Hálaadó istentisztelettel ünnepelték a templom felújítását
Heten, mint a bábonyiak
A kora délutáni órákban a Kós Károly által tervezett kis templomocska hamar megtelt a meghívott vendégekkel, akik azért érkeztek, hogy hálaadó istentiszteleten ünnepeljék a hajlék felújítását. A vendégeket Magyar Imre váralmási lelkipásztor fogadta, aki már több mint négy évtizede végzi szolgálatát a két településen. A Váralmástól nyugatra, az Alszeg határán meghúzódó kis falucska a templom építésekor, 1935-ben még több mint száz lelket számlált, ám ma már csak hét református magyar ajkú személy él itt. A legtöbben a környező településekre költöztek az utóbbi évtizedek alatt, akadt, aki a határokon túl kereste a jobb megélhetés lehetőségét, de a természetes apadás is közrejátszott.
Templom a pusztában?
Az ünnepi istentiszteleten Vincze Minya István, a kalotaszegi református egyházmegye esperese hirdette az igét. A bibliaolvasás rendjén Jákob történetét idézte fel, aki oltárt épített azon a helyen, ahol álmában megjelent neki az Úr angyala. A pusztaság kellős közepén ígéretet kap a mennyei küldöttől: „Ezt a földet, amelyen fekszel, neked adom és a te utódaidnak”. Amikor felébredt, Jákob nem a körülményekre tekintett, a pusztaságra, ahol egy kövön hajtotta álomra a fejét, hanem felismerte, hogy az Úr van jelen azon a helyen.
Az igehirdető kiemelte, hogy amikor az ember a peremvidékeken, a végvárakon újít templomot, akkor nem a körülményekre tekint, amelyek sokszor nem kecsegtetnek túl jó kilátásokkal, hanem a mindenható Istenre, aki azt ígérte, hogy megtartja az ő népét a legnehezebb körülmények között is. Ezzel a reménységgel újította fel a kalotaszegi egyházmegye és az erdélyi egyházkerület a csucsai templomot is, ahol már gyakorlatilag egy református lélek sem él. A reménység nem szégyenít meg, tanítja az írás, ezért az Úr elhívott szolgáinak az a kötelessége, hogy munkálkodjanak addig, amíg arra lehetőségük adódik.
Vincze Minya István, a Kalotaszegi Református Egyházmegye esperesének áldása
Jákob számára az a pár kő, amiből az oltárt építette, a megmaradás jelképévé vált, ahogy az a kicsiny templom is a reménységet és az Istenbe vetett bizodalmát fejezi ki a maroknyi kis gyülekezetnek. A templom az a hely, ahol el lehet szakadni a világ zajától, ahol el lehet csendesedni és az igazán fontos kérdésekre választ keresni. Az újból egyre harsányabbá váló hétköznapokban erre egyre kevesebb lehetőség adódik. Az elmúlt időszak egyebek mellett arra is megtanította a keresztyén embereket, hogy meg kell becsülni azokat az alkalmakat, amikor el lehet jutni az Isten házába. Bár a modern technika lehetővé tette, hogy a vesztegzár ideje alatt is halljuk az igehirdetéseket, azért láthattuk, hogy mennyire másként lehet elcsendesedni a templomban, a gyülekezet közösségében, mint otthon, amikor talán a prédikáció hallgatása közben a vasárnapi ebédet főztük, vagy a kényelmes fotelben kortyolgattuk a kávénkat. Vincze Minya István elmondta, hogy bár a templom a magyar kormány támogatásával újult meg, a gyülekezeti tagok és a leszármazottak is derekasan kivették a részüket a munkálatokból, ami azt bizonyítja, hogy nem törődtek bele az elmúlásba.
Sokszor teszik fel a kérdést a Kalotaszegre látogató emberek, hogy melyik a vidék legszebb temploma. Az esperes – bevallása szerint – erre mindig azt feleli, hogy az a legszebb templom, amely megtelik gyülekezeti tagokkal. Legyen bármilyen csekély is egy közösség lélekszáma, ha ketten vagy hárman egy akarattal egybegyűlnek az ő nevében, akkor ott van közöttük Isten is.
