűbb magyar rockslágereket játszotta, én pedig felajánlottam nekik, hogy ha bevesznek a csapatba, szervezek egy koncertet az iskolámban, a Brassaiban. Olyan tömeg volt a suli első rockkoncertjén, hogy szegény tanáraim csak fogták a fejüket. Attól féltek, hogy beszakad a padló és a díszteremből a tornaterembe pottyanunk. Aztán összevesztünk, én kiváltam és új zenekart alapítottam Echo Rock Band néven, amellyel 1981 februárjában a 3-as „Matfiz”-ben (ma Báthory) is megfertőztük a diákokat a Piramis, Korál, Edda és Beatrice rockhimnuszaival. Mi több, babos kendő volt a nyakunkban! Ekkor már érettségi előtt álltam, úgyhogy muszáj volt szögre akasztani a gitárt. Majd jött az egyetem, ahol megpróbáltam ugyan új zenekart összehozni, de amikor a második vizsgámon is elvágtak, választanom kellett a gitár és az egyetem között. Fájó szívvel adtam el azt a spéci balkezes gitáromat, amit Szászrégenben személyesen nekem gyártottak...
Zilahi Csaba, az Echo Rock Band gitárosa és frontembere
– Mikor vettél utoljára gitárt a kezedbe?
– Tegnap délután! Néhány éve vettem egy elektromos és egy akusztikus gitárt is. Ha van rá időm, ezeken tanulom a bluesgitározás trükkjeit a Youtube-ról. Van pár kiváló oktató, akinek potom áron elő lehet fizetni a leckéire. Ha negyven évvel ezelőtt lett volna ilyen lehetőségem, lehet, hogy nem könyvet írtam volna, hanem koncerteznék, ha-ha-ha… Sajnos nem minden nap veszem elő a gitárt, ezért néha furdal is a lelkiismeret. Húsz évesen az embernek azért nagyobb az ambíciója…
– Emlékszel még, melyik volt az első lemezed a gyűjteményedből?
– Persze, a Queentől az A Night At The Opera! Nem mintha hallottam volna a zenekarról, de amikor 14 évesen vettem egy lemezjátszót, egy osztálytársnőm szólt, hogy van egy lemeze, ami neki nem tetszik. Megvettem és nagyon elvarázsolt. Nem csoda, elvégre a rocktörénet egyik legkiválóbb albuma. Hamarosan odáig fajult a zenerajongásom, hogy a pesti rokonaimnak hosszú „rendelési listákat” írtam, hogy milyen lemezeket hozzanak karácsonyra, amikor sízni jöttek Erdélybe.
– Ha most mondok egy együttest és egy zeneszámot tőle, hány másodperc alatt találod meg a polcon?
– Lehet, hamarabb megtalálom a laptopomon… De a lemez- CD- és kazettagyűjteményem is elég nagy. Igyekeztem műfajok szerint, abc sorrendbe tenni őket, így hamar megtalálom, amit keresek.
– Ha ma meg akarsz hallgatni egy zeneszámot, előveszed a lemezeid közül, felteszed mp3-ason a számítógéped merevlemezéről, vagy beütöd a youtube-ra?
– Ha az ember feltesz egy lemezt, azt úgy illik, hogy végig hallgassa. Legalább az egyik oldalát. Ha egy dalt keresek, azt mp3-ban hallgatom meg. Szerintem a zenét hallgatni kell, nem nézni. Persze, hogy szórakoztató a klipp, de a videó elvonja a figyelmet a hangról. Lehet, hogy nagyon ötletes és jópofa, miközben a dal középszerű.
– Rengeteg neves zenésszel, együttessel találkoztál az évek során. Melyik volt a legmeghatározóbb élményed?
– Hál’Istennek nagyon sok ilyen élményem volt. Az első interjúmat 1990 márciusában Hobóval készítettem, az felejthetetlen. Utána erdélyi turnét szerveztem nekik és a Republicnak is. Benkő Lacival többször is beszélgettem, egyszer például meghívott egy teraszra, ebédet rendelt és miközben kajált, mondta, hogy nyugodtan kérdezzem… Cipő egyszer egy interjú után csak nekem és a barátnőmnek eljátszotta az Erdő közepében járok című dalukat, mert hiányoltam az előző esti koncertről. Kevés olyan neves magyar rockzenész van, akivel nem interjúztam. Egyszer talán ezeket is leírom egy kötetbe…
– Miért a rádió?
– Oda sodort a forradalom szele, az eufória, a lelkesedés, hogy több évi kényszerszünet után 1989 decemberében újraindult a Kolozsvári Rádió, de az újjászületés napjaiban a zenetára csak egy Koncz Zsuzsa lemezből állt. A régi szalagok Jilavan voltak... Én felajánlottam kölcsönbe a lemezeimet, de nem volt, aki bemutassa őket. Az első műsorom, a Rockpanoráma 1990 januárjában az Adj békét, Uram című dallal kezdődött az István, a királyból. Sajnos ma ismét időszerű…
– Ha már ennyi erdélyi együttest megismertél, korábban koncerteket szerveztél, nem gondoltál arra, hogy menedzserkedj? Lehet, több pénz jönne, mint a rádiózásból...
