Ebben a vitában egy lényeges vonatkozás elsikkad, egy olyan tabu, amiről a társadalom nem beszél, hiszen akkora terhet és problémát jelent, amit aligha tudunk rövid távon kezelni. Feltűnően a legtöbben csak a gyerekekről beszélnek, hogy az ő esetükben kell korlátozni a hozzáférést. Természetesen az a kézzelfogható szakmai érv szól emellett, hogy a gyerekek jobban kitettek a veszélyeknek, mint a felnőttek. Egy felnőtt feltételezhetően racionálisan ellen tud állni a függőség kialakulásának, vagy legalábbis jobban ellen tud állni, mint egy kiskorú, jobban el tudja különíteni a valóságot a virtuális világtól. De én mégis megkockáztatom, hogy ebben az esetben nem a gyermekekkel van a legnagyobb baj, valóban ők a legveszélyeztetettebbek, de a probléma forrása a felnőtteknél található. Ezek az új technológiák oly mértékben elöntötték az életünket, hogy maguk a felnőttek sem tudják, mit kezdjenek a technológiával, mennyire tegyék ki magukat a hatásának. Sajnos nagyon sok felnőtt is függővé vált már, ezért nem csoda, hogy a gyermekeknek a szülők adják kezükbe a kütyüket, hogy ők közben nyugodtan lógjanak a közösségi oldalakon. Tudom, nem ilyen egyszerű a helyzet, hiszen nagyon sok szülő dolgozik, nem is keveset, s olyankor mivel, ha nem a kütyükkel lehet leginkább lefoglalni a gyereket, hogy közben a szülő főzzön vagy elvégezzen otthonról még valami munkahelyi feladatot.
A technológia legnagyobb veszélye az, hogy átalakítja a figyelmet, széttöredezi, és megváltoztatja az emberek viselkedését. Ha nagyon belebonyolodunk ebbe a virtuális világba, akkor már nem mi magunk fogjuk megszabni, hogy mennyire tegyük ki magunkat a hatásának, hanem mint egy bármilyen más függőségi betegség esetében maga a függőség fogja alakítani az életünket és fogja tönkretenni családjaink életét, gyerekeink jövőjét. A közösségi platformok megváltoztatják a kommunikációt, manapság az emberek egyre kevesebbet beszélgetnek egymással, nem találkoznak, nem végeznek együtt közös tevékenységeket, hanem bámulják az internetet. Ebből a bambulásból fakad az emberek közötti kapcsolatoknak az átalakulása rossz irányba, s ez változtatja meg radikálisan a szülő és gyermek kapcsolatát.
Jó helyen tapogatóznak azok a politikusok is, akik úgy vélik, hogy a neveléssel kellene kezdeni. Előbb tehát nem a gyermekeket, hanem a felnőtteket kellene megnevelni, hogy a szülő és gyermek kapcsolata ne romoljon meg, hanem a gyerek a családban kapja meg azt a biztonságos környezetet, amely meg tudja őt óvni a virtuális világ veszélyeitől és a különböző függőségektől. Csak ez lehetetlennek tűnő feladat, hiszen felmerül a kérdés, milyen mértékben nevelhető egy felnőtt, milyen hatékonysággal lehet kidolgozni és alkalmazni egy ilyen programot, hiszen Romániában az elmúlt bő három évtizedben jelentős társadalmi nevelési országos kampányokat egyszer sem sikerült végrehajtani sikeresen. Egyszerűen nincs meg a kellő intézményi tapasztalat és az állampolgároknak az állammal szembeni bizalmatlansága is hatalmas hátrány, valamint a társadalom szabálykövetés elleni zsigeri ellenszenve is csökkenti ezen programok hatékonyságát.
Vélhetően nincs egyetlen egy üdvözítő megoldás, hanem több irányban kell cselekvési tervet kidolgozni. A gyermekek és a szülők számára is kellenek programok, és egyáltalán többet kellene beszélni erről a jelenségről, amelyről nem is vesszük észre még teljes mélységében, hogy mennyire megkeseríti életünket. Látszólag nem pont annyira káros függőség, mint például az alkohol- és drogfogyasztás vagy a dohányzás, de a lelki folyamatok elemzésével ez a fajta függőség sokkal nagyobb károkat okozhat, mint az említett klasszikusabb függőségek, hiszen a virtuális világ észrevétlenül hálóz be, s egyszer csak arra ébredünk, hogy gyermekünk bűnözővé válik, vagy egyszerűen képtelen beilleszkedni a társadalomba, kötődni embertársaihoz és megélni egyedül, szülői segítség nélkül, holott fizikai és értelmi sérülései nincsenek.
Érdemes elgondolkozni azon, hogy a nevelési vagy tiltási kampánynak tényleg a gyerekek legyenek-e legfőbb célpontjai vagy inkább a szülők. Lehet, hogy mindkét korosztályt egyformán fontosan kellene kezelni, hiszen Ausztráliában például a szülőket büntetik meg, ha nem gondoskodnak arról, hogy a gyerekhez ne jussanak el illetéktelen tartalmak. A szülők kihagyása és csak a gyerekekre való összpontosítás úgy érzem, nagy melléfogás lenne, ami eleve kudarcra ítélné a kezdeményezést. Valószínű tiltások és szabályozások is kellenek egy bizonyos kor alatt, de ezek önmagukban nem lesznek elegendők, ha a szülőket nem segítjük hozzá megérteni, hogy ők maguk is mekkora slamasztikában vannak.
