A zeneóvodától a Mátyás-napokig

– Most merült fel bennem az a felismerés, a nyolcadik X-et betöltve, hogy mindig valami negatív élményt alakítottam át kitartóan vagy a véletlennek tűnő nem véletlen dolgok összehangolásával, hogy abból valami pozitív történjen – kezdi Anikó néni. –Gyerekkoromtól kezdve, később kétgyerekes anyaként, majd nagymamaként a kellemetlen eseményekből, hátrányos körülményekből vagy a hiányból indultam ki, és ösztönösen, lelki szükségletből vagy szakmai kíváncsiságból elkezdtem keresni jóvá alakításuk lehetőségét, a hiány pótlását. Sikerült észrevennem az életben a spontánul alakuló dolgokat, és gyakran a rossz helyzet szinte magától fordult jóra. 

Gyerekkori hangélmények

Anikó néni saját bevallása szerint a világ minden élő és élettelen formájával tegeződő viszonyban van, ezért beszélgetésünkben is a tegeződésnél maradunk. 

– Kedves Anikó néni, kérünk szépen, először mesélj nekünk arról, hogy gyerekkorod, általános és középiskolás éveid milyen élményei tereltek a zene, illetve a zenetanári pálya felé?

– Székelyudvarhelyen születtem, a szüleim mindketten orvosok voltak, és természetesnek vették, hogy elsőszülött lányukat orvosi pályára nevelik. Édesanyám már kilenc–tíz éves koromban hozzászoktatott ahhoz, hogy a (fül-orr-gégészeti) rendelőjében otthon érezzem magam, bizonyos műveleteknél, kisebb beavatkozásoknál segédkezzem neki. Én beleszoktam ebbe, de itt értek először negatív hangzásélmények is. Egyik alkalommal a műszerek számomra nagyon durva zörejt keltettek. A hang elkezdett nőni, mint a mesében a gonosz szellem, olyannyira, hogy elájultam. Az a hang olyan szörnyű élményt jelentett nekem, hogy soha többé nem akartam bemenni a műtőbe, és nem is erőltették. Attól kezdve igyekeztem menekülni a rossz hangoktól. Íme, milyen nagy jelentősége van a gyerekkornak az ember életében.

Másrészt már kisiskolás koromban elkezdtem szavalni – nagyon szerettem Arany János verseit, balladáit –, és énekelni meg zongorázni tanultam magánúton. Annyira megszerettem a szép hangzást, hogy tudásom fejlesztéséért elkezdtem havonta egyszer Marosvásárhelyre menni a művészeti líceum áldott emlékű zongoratanárnőjéhez, Rotaridesz Lujzához, vagyis Lucie nénihez. Látogatásaim oda alakultak, hogy tizedik osztályos koromra átkerültem Marosvásárhelyre, de mivel nagyon későn kezdtem el zongorázni, szóba se jöhetett, hogy azonnal felvegyenek a művészeti líceum megfelelő, tizedik osztályába (azt az Unirea líceumban végeztem el). Trózner Erkel Sarolta, Erkel Ferenc dédunokája, azaz Sárika néni volt a művészeti iskola igazgatónője akkoriban. Egyik nap felhivatott az irodájába – én persze nagyon féltem, hogy mit akarhat –, és nekem szegezte a kérdést, hogy: „Bakk Anikó, miért akarsz te mindenképpen zeneiskolába kerülni?” Megpróbáltam elmagyarázni neki, hogy nagyon szeretem a szép hangzást, és hogyha azt én magam létre tudnám hozni, az nagyon jó lenne. Imádtam zenélni, nagyon intenzíven gyakoroltam, és végül sikerült: tizenegyedik osztálytól már a művészeti líceumba járhattam.

Rendkívüli dolog volt zongora szakra bejutnia olyan zongoristának, aki nem gyerekkorában kezdte a hangszertanulást. Óriási hátrányt jelentett az is, hogy a zenei tantárgyakból sokkal később kezdtem el a felkészülést, így zongorista, zongoraszóló pályára nem számíthattam. Menet közben viszont kiderült, hogy nagyon szeretek kamarazenélni, és természetesnek vettem, hogy Kolozsváron tanulok majd tovább a zeneakadémián. Persze, ez a szüleim nagy ellenállásába ütközött. Ők továbbra is azt szerették volna, hogy inkább orvos legyek, mint zenész. Ekkor ért másodszor olyan élmény, hogy a negatív helyzet pozitívvá alakul. Az érettségi után Lucie néni azt mondta a szüleimnek, ha én az utcát akarom seperni és azt kedvvel teszem, akkor hagyni kell, hogy seperjem. Ez győzte meg édesanyámékat, hogy engedjenek szabadon. Így kerültem Kolozsvárra, ahol a felvételire a jó nevű zenetanár, ifjabb Delly-Szabó Géza készített fel. Az ő ötéves Éva kislánya volt tulajdonképpen az első zeneóvodásom. Amikor szünetet tartottunk a felkészülésben, máris tanítgattam neki a tanult énekeket. Ebből jöttem rá, hogy ahhoz is kaptam tálentumot, hogy a gyerekek nyelvén tudjak beszélni. Elteltek a zenekonzervatóriumi évek.

