Az öröm tölti el a mi szívünket is, amikor így imádkozunk az ujjongó anyaszentegyházzal: „Ez az a nap, melyet az Úr szerzett nekünk, örvendezzünk s vigadjunk rajta!” Ugyanakkor örülünk a természet megújulásának, a téli álomból feltámadt életnek. Miért örülünk a téli halálból feltámadt életnek? Mert lelkünk legmélyén mi is életre és nem halálra vagyunk hangolva.
A halál testi folyamat, következésképpen nem ölheti meg, s nem érintheti azt bennünk, ami szellem, azaz lelkünket. Lelkünk életre van képesítve, hiszen Isten örök életet szánt neki. „Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, örök élete van, és én feltámasztom őt az utolsó napon.” – mondja az isteni Megváltónk. A nagy gondolkodók világosan felismerték és vallották az emberi lélek halhatatlanságát. A feltámadt Krisztus pedig Isten záloga arra, hogy a halálban elporladó testünk sem marad végleg a sírban. Isten szavának erejére majd a sír mélyéről testünk is úgy hajt ki és fakaszt rügyet az örök életre, mint tavaszkor a barázda sírjába vetett mag, amely új életre ébred és hajtásba szökken.
A húsvét bíztatás kell legyen minden keresztény szívnek, hiszen a hit győzelmét ünnepeljük. A hit nyomán pedig remény és bizalom fakad, a hitetlenséggel azonban kétségbeesés jár. Higgyetek és bízzatok! Reméljetek, ne aggódjatok, ne féljetek, ne kételkedjetek!
Minden földi nagyság sírja az elmúlásról, az élet fáklyájának kialvásáról, az enyészetről beszél. Csak Krisztus sírja hirdeti az élet diadalát. Az emberek síremlékére nem írhatunk mást, mint, hogy: „Itt nyugszik”. Csak Krisztus sírjának kiváltsága: „Feltámadt, nincsen itt!”
Ne legyen tehát múló életünk meddő, terméketlen és vigasztalan sivatag, hanem gazdag és termékeny az örök életre. Földi életünk zarándokútján cselekedjünk az örök hazára gondoló szívvel és az örök életre függesztett szemmel. Csak így lehet földi életünk vége az örök élet kezdete számunkra. Éljük meg – nem csak húsvétkor – az örök élet hitét, a bennünk csírázó halhatatlanság tavaszát.
Ezekben a napokban gondolataink visszaszállnak Jézus feltámadásához, több mint kétezer évvel ezelőttre. Azonban nem kerülhetjük ki, hogy magunkba is tekintsük: bennünk, a mi közösségeinkben feltámadt-e Krisztus? Jelen van-e köztünk, hitünkben, reményünkben és szeretetünkben? Tanúsítjuk-e hiteles meggyőződéssel Krisztus feltámadását?(Borítókép: Szent Mihály templom, Kolozsvár, fotó Rohonyi D. Iván)
