Nyolcvan éve állt át Románia a szovjetek mellé
– 1944. augusztus 23-a kivételes eseménysor a világtörténelemben. Nem volt még olyan esemény, amikor egy hadviselő, háborúzó ország, fegyverszünet nélkül átálljon a másik oldalra, és szembeszálljon az addigi harcostársaival. A nemzetközi jog ilyen esetet nem ismer. Kétségtelen, hogy 1944 nyara tele volt átállásokkal és átállási kísérletekkel, cselszövésekkel, összeesküvésekkel. A világban nyilvánvaló volt, illetve a román társadalomban még nyilvánvalóbb volt, hogy a sztálingrádi csata után Németország el fogja veszíteni a háborút, Románia orosz megszállás alá kerül. A sztálingrádi csata után a román külpolitika teljes mértékben megváltozott, de ennek nem adták nyilvánvaló jelét. A szovjetek 1944 nyarán előretörtek. A fő hadszíntér Lengyelország térségében volt. Focşani település környékén volt az a folyosó, ahonnan be lehetett törni Európa szívébe. A románok a németekkel hallatlanul megerősítették ezt a Focşani - Nămoloasa erővonalat: csak a tankcsapda több mint 60 km volt, ami áthatolhatatlan lett volna. A szovjet erők ennek a közelében voltak, mert április elején elfoglalták Bukovinát, Észak-Moldva nagy részét. Amikor a Vörös Hadsereg elfoglalta Bukovinát és Észak-Moldvát, tudatában voltak annak, hogy az ottani népesség zöme román. Ezért a szovjet vezetőség kinevezte komisszárnak Luka Lászlót, azaz Vasile Lucá-t, akit a szovjetek a Csernovic-i börtönből szabadítottak ki – kezdte a beszélgetést Csucsuja István történész, nyugalmazott egyetemi oktató.
A történész felemlegette, hogy a kommunizmus ideje alatt, 1990-ig azt mondták, hogy a kommunistáknak köszönhető augusztus 23-a, az 1989-es rendszerváltást követően pedig arra törekedtek, hogy kiiktassák a kommunisták szerepét augusztus 23-át illetően.
– Augusztus 23-át először katonai felkelésnek nevezték, de nem véletlenül. Leninnek az volt a tézise, hogy fegyveres felkelést kell végrehajtani, ezért a Román Kommunista Párt nem tehetett mást. Ezt követően már antifasiszta, antiimperialista katonai felkelésként emlegették, miután megváltoztak a hatalmi viszonyok valamint a Moszkvához való viszony is. Ezért lett az 1960-as és 1970-es években nemzeti felkelés. Akkor kezdték revideálni, hogy Antonescu marsallnak nem volt benne annyira ördögi szerepe. Amikor a Ceauşescu-rendszer kikristályosodott és hatalmi státusa teljesen elfogadottá vált, akkor már nemzeti forradalomnak nevezték. Tudni kell, hogy a román történetírásban és a politikai irodalomban is azokat az eseményeket, amelyek gyökeres változást hoztak a nemzetépítésben, forradalomnak szokták nevezni – folytatta eszmefuttatását Csucsuja professzor.
Lőnhárt Tamás történész, egyetemi oktató szerint az esemény tanulmányozását, megítélését jelentős mértékben befolyásolta az, hogy 1996-2003 között megnyitották a levéltárakat, és rengeteg, addig zárolt anyag vált olvashatóvá.