A lábtörés csodálatos hatása

– Hogyan és hol kezdted a szakmai pályafutásodat?

– A szakmai pályámat, mondhatni, bal lábbal kezdtem... Az történt ugyanis, hogy ötödéves koromban szilveszterkor a Vlegyászán síbaleset ért: nyílt törés a bal lábamon. Meg kellett műteni, hónapokig feküdtem a kórházban, ezért a tanulmányaimat később fejeztem be. 1968-ban szereztem zenetanári oklevelet, de állásba nem kerültem. Közben férjhez mentem, és Kolozsváron maradtam. Az áldott emlékű László Ferenc muzikológus javaslatára és biztatására 1970-ben zeneóvodát indítottam néhány gyerekkel.

A kolozsvári zeneóvoda története a Kodály-tanítvány Szegő Júliáig nyúlik vissza, aki mestere tanácsára hazajött Kolozsvárra, és 1948-ban otthonában beindította a zeneóvodai oktatást: a Kodály-módszerrel ötvözte a gyermekdalok népszerűsítését. Néhány év múlva Selmeczi Marcella zenetanár folytatta ezt a tevékenységet, már intézményes keretben. László Ferencnek köszönhetően jutottam el Selmeczi Marcellához. Nála inaskodtam, ő volt az első tanárom ezen a területen: a diplomadolgozatából tanulhattam, tanácsokkal látott el.

Selmeczi Marcella tanárnőt Csalah Márta követte, aki két évtizeden keresztül vezette azután a zeneóvodát a Fások klubjában. Amikor a fiaim a hetvenes évek második felében óvodáskorúak lettek, rendszeresen vittem őket Csalah Márta jól működő zeneóvodájába. Márta néni akkor nagy kivételt tett velem: megengedte, hogy részt vegyek az óráin. Tiszta, élő forrásból gyarapodhatott a tudásom éveken át. Őt tekintem mentoromnak.

Amikor 1980-ban Csalah Márta nyugdíjba ment, nekem adta tovább a „stafétabotot”. Akkor már ismertem Nistor Gáspárné Máthé Krisztinát, és hívtam, vezessük együtt a zeneóvodát. Nagy örömömre Krisztina elfogadta az ajánlatomat. Heti két alkalommal tartottunk foglalkozást hosszú éveken át, továbbra is a Fások Klubjában. Eleinte külön csoportunk volt, de az évek során egymásra hangolódtunk, közösen is jól ment már a munka: az óra menetéhez mindketten azt tettük hozzá, amit jobban tudtunk. Kettőnk közül én a doctus voltam, aki megtanulta a mesterséget, Krisztina viszont a natus, akinek született tehetsége volt a gyerekekkel való foglalkozáshoz. A rendszerváltozás után az Életfa családsegítő egyesület égisze alatt folytattuk a munkánkat 2010-ig.

– Miért szükségesek és jók a zeneóvodai tevékenységek a gyerekeknek? 

– A zeneóvodában elődeinkhez híven a Kodály-módszert alkalmaztuk a gyerekek zenei anyanyelvének megalapozására, zenei készségeinek fejlesztésére. Ennek szellemében népszerűsítettük, tanítottuk a kicsiknek város szinten a magyar gyermek- és népdalokat, körjátékhoz való énekeket. Az ének-zenei nevelés azonban nem öncélú. Számos zenepszichológiai kutatás foglalkozott már az 1960-as években a zene ún. pozitív transzferhatásával, például Magyarországon Kokas Klára zenepedagógus, zenepszichológus. A felmérések mind azt igazolták, hogy a sokat éneklő-muzsikáló gyermekek testileg, lelkileg és értelmileg gyorsabban, harmonikusabban fejlődnek, mint a keveset vagy egyáltalán nem zenélő társaik. Én is megtapasztalhattam ezt. Egyik tanévben a zenelíceumban csupa olyan gyerekből alakult az első osztály, aki zeneóvodás volt azelőtt. Ezt az osztályt összehasonlítottam zeneóvodába nem járt gyerekekből álló első osztállyal. Erről tanulmányt is írtam. A végeredmény mindenütt a zeneóvodát végzett gyerekek javára dőlt el: íráskészségük, emlékezőképességük, logikájuk és a megosztott figyelem tekintetében is felülmúlták a zeneóvodát nem végzett gyerekek eredményét.

A menüett reneszánsza

– Mikor kerültél a balettlíceumba, hogy érezted magad ott szakmailag?

