AMBRUS RÉKA
Zebu azzal kezdte a szereplést, hogy az első nyugtató beadásakor kiugrott a kezemből, a tűvel a hóna alatt. Az altatóknál már szabályosan ráfeküdtem, nehogy elszökjön. Félkómásan teljes sikerrel alkalmazta a nyulaknak azt az érdekes anatómiai sajátosságát, hogy veszély esetén vissza tudják húzni a heréiket a hasüregükbe. Ennek következtében hol megvolt a kiműteni való szerv, hol nem, hol csak az egyik vagy a másik. Hallottam valami pocakmasszírozós módszerről, amitől újra leengedik, de fogalmam sem volt, hogyan kell csinálni. A doki viszont nemes egyszerűséggel függőleges helyzetben rázogatni kezdte, amitől engem a röhögőgörcs és a pánik pikáns egyvelege kerülgetett. A gravitáció visszahozta az elveszett szerveket, így lassan neki lehetett állni a műtétnek.
Minden flottul ment, a herék kikerültek, a páciens lélegzett. Az utolsó öltéseknél megelégelhette a bánásmódot, mert elindult az asztalon, de elkaptuk a frakkját és sikerült összevarrni. Legalább nem lesz gond az ébredéssel, hamarosan mehetünk haza – gondoltam –, mint kiderült, tévesen. Ahogy békén hagytuk, úgy aludt tovább, mint a bunda. A betegek jöttek-mentek, Zebulon meg húzta a lóbőrt. Este hétkor már kezdtem zavarba jönni, hiszen nyolckor zártak és mi még az ébredés legkisebb jelét sem mutattuk. Farkas doki a vérkeringés felgyorsítása érdekében néha kicsit megnyomorgatta-masszírozta. Ilyenkor protestálva elindult, de ahogy abbamaradt a számára nem túl kellemes bánásmód, rögtön leejtette a fejét és durmolt tovább. Fél nyolc körül aztán lassan és bizonytalanul elkezdett bóklászni az asztalon. Fellélegeztem. A nehezén túl vagyunk, gondoltam optimistán.
Otthon kibéleltem a ketrecet kutyapelenkával, hogy ne legyen gond, ha maga alá pisil. Két napig bezárva, állandó megfigyelés alatt terveztem tartani. Nem nagyon evett, de nem aggódtam, a beavatkozás előtt ugyanis kapott enni. Természetesen viselkedett, néha picit matatott a lába közt, de nem próbálta kiszedni a szálakat, így nem aggódtam. Képtelen voltam megállapítani, hogy a sebet nyalja vagy lágybélsarat vesz magához, s mivel ez utóbbi elengedhetetlen az egészséges emésztéshez, nem is próbáltam beavatkozni. Élénken élt bennem Borisz teljesen problémamentes ivartalanítása, amikor még csak össze sem varrták a herezacskókat, úgy gyógyultak maguktól.
Másnap már eszegetett a kis füles, s mivel továbbra sem tűnt fel, hogy piszkálná a sebet, nem is néztem meg, csak délután. Akkor viszont teljes pánikba estem a látványtól. A doki persze már bezárt, így telefonon zsibbasztottam az agysejtjeit s bombáztam az ominózus testrészről készült fotókkal. Kicsit begyulladt, de nem vészes – mondta, s tanácsot is kaptam, mivel kezeljem. A pioktanint ecsettel próbáltam felvinni a kapálózó bundás alfelére. De, mint ahogyan azt előre sejtettem, a kezünktől az arcunkig minden lila lett, kivéve a nyúl heréinek hűlt helye. Ezzel a beavatkozással viszont elértük, hogy Zebu megállíthatatlan érdeklődést kezdjen mutatni a lába köze iránt. Magyarán: nyalta-falta, s még talán tépte is a szálakat. Ruhácskát rögtönöztünk neki, amit pánikba esve próbált leszaggatni magáról, miközben őrülten cikázott a szobában fel-alá. Levettük s helyette kartonból készítettünk védőgallért. Ugyanannyira utálta, de mintha nem esett volna annyira pánikba. Tudtam: ez csak rövid távú megoldás lehet, mert mosakodni és lágybélsarat fogyasztani is képtelen, s az evés és ivás is nehezére esik. Márpedig ha egy nyúl stresszes és nem követheti a napi rutinját, könnyen bélleállás, majd halál lehet a vége. A gallér feltevésétől kezdve Zebu alig evett, azt is csak kézből. Inni egyáltalán nem ivott. Végül fecskendőből kezdtem kényszeretetni s -itatni, habár biztos voltam benne: még nincs baj az emésztésével, csak depressziós. Hétfőn a doki kiszedte a szálakat, nehogy azok okozták volna a gyulladást. Szerdáig még mindenképpen gallérral kellett maradnia. Naponta háromszor kezeltük antibiotikumos sprayjel, s etettem fecskendőből, amit utált. A táp egy részét kiköpte, a vizet kicsorgatta a szája másik oldalán. Amikor ölbe vettük, dühösen morgott s csattogtatta a fogait, mint egy oroszlán. Mikor finomságokkal próbáltuk lekenyerezni, sértődötten elfordult vagy ellökte a kezünket. Ha elég kitartóak voltunk, felengedett és elropogtatott pár nassolnivalót. Innen tudtam, hogy csak haragszik, a gyomrával egyelőre nincs baj. Szerda este visszavittük a dokihoz. Gyógyult annyit, hogy levehettük a gallért, ha figyeljük a seb állapotát. Reggelre a „kínzóeszközétől” megfosztott bundás befalta az egész kajaadagját. Sajnos, amikor megvizsgáltam, kiderült, a seben is dolgozott. A gallér újra visszakerült, a sebet lekezeltük, s folytattuk a fecskendős etetést még egy napig. Ezalatt annyit gyógyult a műtét helye, hogy csütörtök este végleg lekerült róla a védőeszköz. Legalább fél órán keresztül mosakodott újra meg újra, mintha egyszerre akarná pótolni a kimaradt napokat. Pénteken már evett-ivott, szénázott gondtalanul. Nekünk pedig nagy kő esett le a szívünkről. Az ivartalanítás ugyanis nem sürgősségi beavatkozás. Nem volt muszáj megejteni vagy nem most. Ha nagyobb baja lett volna, a lelkünkön szárad, hiszen a mi kényelmünkért is történt.
S hogy végülis volt-e értelme, hatása...? Azóta Zebu nem pisil a kanapéra, s bogyók is csak a ketrecben vannak. Hogy az előző cikkben felvázolt probléma megoldódott-e, arra még nem tudom a választ, mert az etetőtálja mellett láttam húgykőfoltokat, de a „gatyája” egyelőre nem csapzott. Idővel ez is kiderül. Most azonban, mivel már nem területjelöl, teljes szabadságot élvez egész idő alatt, amíg otthon vagyunk. Sejtésem szerint boldogabb, kiteljesedettebb a szociális élete. Ennek örömére le is rágta az összes, eddig hozzáférhetetlen és levédetlen fal sarkát. Hiába, az éremnek mindig két oldala van.
