A második átalakulás az internet megjelenése és univerzálissá válása volt. Nagyon sokáig hittük teljes komolysággal, hogy az elképzelhetetlen mennyiségű információhoz való szabad hozzáférés hatalmasat lendít majd a világon, és beteljesíti a felvilágosodás kori ideálok egyikét: a népnek a tanulás, tudás, műveltség általi felemelését. Nyilván nem ez lett belőle, ez ma már egyértelmű. Hogy mi a gond, azt talán a legjobban Umberto Eco fogalmazta meg egy torinói diákok előtt tartott beszédében: „A közösségi hálózatok ostobák egész légióinak biztosítanak megszólalási lehetőséget, akik azelőtt csak a bárban beszélhettek, egy pohár bor mellett, nem okozva kárt a közösségnek. Azonnal letorkolták őket, míg most ugyanúgy véleményt mondhatnak, mint egy Nobel-díjas. Ez az idióták inváziója.” Amit Eco nem említett, az az, hogy az idióták véleménye közösségi szempontból sokkal többet nyom a latban, mint a Nobel-díjasé. Mert mondandójuk hangosabb, botrányosabb, az átlagos értelműek s a tanulatlanabbak számára érthetőbb, nem az agyhoz, hanem a zsigerekhez szól és már eleve meglévő félelmekre s gyűlöletekre erősít rá.
A harmadik világrengés szeptember tizenegy volt. Nyilván, sokat lehet arról érvelni, sok szempontból, és a legtöbb ellenvetés valóban súlyos, hiszen míg ez az esemény a maga pár ezer áldozatával nem csak abban az időszakban foglalta le a világ minden idegszálát és vezetett többek között néhány háborúhoz, addig mondjuk a csaknem félmillió áldozattal járó ruandai polgárháború aligha ért meg egy nyúlfarknyi cikkecskét az újságok utolsó oldalán. Sokan ma sem tudják, hogy az egyáltalán létezett. Ekkor tudatosult bennem, hogy nagyon másképp mérjük a tragédiákat akkor, ha azok fehér, keresztény embereket érintenek.
A negyedik a világjárvány volt, és akárcsak szeptember tizenegy után, ennek kapcsán is tudatosult bennünk, hogy a világ már nem lesz ugyanolyan, mint azelőtt. Nem csak azért, mert a vírus nem fog eltűnni, és meg kell tanulnunk jelenlétében létezni, akárcsak a többi járvány, himlők, stb. esetében, de azért is, mert azt, amit korábban normálisnak gondoltunk világberendezés és életvitel szempontjából (beszélek itt gazdaságról, források elosztásáról, munkakultúráról stb.) érdemes kissé átgondolni, a járvány ugyanis leleplezte bizonyos elgondolások tarthatatlanságát.
És akkor ötödikként itt van a szomszédban zajló háború, urambocsá különleges katonai művelet (el kell ismernem Putyin iróniáját, amivel visszavág a nyugati kultúrának, hiszen az hosszú ideje eufemizmusokba és nyakatekert nyelvezetbe burkolja a legnagyobb gazságokat). Pár dolog most is kiderült. Az egyik az, hogy közvetlen közelünkben, ismerőseink, olykor családtagjaink között iszonyatos bunkók élnek, olyanok, akik az internet kapcsán is említett gondok miatt kaján gúnyvigyorral habzsolják s öklendezik szanaszét a moszkvai propagandát. Indokaik sokfélék, és vannak közöttük földbuták, tökéletes amorális gazemberek, ideológiai vakok, de áldozatok is, akik kellő intellektuális szűrő hiányában egyszerűen csak bedőltek, akiket megtévesztettek. Minden esetre, aki halott gyermekek fényképére képes a fészbukon vigyorral reagálni, az azt a poklot is megérdemli, amiben nem hiszek (mert meggyőződésem szerint Isten mérhetetlenül jobb, és nagylelkűbb mindnyájunknál).
Az is megerősítést nyert, hogy a fehér keresztény élet nem ugyanúgy néz ki s nem annyit ér, mint mondjuk egy szíriai muszlimé.
De most a jóról szeretnék beszélni. A Gyűrűk urában Samu mondja: “Van még jó ebben a világban Frodó úr, és azért érdemes harcolni!” A menekültáradat általam soha nem tapasztalt szolidaritásban kovácsolta össze a társadalom jobbik felét, és hinni akarom, hogy ők, a segítőkészek, az együttérzők, az áldozatra hajlandók vannak többen, ha nem is olyan hangosak, mint a gyűlölködők. Az állomáson minden este szolgálatot teljesítő “Egy tál meleg étel” egyesülettől kezdve, a megannyi magyar, román civil kezdeményezésen keresztül a János Zsigmond Unitárius Kollégiumhoz fűződő csoportig a jó akarását látom. Azt a szándékot, hogy ezeknek az embereknek elviselhetővé, emberhez méltóvá és a lehetőségek szerint normálissá tegyék ezt az időszakot. És teszik ezt olyan módon, amilyent nem is gondoltam lehetségesnek, hiszen azokban a csoportokban, amelyeknek magam is része vagyok, még nem merült fel olyan igény, gond, amire még aznap ne született volna megoldás. Kerül étel, szállás, lakbér, gumicsizma, párna, fazék, ami csak kell, és ez lélekmelegítő. Én ezt a tanulságot szeretném levonni ebből a világrengésből – ami még ki tudja hova fajulhat, könnyen meglehet, hogy napokon, heteken belül mi magunk indulunk úttalan utakra s szorulunk mások, idegenek jóindulatára.