– 1970-ben állást hirdettek a balettlíceumban, ahová sikeresen vizsgáztam. Zongorát tanítottam 31 éven keresztül. Igyekeztem kedvesen, jókedvűen dolgozni a tanítványaimmal, megszerettetni velük a zenét, segíteni őket abban, hogy jobb táncosokká váljanak a zene jobb megértése által. 

– A zeneóvodai foglalkozások és a balettiskolai zongoratanítás mellett tizenöt éven keresztül vezettél gyermekműsort a kolozsvári rádióban, továbbá zenés-mesés könyveket is írtál a gyerekeknek. 

– Ezek szorosan összefüggtek egymással: a zeneóvodásaim részvételével hoztuk létre a Kolozsvári Rádió magyar nyelvű adásában a Bújj, bújj, zöld ág című zenés-mesés gyermekműsorokat. Mivel az óvodában mindig játékosan, mesével voltam jelen a gyerekek között, rutinom lett a mesék kitalálásában, amit a rádióműsoroknál is alkalmazni tudtam. A rossz hangoktól, zörejektől eljutottam oda, hogy felismertem, megtaláltam azt, ami szépen hangzik a fülemnek, a lelkemnek. És akkor szinte maguktól ott teremtek például Csimbum és a hangmanók, vagyis a zenés meséskönyvem.

– A zeneóvodai és a balettiskolai működésed során több korosztállyal dolgozhattál, ismerted az életkori sajátosságaikat, a zene és a tánc szerepét a fejlődésükben. Milyen kihívásokat tartogatott számodra a balettnövendékek zeneértésének fejlesztése?

– Ez a tevékenységem nem sejtett, kalandos utakra indított el. Az úgy kezdődött, hogy azt kértem a diákjaimtól, készítsenek koreográfiát a tanult zongoradarabokra, kis balettetűdben fejezzék ki saját mozgásnyelvükön a zenét. Nos, egyik kedves tanítványom megtanulta a Bach-menüettet, én viszont nem tudtam megmutatni neki a megfelelő tánclépéseket. Amint tudjuk, a menüett a 19. századig népszerű tánc volt, a szertartásos udvari bálokon, de egyszerűsítve parasztmulatságokban is táncolták (miként a gavotte-ot, az allemande-ot és így tovább). Csak a későbbi korokban váltak le ezek a táncok a zenéről, ezután merültek feledésbe.

Másfél évig kerestem a menüettlépések szakértőjét, de nem találtam sem az iskolában, sem az operákban, amíg végre egy régizenekoncert után 1992 februárjában kilépett a hallgatóság elé Kovács Gábor magyarországi zenetanár, táncoktató, akiről kiderült, hogy éppen historikus táncokból doktorál Londonban. Egyből meghívtam őt, hogy tartson bemutató kurzust. Örömmel vállalta. Meghirdettük a tanfolyamot a Szabadságban, és annak a tizenvalahány fiatalnak köszönhetően, aki a képzésre jelentkezett, fordult a figyelem Kolozsváron a régizene és a tánc felé. Nagyon tetszett nekik, amit tanultak. Szinte abba sem akarták hagyni a kecses, libbenő lépegetést, hajladozást, fordulásokat, ezért 1992 októberében – a magyar népi táncház mintájára – reneszánsz, vagy más szóval historikus táncházat indítottunk. Hallatlan sikere volt, egyre többen jöttek, már azt sem tudtam, honnan kerítsek termet... Kezdetben a Német Demokrata Fórumnál tartottuk, azután a Francia Kulturális Központ udvarán.

– Milyen gondolatokat ébresztett benned a táncház népszerűsége? 

– A táncház magától hozta elő a következő ötletet: ha már Mátyás szülővárosában, Mátyás szülőháza közelében Mátyás korabeli táncokat táncolunk és népszerűsítünk, akkor hadd legyen a királyunknak királyi születésnapja – rendezzünk Mátyás-napokat. Szerencsés egybeesés volt, hogy éppen kerek évforduló következett: az 550.

A pluszimpulzust valójában megint negatív élmény adta, nevezetesen az, hogy 1992 novemberében Gheorghe Funar, a hírhedt polgármester – minden tiltakozás ellenére – újra a Mátyás-szobor talapzatára tétette az 1932-es Iorga-féle kegyeletsértő román feliratot. December elején a Szent Mihály-templomban ökumenikus istentiszteletet tartottak, több ezer ember tiltakozott ily módon is a szobor meggyalázása ellen. Az istentisztelet után a résztvevők néma körmenetben háromszor megkerülték a Főteret. Adott pillanatban én a templom előtti téren álltam, és amikor balra néztem, azt a gyönyörűséget vettem észre, hogy a szobor hátán körben, mint kicsi katonák – mintha Fadrusz által lettek volna odaöntve –, ott álltak a galambok. Akkor döbbent belém az a gondolat, hogy a galambok helyett nekünk kellene védenünk a szobrot, 

...a mi feladatunk szellemi védőgyűrűt vonni mindazon érték köré, amit a Mátyás-szoborcsoport Kolozsvár főterén képvisel. Ez lett az én ars poeticám.

