Sugárzóna
De hol vagyunk még a visszafelétől. Egyelőre csütörtök van, egy héttel az előtt, hogy ezt a jegyzetet olvashatják, és felkerekedünk. A barátom is velünk tart, neki egy nappal korábban kell fellépnie a Művészetek Völgyében.
Versudvar a négyzeten
Ami a világ egyik legcsodálatosabb találmánya. Három Balaton-felvidéki faluban, Kapolcson, Vigándpeten és Talliándörögdön szervezik immár 28. alkalommal, kézműveseket, énekeseket, együtteseket, költőket, írókat hívnak meg. Ez utóbbiak a Kaláka Versudvarban lépnek fel, Lackfi János meghívására, a Versimpró című műsorban. A koncepció egyszerű: beszélgetés, aztán improvizáció a közönségtől kapott szavakra, végül pedig egy népdalra, melyet a mindenkori együttes játszik el.
Múltkor Takáts Eszter és Kirschner Péter voltak a „zenészeim”, ezúttal a Misztrál együttes. Jól szórakozunk, a második, népdalos vers még jó is lesz, a nézők pedig türelmesen végig ülik a műsort, annak ellenére, hogy lóg a vihar lába, és esni máris esik. Nagyon szép élmény.
Kassák Jolán fenn a fán
De megint előre siettem. Ez még csak a vonat, mely lassan cammog, és közben különféle kalandokon kell átesnünk. Például én vettem a jegyet a neten, és a menetrendben nem lehet Budapestet beütni végállomásnak, következésképpen művészi kelekótyaságomban azt hittem, az utolsó „beüthető” állomás, Biharpüspöki = Budapest. Hogy miért hittem ezt, arról fogalmam sincs – nagyobb baj, hogy a kalauz sem érti, aki Mezőpeterden felvilágosít, hogy ez a jegy már nem érvényes. Még nagyobb baj, hogy nálunk semmi készpénz, a barátunknak kell kisegítenie. A kalauz nem büntet, csak az elsőosztályról tessékel ki, ahová Romániában bekönyörögtük magunkat.
Az utolsó néhány kilométer maga a pokol. Az ember azt hiszi, sosem érkezik már meg, a feneke odaragad az üléshez, a beszédtémákból kifogyott, az őrület szélén áll, és hajlamos igazat adni Ted Bundynak, John Gacy-nek meg a többi sorozatgyilkosnak. Sötét hajlamai célpontja: a vasút.
De hát persze megérkezik. Pesti barátom vár a pályaudvaron, hazavisz. Másnap elmegyünk a Frida Kahlo-kiállításra – nagy meglepetésemre beengednek az újságíró-igazolványommal. Lenyűgöz ez a művész, akihez gyakran hasonlítják Noémit: a színei, a meg-nem-alkuvása, a szenvedélyei, a szenvedései, és az, hogy folyton róluk, azaz magáról beszél.
Utána beülünk egy vendéglőbe, ahol találkozunk a világ legjobb pincérével. Csabának hívják, ötven éves lehet, és ahogy belépünk, öltözetünket látva nyomban rákérdez, hogy Frida Kahlón voltunk-e. Ettől kezdve barátok vagyunk, ő meg ki nem fogy a poénokból. Művelt, barátságos, humora van. Mi pedig annyira jól érezzük magunkat, hogy még négykezest is írunk Sándorral.
Szombaton kimegyünk Csillaghegyre, ahol egy baráti házaspárt látogatunk meg. Noémi jó előre készült, apró cicájukat kiengedi a kertbe, ahová ők nem merték. Kassák Jolán – így hívják a cicát! –, szóval ő sem rest, felmászik a fára, és nem mer lejönni, hiába csalogatjuk szóval, tettel és hallgatással is. Végül Noémi felmászik egy létrára, Kassák Jolán lemerészkedik egy alsó ágig, Noémi pedig, akinél már korábban megcsodáltuk, milyen bátran megfog egy annyira törékenynek látszó kis állatot, megragadja, és lehozza.
Merészen élünk
Vasárnap indulunk Kapolcsra. Dél körül megyünk, Veszprémben megállunk. Gyönyörű, Salzburghoz hasonló kisváros: vár, tisztaság, rendezettség, hangulat. „Élnék itt” – mondom Noéminek. Azt gondolom, hogy bizonyára legmerészebb álmaink is megvalósíthatók.
Hát Kapolcs után már biztos vagyok benne. Hétfőn azonban eljön a visszaút napja, a szörnyű, lassú vonattal, melyben Budapesttől Marosvásárhelyig egyetlenegy takarítónőt sem lát az ember, a mosdó meg úgy néz ki, hogy az ember nem mer lenézni, miközben mégiscsak ott áll fölötte. A Monarchia, mint sok minden más, csak üres szavakból áll.
