A sápadt halál egyaránt sújt le a gyalogjáró szegényre és a gőgös királyi várakra. Belgyógyászati óráinkon, diákkoromban, ezzel a latinul írt mondattal néztem szembe az amfiteátrumban legalább háromszor hetente. A középkor igyekezett ilyen és hasonló mondásokkal figyelmeztetni az oly gyakran dölyfös és orrukat igen magasan hordó nagyurakat, emlékezetükbe idézve a Dans Macabre, a Totentanz képeit, amelyeken a két lábszárcsonton hegedülő csontváz, a Halál húzza a talpalávalót a körtáncot járó népnek, ahol koldus és herceg, asszony és leány, érett férfi és aggastyán összefogózva ugyanazt a táncot járja, mint a többi, mivelhogy a Halál előtt mindenki egyforma.

Továbbgondolni nem akar az ember. Továbbgondolni muszáj! Jön egy kedves tisztafej-gondolkozású fiatalember és elröpíti a követ, amely nem tudni, hol áll meg. Szász István Szilárd írása már címében is fenyegetően hangzik: Szétbarmoljuk a demokráciát. Megkondít egy vészharangot és arra ösztönöz, hogy továbbgondoljuk azt, amit elindít és végül, mint a magvas esszék általában fenyegetővé válik. (Miért ilyen későn reflektálok? Mert az írás november 16-án jelent meg a Szabadságban, amikor én a klinikán feküdtem az operációs asztalon, és csak most jutottam hozzá, hogy írhassak erről.)

… több mint 160 évvel még mindig tart az Egyesült Államokban a Kreáció és az Evolúció közti vita a civilizáció zászlaját (nem a kultúráét!) magasan tartó ország berkeiben, anélkül, hogy a pedagógiai rendszer ennek eldöntéséhez hathatósan hozzászólna vagy hozzá akarna szólni.