Dies Mathiae Corvini

– A historikus táncház sikeréből kiindulva és felismerve, milyen fontossággal bír Kolozsváron Mátyás szellemi hagyatékának megóvása, eljutottál a Mátyás-napok gondolatához. Mi következett ezután? 

– A táncház hetek óta működött már, amikor kevéssel az első Mátyás-napok előtt megszületett a táncegyüttes is. Az első Mátyás-napokra 1993. február 23-án került sor a szülőházban – Ioachim Nică rektor jóváhagyásával. Köztudomású, hogy Mátyás király szülőháza a képzőművészeti egyetem egyik székhelye, emiatt a bejutáshoz azóta is minden egyes évben újra rektori engedélyért kell folyamodnunk, a 2010-es évek második felétől kezdve pedig magas bérleti díjat kell fizetnünk a díszteremért, ha ragaszkodunk ahhoz, hogy a királyi születésnapról a király szülőházában is megemlékezzünk.

– Hogyan alakultak a Mátyás-napok az első években? Miként állt össze minden egyes évben a programja, kiket szólítottál meg, kik csatlakoztak még hozzátok?

– Az első években spontánul alakult ki a műsor. A zenei részhez a barátainkat hívtuk meg, például Budapestről a Musica Historica, illetve a Musica Profana együttest, akikkel a mai napig tartjuk a kapcsolatot. Kicsi, de annál lelkesebb szervezőcsapatunk az ars-scientia-ludus (művészet-tudomány-játék – szerk. megj.) hármasság jegyében igyekezett összeállítani a műsort. Arsnak mindig rendeztünk képzőművészeti kiállítást. Volt például Forró Antal-kiállítás, Soó Zöld Margit és más kolozsvári kortárs képzőművészek munkáit bemutató tárlat. Scientianak ott volt Gaal György előadása a szülőházról, Lupescu Radu előadása Vajdahunyad váráról, Székely Sebestyén György előadása a reneszánsz köztéri szobrok görög példáiról, és így tovább. Ludusnak pedig természetesen a változatos gyerekprogramok és a mindenkori tánc. Csoportunk hosszú éveken keresztül mindig fellépett előadással, és táncházat is tartott utána, mindkettőt Szabó Anikó vezetésével.

– Mi jellemzi még a Mátyás-napok programsorozatát, milyen elveket követtetek?

– A Mátyás-napok jellegét úgy határoztuk meg, hogy a rendezvénysorozat legyen mindig apolitikus, interetnikus és ökumenikus. Az utóbbi száz évben a város viszonyulása Mátyás király emlékéhez nem volt felhőtlen. Sokan kitörölték volna őt az emlékezetünkből, szobrát fizikailag is eltüntették volna a Főtérről, és ha ezt nem lehetett, akkor meggyalázták, többször, különféleképpen. Nagyon fontos tudatosítani az emberekben: Mátyás király emléke városunk közös értéke, érdemeinek megismerése, ápolása, népszerűsítése, tisztelete összerdélyi feladat. Ezért a Mátyás-napokat a hagyománnyá vált szimbolikus jelenettel nyitjuk meg: miközben meggyújtom a három gyertyát, három nyelven – magyarul, németül, románul azt mondom: „Hála istennek...”  és hozzáteszem a Mátyás-napok számát. Nemrégiben azt hallhattuk: „Hála istennek, harminckettedszer...” Amikor csak tehetjük, igyekszünk román vagy német ismerősöket, barátokat is megszólítani és bevonni a Mátyás-napok rendezvénysorozatába akár előadóként, akár közönségnek. 

Én mindig úgy viszonyultam mindenhez, ami Mátyás királlyal kapcsolatos, mintha az uralkodó a kortársunk volna: gyakran elgondoltam, ehhez vagy ahhoz mit szólna, vajon összevonná a szemöldökét vagy mosolyogna... Ilyen egyszerű tulajdonképpen.

– Miben áll a Mátyás-napok felekezetközisége?

– A tizedik Mátyás-napok után elnökünk, Macalik Arnold kezdeményezésére a gyermeknap, az angol, francia, zsidó, örmény, török nap mellett „templomnapot” is rendeztünk. Évről évre Kolozsvár más-más templomát választottuk, és felkértük a templom lelkipásztorát, hogy gyülekezetével ünnepeljen velünk. Ez azt jelentette, hogy a Mátyás-napokat záró vasárnapon a szokásos liturgia mellé vagy utána bekerült a reneszánsz zene, vagy a prédikációban, illetve a homíliában említés történt városunk legnagyobb szülöttjéről. A történelmi magyar egyházak szakrális terei közül csak a Szent Mihály-templomban nem voltunk még. Aztán következhetnek a görögkatolikusok.