Az emlékekmegfakulnak, akár a varrottasok
Az igehirdetés után Magyar Imre lelkipásztor köszöntötte a vendégeket, akik azért gyűltek egybe, hogy osztozzanak a maroknyi közösség örömében. Röviden összefoglalta a település és a helybéli közösség történetét, ami egészen a tizenharmadik századig nyúlik vissza. Elmondja, hogy a Váralmás községhez tartozó legkisebb településen a hívek végvárként őrzik hitüket. Négy évtizede, amikor a gyülekezetben megkezdte a szolgálatát a lelkipásztor, még negyvenöt személy lakott Bábonyban. Magyar Imre felidézte az első alkalmat, amikor a kicsiny templomban konfirmáltatott. Akkor a konfirmáló leány egy varrottast adományozott az egyháznak, ami ma is a templomot díszíti. Az ünnepi istentiszteleten is részt vevő egykori konfirmandus leányka ma már nagymama. A lelkipásztor kissé meghatódva mondja el, hogy az emlékek az évek során annyira megfakulnak, mint a templomot díszítő varrottasok, de a szépségükből nem vesztenek semmit. Beszéde végén megköszönte mindazok segítségét, akik önkéntes munkával, vagy bármilyen más módon bekapcsolódtak a felújításba. Szomorúan emlékezett meg a gyülekezet fiatalon elhunyt gondnokáról, Mihók Lászlóról, aki már nem érhette meg az ünnepséget, mivel néhány hónappal korában alig ötvenévesen visszaadta lelkét Teremtőjének. A jelenlevők egyperces néma csenddel emlékeztek meg az egykori kurátorról.
„Az emlékek az évek során annyira megfakulnak, mint a templomot díszítő varrottasok” – fogalmazott Magyar Imre
Kicsi a falu, de Eszes
Az ünnepség az asszonykórus ünnepi műsorával folytatódott, majd Bíró Lajos nyugalmazott matematikatanár rövid versben foglalta össze a templom történetét. Néhány gondolat erejéig megemlékezett azokról a személyekről, akik a faluból elszármaztak. Kiemelte, hogy bár mindig is kis közösség élt Bábonyban, nagyon sok elszármazott rendelkezik felsőfokú végzettséggel. Szerinte nem véletlen, hogy a falu egyik leggyakoribb családneve az Eszes. Az ismertebb leszármazottak közül kiemelte Dévai Nagy Kamillát. Megemlítette azt a két idős gyülekezeti tagot is, akik még éltek akkor, amikor a templomépítés elkezdődött. A szintén elszármazott asszonyok előrehaladott koruk miatt nem jöhettek el a hálaadó istentiszteletre.
Miért hagyjuk itt ezt a szép falut?
Magyar Imre 1979 óta szolgál Váralmáson és a hozzá tartozó leányegyházközségben, Bábonyon. Az ünnepi asztal mellett, amit a gyülekezet terített meg a vendégek számára, a lelkipásztor elmondta, hogy többször is el akarták hívni más gyülekezetbe, de valahogy soha nem tudta rászánni magát arra, hogy eleget tegyen a meghívásoknak.
– Amikor a gyermekeim felcseperedtek, már ők is befolyásolták a döntésemet. Egy alkalommal, amikor szóba került az elköltözés lehetősége, a kisebbik fiam így kiáltott fel: édesapa, hogy hagyjuk itt ezt a szép falut! – mesélte a lelkész. Így végül a család továbbra is Váralmáson maradt, amit a mai napig sem bántak meg. Épp ellenkezőleg, akkor sem hagyja el a települést, amikor egy hónap múlva nyugdíjba vonul, hisz a parókiától nem messze vett magának házat – derült ki az elmondottakból.
A váralmási templomot már több alkalommal is fel kellett újítani, mivel újabb és újabb repedések jelentek meg a falakon. A helybéliek azt feltételezik, hogy a második világháború idején szenvedhetett komolyabb sérüléseket az épület, amikor a közelben felrobbantottak egy hidat. Ezután ledobták a nagyobbik harangot a toronyból, ami tovább rontott az épület állagán. Legutóbb tíz évvel ezelőtt esett át komolyabb felújításon a templom, amikor különleges acélsodronyokkal próbálták megerősíteni az öreg falakat. Bár a községközpontban valamivel többen élnek, sajnos a váralmási gyülekezet is apadásnak indult. Az egyre gyakoribb kiköltözések mellett a természetes apadás is súlyosbítja a helyzetet. Konfirmálás már nincs minden évben, és az esküvők és keresztelések is egyre ritkábbak.
Sokszor felmerül a kérdés, hogy érdemes-e energiát és pénzt fektetni az apadófélben lévő közösségekbe. A megmaradásért való küzdelem azonban sohasem egyszerű, és néha azzal jár, hogy az ember akkor is optimistán tekint a jövőbe, ha a körülmények nem is adnak erre okot. Az életben nem lehet mindent az anyagiakban vagy a haszonelvűség elvei szerint mérni. Attól vagyunk emberek, és nem utolsósorban keresztyének, hogy szorgalmasan munkálkodunk a jövő építésén, és a jövendőt pedig az Úristen gondviselésébe helyezzük. Márai Sándor szavaival élve: „Úgy látszik, az életnek, mindennek, ami él, nincs más célja, mint a lehető végső időig megmaradni és megújulni”.
