1968, a polgárjogi mozgalmak időszaka, rendszerellenes felkelések, többek közt a híres chicagói tüntetés éve. Háborúellenes tüntetők érkeznek a városba, élükön hét férfival, akiket később konspiráció vádjával állítanak bíróság elé egy valódi tárgyalótermi dráma keretében. Aaron Sorkin filmjét a történelem ihlette, egyszerre tükrözi az akkori amerikai igazságszolgáltatás kegyetlenségét, és szórakoztatja a nézőt zseniális karaktereivel, párbeszédeivel.
Campus
Nagymamáink, dédmamáink nemcsak a titkos recepteket hagyták ránk, amelyekkel megfoghatjuk álmaink férfiját, na meg a hasát, hanem különböző szokásokat, hagyományokat is, amelyek végigkísérik az év minden egyes napját. Néhány közülük viszont különösképpen december 31-re és a következő év első napjára vonatkozik, ugyanis ezek azok a napok, amelyek ugyebár meghatározzák a ránk váró esztendő sorsát.
Az új évben megtanulok főzni! Jövőre többet tanulok! Megfogadom, hogy ezután több énidőt hagyok magamnak! Majd sportolok, majd egészségesen étkezem! Január elsejétől változtatok a napi rutinomon! 2021 más lesz! Ugyan, kit akarunk átverni? Szerintem leginkább magunkat sikerül.
Egy évvel ezelőtt gyanútlanul vártuk,
Hogy a tizenkilencet végre húszra váltsuk.
„Jövőre más lesz”, sokat mondogattuk,
Ezúttal be is jött, bár nem pont így akartuk.
Bárhová pillantunk, az egész világ maszkban,
Másképp nézett ez ki a Sötét lovagban.
A karantén sem volt jobb, mint egy sötét verem.
Hiányzik már a korán kelés, na meg a tanterem.
Továbbra sem árt azonban ébernek lenni,
Amikor az év vége felé közeledünk, néha meg-megállunk és elgondolkodunk azon, hogy miket is adott ez az esztendő számunkra, miket tettünk, esetleg miket nem tettünk. December környékén mérlegeljük kimondott szavainkat, meg nem értett tetteinket, viselkedésünket, és próbálunk javítani a helyzeten, ha valahol hiányosságot vagy korrigálnivalót érzünk. Nemcsak azért, mert közeledik a karácsony, hanem mert az év vége is egyre sebesebben száguld felénk. Legalábbis ez így volt az eddigi, 2020-as esztendőig.
Idén egyáltalán nem fesztiválozhattam. Jövőre ez nem ismétlődhet meg.
Idén nem szegtem meg egy újévi fogadalmamat sem, ezért jövőre is azt fogadom meg, amit idén: nem fogadok semmit!
Idén megtaláltam a legjobb illatú szappant, jövőre inkább a parfümök közt szeretnék ennyit válogatni.
Idén már csak üzenetre futja, de jövőre képeslapot küldök!
Idén nem tarthattam nagy születésnapi bulit. De jövőre ennek változnia kell!
Bezzeg tavaly senkinek sem adtam volna karácsonyi mintás maszkot ajándékba.
Bezzeg tavaly voltunk énekelni, s még este 11 után is tojáslikröt ittunk a barátoknál (most csak a tojáslikőr marad).
Bezzeg tavaly azt hittem, a gombás töltött káposzta jó ötlet. Idén szerencsére már minden hús hússal lesz.
Bezzeg tavaly még a Planetáriumban adtunk egymásnak ajándékot.
A Friends című sorozatot fiatalabb fejjel is nagy élvezettel néztem. Nem értettem mindent, mégis viccesnek és érdekesnek tűnt. A hetedik évad egyik részében volt egy jelenet, ami nagyon megmaradt az emlékezetemben. Évek kellettek ahhoz, hogy igazán megértsem, mi is történt a vásznon. Az említett részben Ross próbálta megismertetni a fiával a hanukát. Feltevődött bennem a nagy kérdés: mi is az a hanuka?
Azért, hogy az ünnep tökéletes legyen, már novemberben el kell kezdeni készülődni, ezt mindenki (kéne) tudja. Legjobb esetben megvásárolod valamikor Black Friday környékén az ajándékokat, hogy egy gonddal kevesebb legyen decemberben, rosszabb esetben az utolsó percre hagyod, vásárolsz egy zsák díszt, olyan indokkal, mint például: a tavalyit megrágta a kutya-macska-hörcsög, leverte a gyerek, és eltörött, nem találtad meg, vagy most pont akciós volt.
A Kerekes családban megkezdődött az ünnepi készülődés. Az idei karácsonyba apait-anyait beleadnak, most először családi kupaktanácsot is tartottak, és mindenki megkapta a feladatát. Hibázni nem lehet, Ági néni szerint ez az év bizony nagy kínszenvedés volt, az ünneplésnek legalább meg kell adni a módját. Azt is leszögezte, hogy idén nincs több panaszkodás, „annyit szidtuk már ezt az évet, biztos a fejem is azért fáj már megint. Mondtam is a szomszédasszonynak a délelőtt, hogy ez az év tönkretett, mindjárt pénzünk sincsen, s akkor ne fájjon az ember feje.
December közepén fura érzés tölti el az embert, ami további különös gondolatokat szül. Ezek közé kerül a halogatásnak semmiképp sem nevezhető szándék is, amelynek végkicsengése mindig a kockás pulóver és a kelleténél sötétebb árnyalatú mézeskalács. Hogy miért van ez így? Azért, mert semmit sem érdemes elhamarkodni.
A Hollandiában töltött munkaidőm alatt egy nap a közvetítő cég csomagolóüzembe küldött ki. Ott elsőként egy spanyol ajkúval találkoztam, akinek jó szándékom jeléül be akartam mutatkozni, de dilemmába keveredtem. Te hogyan magyaráznád meg neki, hogy téged Lukácsnak hívnak...? Először hangosan kimondod, majd ismétlő kántálásba kezdesz, hátha megérti? Az á betűnél még azt hiszi, fáj valamid, s már gondolkodik azon, hogy orvost hívjon. De addig is felhúzza a szemöldökét, s a bamba őztekintetet gyakorolja.
Nagyjából két éve terveztem újranézni a Cinema Paradisót, de valahogy mindig közbejött valami. Vagy időm nem volt, vagy hangulatom, de a múlt héten a pénteki délutánom néhány óráját mégiscsak erre szántam. Arra számítottam, hogy újra meghatódom, de arra nem, hogy ennyire elgondolkodtat a film.
Trash. Különös jelenség. Mindenhol ott van. Öltözködésben, filmekben, és természetesen zenékben is érzékelhető a jelenléte. Mindig érdeklődve figyelem, hogy a hozzá való viszonyulás mennyire meg tudja osztani a társadalmat. Egyesek utálják, mások szinte rajonganak érte, de vannak olyanok is, akik egyszerűen csak elfogadják a jelenséget és nem fogalmaznak meg véleményt vele kapcsolatban.
Személyiségünk kialakulása időigényes. Amíg végre kiteljesedhet, elérheti végleges valóját, rengeteg hatáson, szituáción, érzésen, hullámvölgyön kell átesnünk. Az ehhez vezető út és az ehhez szükséges érzések azonban rengeteg erőfeszítést igényelnek mind fizikai, mind szellemi, lelki téren.