Elmesélnék egy másik, számomra a jelkép erejével bíró, ismét a rossznak jóra fordulását példázó esetet. A II. Mátyás-napokra nem kaptunk engedélyt a szülőházban való ünneplésre. Ahelyett a Farkas utcai templom romkertjében reneszánsz vásárt tartottunk április 6-án, Mátyás halálának évfordulóján. A vásár előtt a derékig érő füvet a mócvidékről származó, képzőművészeti líceumba járó diák, Adrian kaszálta le. Sose felejtem el, amint a kaszálás után büszkén azt mondta, hogy ő jó román (amire azt válaszoltam, én pedig jó magyar vagyok). A legközelebbi találkozásunkkor a nagymamája által szőtt és varrt parasztinggel ajándékozott meg, amelyet azóta is minden Mátyás-napon (és csak akkor) hordok. Azután a fiú eltűnt, nem láttuk többet egymást.

– A Mátyás-napokba Mátyás király születésnapi ajándékaként sok minden belefért, amit ti, szervezők saját gyermeki, játékos énetek révén kitaláltatok a legfiatalabb korosztály, az óvodások, kisiskolások számára. 

– Természetesen a Mátyás-napokra mindig nagyon sok gyerek jött. Ötletből nem volt hiány, ám a programok nem valósulhattak volna meg a sok lelkes támogató és szervezőtárs nélkül. Például 2019-ben a Korzo Egyesület fiatal művészettörténészei Mátyás királyhoz kapcsolódó családi munkafüzetet és társasjátékot mutattak be, a biológusok egyik egyesülete pedig megszervezte az Egyszer volt Budán kutyavásár című interaktív játékos ismerkedést a magyar kutyafajtákkal. Több éven keresztül rendszeresen volt óriástorta: a szülők készítették darabonként otthon és a helyszínen rakták össze, akár az asztalt is összetoldva, ha kellett. Az első óriástorta elkészítését Octavian Buracu, az Interetnikus Párbeszéd Egyesület elnöke támogatta anyagilag.

– Melyek voltak a legemlékezetesebb Mátyás-napok számodra?

– Mindegyik évnek megvolt a maga szépsége, izgalma, fénypontja. Kettő jut leghamarabb eszembe. 1995-ben a III. Mátyás-napok keretében Balassi-estet tartottunk az Amaryllis együttessel. Zsúfolásig telve volt a magyar opera terme, de késett valamelyik meghívott, és a közönség már kezdett türelmetlenkedni. Tudtuk, hogy jó lenne valamivel lekötni az emberek figyelmét, hát kiküldtek engem. Ott álltam az üres színpadon, és hirtelenjében csak az jutott eszembe, hogy megkérdezzem a közönséget, miért is gyűltünk mi itt össze, kit is ünnepelünk, és a nyakamban hordott két kis lyukas kővel kikocogtattam a ritmusát: „Má-tyás ki-rályt”, mire a terem visszasuttogta, hogy „Má-tyás ki-rályt”. Ezt én jó hangosan megismételtem, aztán háromszoros dübörgő „Vivat!” hangzott fel. Íme még egy példa, hogyan fordulhat jóra a rossz. A másik kiemelkedő emlékem a Mátyás születésének 555. évfordulójához kötődik, amikor a magyar opera előcsarnokában felsorakozott ötvenöt zeneóvodás a szüleik készítette kicsi tortákkal... A Mátyás-napok meleg, baráti, családias hangulatát, vidám, játékos, olykor tréfás, máskor komoly oldalát csak résztvevőként lehet megtapasztalni. Már mostantól mindenkit szeretettel várunk a következőre, a 33-ra.

Reneszánsz tánclépésben

– A Mátyás-napokon a kis asztalkán mindig ott kell lennie szép díszes kerámiavázában egy szál amarillisz virágnak...

– Igen, ez hozzátartozik az ünnephez. A reneszánsz jelleget, társaságunkat és a tánccsoportot – Mátyás királynak és a kolozsváriaknak szánt mindenkori ajándékunkat – jelképezi. 

– Térjünk vissza akkor a régi szép muzsikára lépegető lányokhoz, fiúkhoz. A táncház zajlott és nagyon sok résztvevőt vonzott, de a történet nem állt meg itt...

– Azokból a fiatalokból – öt-hat táncospár –, akik az első Mátyás-napkor vállalták, hogy a születésnapi ünnepségre táncokat tanulnak, gyakorolnak és mutatnak be, jött létre az Amaryllis együttes. Mert ők továbbra is ottmaradtak, én pedig két-három havonta „idevarázsoltam” Kovács Gábort a tudásukat fejlesztendő. A tanfolyam vége felé Kovács Gábor kiválasztotta Szabó Anikót és Juhászné Fülöp Csillát, ők 2000–2002 között Magyarországon továbbképzésen vettek részt, és táncoktatói diplomát szereztek. Tudásukat nagy lelkesedéssel adták át azután a csoportnak.