– Biztos nem, és nem azért, mert olyan nagy lenne a fizetésem. Sőt. De a magyar showbussines központja Budapesten van, a románé Bukarestben. Erdélyben nem lehet felfuttatni egy zenekart, csak ha egy pesti menedzseriroda felkarolja.
– Ha itt tartunk, mesélj kicsit a rádión kívüli Csabáról. Hívnak-e esküvőkre DJ-nek, keresnek-e meg zenekarok, hogy szervezz nekik Kolozsváron koncertet...?
– Huszonöt évig voltam lemezlovas, előbb a magyarlónai diszkóban, aztán számtalan esküvőn, érettségi találkozón, keresztelőn. Nagy kihívás volt, mert nem lehet a mikrofon mögé bújni. Azt, hogy egy dal tetszik vagy sem a hallgatóságnak, azonnal látod. Úgyhogy van fogalmam arról, milyen zenéket szeretnek az emberek. Persze ízlések és pofonok, egyik társaság, egyik lagzi sem olyan mint a másik. Voltak nagyon jó bulik, asztalon táncoló menyasszonyok és vőlegények. De nagy a stressz, úgyhogy ezen a téren egy ideje átadtam a stafétabotot. A koncertszervezésbe is belekóstoltam, de az ma már egy külön szakma, amit nem lehet amatőrökre bízni. Vannak páran, akik a mai napig is lógnak bizonyos zenekaroknak a fellépti díjjal…
Zilahi Csaba – Könczey Elemér karikatúráján
– Térjünk át akkor a könyvre. Mikor született meg az ötlet, és kinek ajánlod?
– Az ötlet a levegőben lógott. Azért én írtam meg, mert volt egy nagy és egyedülálló adatbázisom. Az a sok újságcikk, amit 25 év alatt írtam az Európai Időbe, a Krónikába majd pedig a Szabadságba, valóságos kincsesbánya volt. A rádiós interjúkról nem is beszélve. Ezeket egészítettem ki aktualizált információkkal a zenekarokról. Amelyek közül nagyon sok ma már nem létezik, sok zenész időközben külföldre telepedett vagy elhunyt.
– Annak idején a Szabadságban is közöltél, a Decibel „hangos oldalt” szerkesztetted. Ebből a korszakból is válogattál cikkeket?
– Természetesen! Amúgy vannak olyan cikkek is, amiket nem én írtam, hanem az általam szerkesztett újságoldalba bedolgozó „tudósítók”, Székelyföldről Katona Zoli, Schervenka Endre és Benedek Sándor „Dinó”.
– Gondolom, mindig a magyar, azon belül is a kolozsvári zenekarok álltak a legközelebb a szívedhez... külön fejezetet szenteltél nekik a könyvben, miért más ez, mint a többi? És miért régiók szerint veszed sorra az együtteseket?
– A nyolcvanas évektől Erdélyben régiósodott a műfaj. Itt Kolozsváron fogalmunk sincs, milyen rockzenekarok működnek mondjuk Sepsiszentgyörgyön vagy Marosvásárhelyen, és fordítva. Az pedig, hogy melyik együttes magyar, Erdélyben tág fogalom, főleg Kolozsváron. Hiszen számtalan zenekarban játszanak együtt magyarok és románok, sőt, Temesváron szászok, szerbek is. A nyolcvanas években volt olyan zenekar is, amelyik kizárólag magyar srácokból állt, mégis kénytelenek voltak román dalokat írni. Például a Rival, vagy Vásárhelyen az Autostop MS. De az egyik legnagyobb román rocklegenda, a Semnal M. is írt két dalt magyarul és amikor a kilencvenes években trióban játszott, ketten magyarok voltak. Vagy ott van a magyar zenészekből álló Trans Express, amelyik a nyolcvanas években Kolozsváron angolul és románul játszott, majd kiköltöztek Magyarországra, ahol angolul és magyarul énekeltek. A vezetője Budapesten Tóth Ráres volt, aki húsz éve Bukarestben él és zenél, mint Rareș Totu. Szerintem ez teljesen rendben van, a lényeg, hogy jó zene szóljon! Kolozsváron a neves zenekarok közül egyedül a Knock Out vezetője, Yogi vállalta fel tudatosan azt, hogy magyarul énekeljen. Nem véletlen, hogy ők lesznek a június 9-i könyvbemutató fellépői, valamint régi zenésztársaik a Rivalból és a Trans Expressből: Ráres, Borza Péter és Rottenstein Róbert.
– Negyven év zene- és rocktörténet elég sok. Mi maradt ki a könyvből? Lesz folytatása?
– Bizony kimaradt egy-két zenekar, amelyre a könyv megjelenése után hívták fel a figyelmem. És kimaradt sok újságcikk a fesztiválokról, az erdélyi lemezkiadókról. Egy második kötetben ezek is helyet kaphatnának. Mint ahogy nyilván a 2010 után alakult zenekarok, a „mai sztárok”. Akiknek szerencsére már teljesen más lehetőségeik vannak, mint a régieknek. Velük egy új korszak kezdődött, ők már egy új kötet főszereplői kell legyenek. Az Exit kiadó vezetője, Nagy Péter kezdettől fogva nagyon támogatott és hitt ebben a „projektben”, úgyhogy ha minden jól alakul, lesz folytatása.