– Romániában augusztus 23-án nem átállás történt. Románia minden biztosíték nélkül egyoldalú „tüzet szüntess” parancsát a román király közölte. A király aznap még egyeztetett a saját új katonai miniszterelnökével és a német tábornokkal. Ezt követően menedékbe vonult: először Târgu Jiu környékén, majd a Retyezát hegységben. Amikor bekövetkezett a német ellencsapás, a király nem volt Bukarestben. Miután 1944. augusztus 23-án Románia egyoldalú tüzet szüntess álláspontot tett közzé, kilépett a német szövetségből. Ám a szovjetek továbbra is úgy tekintettek a román hadseregre, mint a Szovjetunió ellen hadat viselő fél hadseregére. A román katonákat hadifogolyként a Szovjetunióba szállították, nem volt fegyverszünet szeptember 12-ig. A másik lényeges dolog, hogy mindezek ellenére Mihai király parancsát egy emberként végrehajtotta a román királyi hadsereg. Amennyiben sikerül a román átállás, ezzel a román államot vezető király, a történelmi pártok átmentették és legitimizálták volna magukat, a parlamentáris monarchia még eséllyel rendelkezett volna. Ha nincs augusztus 23-a, a szovjet dicsőséges felszabadító hadsereg diktálta volna a feltételeket, hegemón megszállóként. Ezért Sztálin és Molotov nem örvendett augusztus 23-nak. Malinovszkij tábornok viszont igen, mert ezzel a szovjet hadsereg időt nyert. Románia reménykedett, hogy az átállás miatt nem vesztesként, hanem a győztesként kerül ki a második világháborúból. Az 1946-1947-es párizsi békekonferencián véglegesített békeszerződés szerint azonban minden országot, így Romániát is vesztesnek mondta ki. Augusztus 23-án Mihai király behívta a német nagykövetet és a tábornokot tárgyalásra, és közölte velük, hogy Románia beszüntette a hadiállapotot a Szovjetunióval, fegyverszüneti tárgyalást kezdeményez Moszkvával, de nem üzen hadat Németországnak, hanem szabad elvonulást enged a német seregeknek, ha fegyverhasználat nélkül megkezdik Bukarest és Ploiesti kiüresítését, majd Brassó és Nagyszeben fele irányulnak a seregeikkel. Dél-Erdélyben a román seregek azt a parancsot kapták , hogy ne vegyenek részt katonai incidensben, de meg kell védeni a stratégiai jelentőségű létesítményeket. A szovjet hadsereg előtt meg kell indítani az utat. A német seregek azonban nem fogadták el az elvonulási lehetőséget, hanem megkezdték a puccs felszámolására a katonai beavatkozást. Feltevődött a kérdés: ha a román hadsereg átengedi a szovjet csapatokat, a német hadsereg nem tudja biztosítani Magyarország védelmét. Az egyedüli lehetőség az volt, hogy a magyar és a német csapatok a Kárpátokig vonuljanak vissza. A magyar kormány akkor úgy döntött, hogy védeni fogja a Kárpátokat és Erdélyt. A németek azonban egységeket vontak ki Erdélyből, ilyen hadászati körülmények között egy hét alatt összeomlott az az elképzelés, hogy a szovjeteket fel lehet tartóztatni a Kárpátoknál. Augusztus 23-a következtében a Dunáig védhetetlenné vált Magyarország – ismertette a történelmi tényeket Lőnhárt Tamás történész, egyetemi oktató.
Az erdélyi magyarság helyzetét illetően a történész elmondta, hogy választani kellett: vagy a németekkel dacoló Mihai királyt támogatják, vagy a szovjetek által támogatott Lucretiu Patrascanu-t. Az erdélyi magyarság számára körvonalazódott a szovjet hegemónia valószínűsége Európának ebben a térségében.
– A szovjetek által támogatott Patrascanu és koalíciós társai kisebbségi jogokat, nemzetiségi törvényt ígértek. Az erdélyi magyarság azon képviselői, akik régi nemesi kapcsolatokkal rendelkeztek a két világháború között, próbáltak Iuliu Maniu-val tárgyalni, de az igazi fővonulata a magyar politikának az volt, hogy a baloldali koalícióval tárgyalni kell. Amikor Sztálin választás elé állította Mihai királyt, miszerint a román kommunista kormány kinevezése esetén Észak-Erdély Románia részévé válik, akkor Mihai király Észak-Erdély visszacsatolását választotta. Az erdélyi magyar reálpolitikusok a román kommunistákat tartották jobb megoldásnak, mert ennek eredményeképpen új iskolahálózatot, egyetemet helyezett kilátásba a hatalom. Ez azonban csak néhány évet tartott, amíg a vezetés a nacionál-kommunisták kezébe került – folytatta Lőnhárt Tamás történész.
Benkő Levente történész azon kérdésére, miszerint az alig 23 éves Mihai király miképp merte bevállalni azt az óriási kockázatot, hogy szembeforduljon az addigi szövetséges németekkel, illetve Antonescu és társai letartóztatását, Lőnhárt Tamás azt válaszolta: személyes gyűlölet is volt benne Antonescu iránt, sőt, a király egyenesen örvendett, hogy Antonescu végül Moszkvába, a szovjetek kezébe került.
Lőnhárt Tamás történész kifejtette: a kommunista pártot tömegpárttá kellett alakítani, a magyar és a zsidó személyek többségét pedig kitették a pártból. Sőt, azokat a párttársakat, akikről Moszkva „levette a kezét” likvidálták, így Fóris István romániai magyar kommunista politikust is. Lakatos Artúr történész szerint a tömegpárttá válás 1946. novemberét követően, a „tisztogatás” szakasza pedig 1949-ben kezdődött.
Borítókép: Horváth László