– Az együttes tagjai kezdettől fogva igényelték, hogy élő zenére táncolhassanak. Mely régizene-együttesekkel működtek együtt?

– A 90-es évek második felében a segesvári középkori fesztiválon ismerkedtünk meg a budapesti Musica Historica régizene együttessel. Nemsokára eljöttek Kolozsvárra muzsikálni, így lettek a Mátyás-napok nagyon szeretett, visszatérő vendégei, önálló koncertjeikkel és a táncosok kísérőiként egyaránt. Csörsz Rumen Istvánnak, a Musica Historica vezetőjének aztán megtetszett az egyik legkecsesebb táncoslányunk, Szilágyi N. Zsuzsa, és elvitte őt magával feleségnek. Az évek során táncosaink olyan, általunk nagyra becsült régizene-együttesekkel léphettek fel, mint a nagykárolyi Collegium, a bukaresti Lyceum Consort, a baróti Kájoni Consort, az udvarhelyi Juvenalis vagy a budapesti Musica Profana.

– A tánccsoport egyre ismertebbé és népszerűbbé vált, sok meghívást kapott különböző rendezvényekre. Merre jártatok – immár reneszánsz tánclépésekben? 

– Többször felléptünk a segesvári középkori fesztiválon, a Szent György-napokon, a Csíkszeredai Régizene Fesztiválon, különböző diáknapokon és diáktáborokban, 1996-ban a nagykárolyi Károlyi-kastélyban. 2000-ben eljutottunk Krakkóba is a Zene a régi Krakkóban elnevezésű fesztiválra. Az volt a legnagyobb, leggyönyörűbb külföldi utunk. 2004-ben szerepeltünk a kolozsvári színházban tartott Balassi-műsoron. Több alkalommal jártunk Budapesten továbbképzés céljából Kovács Gábor állandósult oktatónknál. Az egyhetes intenzív tanulást mindig fellépés követte.

A „felléptünk” többes számát úgy kell érteni, hogy az Amaryllis megtartotta az előadását és a táncházat, én pedig zeneóvoda-szerű tevékenységet improvizáltam – ha úgy adódott, akár románul vagy németül – a jelen levő gyerekekkel: volt abban éneklés, színház, valódi hangszerek „összecsapása” a zörejhangszerekkel, ritmusjáték az elmaradhatatlan kellékeim segítségével – a nyakamban viselt, ütőhangszerként használható, általam „kocogóknak” nevezett két kis kövecskével.

– Anikó és Csilla itthon folytatták a csoport oktatását. Később más városokban is kedvet kaptak a fiatalok a reneszánsz muzsikához és tánchoz, „kinőtt” az Amaryllisnek néhány vidéki „hajtása”. Melyek voltak ezek?

– A mai napig létezik együttes Déván Renaissance néven, Nagyenyeden a Collegium Gabrielense, de Marosvásárhelyen és Székelyudvarhelyen is létesült historikus táncegyüttes Anikó és Csilla odaadó munkája nyomán. Természetesen bekapcsolódtunk a Csíkszeredai Régizene Fesztiválba is. Anikó több éven keresztül tartott tanfolyamot a nyári egyetem résztvevőinek, akik záróelőadáson mutatták be az elsajátított szép mozdulatokat, lépéseket. Csíkszeredában Ványolós András és Csillag Orsolya a közelmúltban indították be a reneszánsz tánctanítást. András táncosunk volt, nagyon jól ismeri a táncokat, tovább tudja éltetni a hagyományainkat. 

– Hosszú időn keresztül fölfelé ívelt az Amaryllis együttes pályája. Milyen fordulatokat hoztak az évek?

– A változás természetes és elkerülhetetlen volt. A csoport fejlődött, tudása, tapasztalata gyarapodott, és egyre kevesebb szükségük volt arra, hogy „anyáskodjam” felettük. Egyik szemem sírt, a másik nevetett: örvendtem, hogy épülnek, szépülnek, de hagynom kellett, hogy a saját útjukon haladjanak. Új nevet választottak maguknak (Passamezzo), de ugyancsak a reneszánsz kultúrát népszerűsítették, éltették – ideig-óráig, mivel néhány év múlva megszűntek. A másik „Amaryllis-hajtás”, a Juhász Csilla által vezetett kis csoport ma is létezik Passeggio néven, régi és új tagok alkotják. Ők léptek fel a születésnapomon, az Amaryllis zenészeivel és két táncosával kiegészülve. Előadásukkal igen nagy örömöt szereztek nekem – még egyszer köszönöm.

Az Amaryllis együttest aztán 2016-ban Szabó Anikó újraalapította. Végtelenül jól esett mindenek előtt az újjáalakulás, ráadásul pedig, hogy megmaradtak az Amaryllis névvel. Sajnos, Anikó betegsége miatt jelenleg nem működnek.

– Mondj néhány szót az Amaryllis Társaságról.

– A táncegyüttessel egy időben alapítottuk az Amaryllis Társaságot, amely Mátyás király szellemi örökségét kutató, ápoló, népszerűsítő baráti társaságnak vallja magát. A kezdetektől fogva Macalik Arnold az elnöke – és most már a Mátyás-napok továbbvivője is –, jómagam tiszteletbeli elnök vagyok. A születésnapom alkalmával is megtapasztalhattuk, hogy baráti társaság vagyunk. Az Amaryllis Társaság a mai napig létezik és folytatja munkáját. Az idén megrendezte a 32. Mátyás-napokat, és már készül a következőre.

– Honnan ered a táncegyüttes, illetve a baráti társaság neve?

– Egyszer az asztalon heverő nyitott könyvben megakadt a szemem azon a szón, hogy „amaryllis”. Kiderült, hogy növénycsalád egyik tagjáról van szó. Akkor még nem tudtam, hogy a virágnév mellett kedvelt női név volt a reneszánsz korban, és szonettek, madrigálok százait címezték ilyen nevű hölgyekhez. A következő táncházban megkérdeztem a fiatalokat, mit szólnának, ha az lenne az együttes neve. Az amaryllis szó hallatán felnevettek, mondván, hogy az „amar” keserűt jelent, mi viszont azért vagyunk, hogy a keserűből édeset csináljunk. Ez volt a döntő érv. A legjobb példa erre az, amikor Kocsárdon vártuk éjszaka a csatlakozást, hideg volt, fáztunk, és Anikóék egyszer csak elkezdtek dúdolni meg táncolni. A hangszerek is előkerültek, és köréjük gyűltek az ott várakozók. Majdnem lekéstük a vonatot, mert a forgalomirányító is minket nézett. Később nagyon szép írás jelent meg a Szabadságban erről a kis epizódról.

– Az Amaryllis együttes, illetve az Amaryllis Társaság valójában kisközösség vagy (nagyon) nagycsalád. Hogyan jött ez létre?

– Az Amaryllis névnek – akár virágot, akár kecses hölgyet vagy reneszánsz táncegyüttest illetünk vele – erős a kisugárzása. Hamar megmutatkozott, hogy az Amaryllis együttesnek a reneszánsz tánckultúra ápolásán túl komoly közösségformáló ereje van. A táncosok cserélődtek ugyan az évek során, de aki valaha, akár rövid ideig is tagja volt az együttesnek – amely lelki-szellemi szépséget, értéket teremtett –, továbbra is ápolta a kapcsolatot a társaival. Életre szóló barátságok köttettek, szerelmek szövődtek, családok és gyerekek születtek. Összesen ötvenkét család alakult így az elmúlt harminckét év alatt. Egyesekben csak egyik fél volt Amaryllis-tag, de olyan is előfordult, hogy mindketten.

Az Amaryllis köreiben létrejött családokkal kapcsolatban sokáig őriztem a magam teremtette hagyományt: a nagymamám által készített saját kicsi székely ruhámat, amelyben járni tanultam, és amelyhez két negatív esemény kapcsolódott, rendre odaadtam ezen baráti családok kislányainak, hogy tovább élhessen náluk, a rossz jóvá alakulhasson általuk. Az egyik rossz dolog a menekülésünk volt 1944 őszén az oroszok elől – a ruhácskát is vittük, a másik pedig az 1989. december 21-e utáni átvirrasztott éjszaka –, amikor a főtéri események hatása alatt álló középiskolás fiam iránti aggódással a lelkemben köténykét varrtam a ruhának. Ezeket kellett feldolgoznia a ruhácskának – vagy a gazdájának. 

Szilágyi N. Zsuzsa, az együttes egyik alapító tagja, az „elrabolt” táncoslány szerint az Amaryllis nehezen körülírható, mert „a vonzáskörébe tartozó emberek révén ezer és ezer szállal kapcsolódott és kapcsolódik más csoportokhoz, kezdeményezésekhez is.” Szerinte két Amaryllis van: „az egyik a színpadon látható mindenkori együttes, a másik pedig az előző »holdudvara« és erőforrása, az a rengeteg ember, akinek önzetlen segítsége, biztatása vagy egyszerűen a támogató jelenléte végigkísérte és kíséri a történetünket. Akiket egyszerűen csak úgy emlegetünk: »ő is a miénk«”.

– Két zenei együttes első fellépése is az Amaryllishoz kapcsolódik. 

– Az Unicante egyetemi kórusról és a Fonte di Gioia kamarazene-együttesről van szó. A Fonte di Gioia hivatalosan 2009-ben jött létre, de már 2008-ban együtt muzsikáltak a Bánffy-palotában tartott Mátyás-napi rendezvényen, a Corvinákat bemutató vándorkiállításon. 2010-ben szintén a Mátyás-napok keretében avattuk fel Bocskai István fejedelem szülőházában az emléktáblát. Ebből az alkalomból került sor a 2009-ben létesült Unicante egyetemi kórus első szereplésére. Azóta hűséges barátaink, a Mátyás-napok mindig benne vannak az évi programjukban. Megalakulásuk óta idén először léptek fel a szülőházban. Különösen kedvesek a szívemnek, mivel tanári pályám alatt én is kórustag voltam, rendszeresen énekeltem a zenetanárokból álló kórusban, amelyet Cornel Groza vezetett.

– Sok évtizedes, szerteágazó, értékmentő és -teremtő tevékenységed során mi jelentette számodra a legnagyobb elégtételt, elismerést? 

– A szervezési munka önmagában is mindig jólesett, de az ötleteim nyomán létrejövő emberi kapcsolatok, és azok a pillanatok lelkesítettek igazán, amikor sikerült örömöt szereznem kicsiknek-nagyoknak. Számos tevékenységet részben én indítványoztam, de nem egyedül valósítottam meg, tehát közös az érdem. Büszke vagyok arra, hogy az Amaryllis Társaságnak A magyar kultúráért – Fadrusz János-díjat adományozták 2007-ben. Visky András nagyon találóan fogalmazott a laudációban: szerinte én „kovászember” vagyok. Ha a kovász nem lenne benne a tésztában, akkor a mindennapi kenyerünk nem létezhetne, de miután a kenyér kisült, tulajdonképpen a kovász is kenyérré vált. Persze a kovász kis része félretétetett a következő „bevetéshez”. Nekem mindez ösztönös volt, magától jött. Úgy nőttem fel, hogy ami jó, az természetes, nem jár érte dicséret. Annál nagyobb az öröm, ha mégis megkapod... Egyszer összetalálkoztam Jagamos Jánossal, egykori zeneakadémiai tanárommal, akitől sokan rettegtünk, mert nagyon igényes és szigorú volt, nehezen lehetett nála átmenni a vizsgán. A tanár úr azt kérdezte tőlem, hogy mikor lesz a következő adásom a rádióban, mert várja. Ez számomra felért a Kossuth-díjjal.

– Hogy telnek a napjaid, milyen terveket szövögetsz mostanában?

– Nyugdíjasként, tűrhető egészségben örvendezünk az unokáink látogatásainak. Sok zenét hallgatok, közben tervezgetek, levelezek. A következő, 33. Mátyás-napokra már körvonalazódott néhány zenei program. A kapcsolatfelvétel és az első egyeztetések folynak az előadóművészekkel. Továbbá egész éves historikus gyermekfoglalkozást szeretnénk (újra)indítani a Corvin klub keretében. Végül, de nem utolsósorban továbbra is foglalkoztatja az Amaryllis Társaságot a szülőházban kialakítandó, bárki által látogatható Mátyás-emlékhely gondolata. Rég hiányzó színfoltja ez Kolozsvárnak, és nem is akármilyen. Elvárható lenne az utókortól a helyzet rendezése. Keressük a mikéntjét, a problémának mind az Amaryllis Társaság, mind a képzőművészeti egyetem számára elfogadható megoldását.

– Mi lenne a három kívánságod a jótündértől?

– Először is az, hogy a Mátyás-szülőházban jöjjön létre az emlékhely. Azután szeretnék még egyszer találkozni azzal a móc fiúval, akitől a parasztinget kaptam, és végül eljutni Bécsbe a Stephansdomba, ahol Haydn énekelt a kórusban gyerekkorában.

– Kedves Anikó néni, rajtad kívül még ki mondhatja el magáról ma Kolozsváron, hogy Mátyás király szülőházában ünnepelhette a születésnapját? Még ha a nyolcvanadikat is. Sőt annál inkább. Mintha csak Mátyás király hívott volna meg – teljesen megérdemelten, miután te annyi szép születésnapot rendeztél neki. Teljesüljenek a kívánságaid! Köszönjük a beszélgetést, és még sok Mátyás-napra való erőt, egészséget, kedvet és ötletet kívánunk neked. Gyarapodjon az Amaryllis nagy családja egyre több kisgyerekkel és lelkes segítő-, pártoló-, „ő is a miénk” taggal. 

– Köszönöm szépen. Dum spiro, spero. Amíg élek, remélek.

A borítóképet és az interjú fotómontázsait a szerző készítette. 

Az Amaryllis együttes történetét bemutató fénykép-összeállítás itt tekinthető meg.