Akkor, a verseny döntőjében Bartók III. zongoraversenyét játszotta, ezen az estén a zongorairodalom egyik legnehezebb művével lépett pódiumra, hogy ezúttal Bartók virtuóz csillogású 1. zongoraversenyének megrázó-felkavaró világába kalauzolja a közönséget. Cristian Mandeal vezényletével az est érzelmekben, hangulatokban és színekben tobzódó teljes műsorát, Bartók 1. zongoraversenyét, a Két román táncot, valamint Csajkovszkij 6. Patetikus-szimfóniáját a közönség ovációval kísért percekig tartó tapsorkánnal köszönte meg.
Bartók Béla (1881– 1945) eredetileg zongorára komponált Két román tánca egyike a zeneszerző legkorábbi román népzene ihletésű műveinek. Bartók az első táncnak ugyan elkészítette a zenekari változatát, de a kéziratnak nyoma veszett, így a Két román tánc zenekari átirata Weiner Leo, a zeneszerző barátjának hozzáértő munkáját dicséri. Az első tánc (Allegro vivace) magával ragadó szépsége a hangulatos hangszerszólókban és párbeszédekben kiélezett népi humor, a játékosság és a gúnyolódó-csúfolódó hangnem, valamint a sodró őserő egymásra találásának köszönhető. A második táncban (Poco allegro) az öröm és bánat kéz a kézben jár, miközben az aszimmetrikus ritmusképletek és váratlan hangsúlyok a gúnyolódó-csúfolódó groteszk hangulatot erősítik. A táncvégi feszültséghordozó ismétlések, szilaj tempójú tombolásban érik el a csúcspontot. Bartók Két román táncának humoros-groteszk sziporkáit, vérpezsdítő hangulatát a zenekar szuggesztíven tolmácsolta.
Bartók Béla 1926-ban komponált 1. zongoraversenye a zeneirodalom egyik legigényesebb, technikailag a legnagyobb követelményeket támasztó darabja, a húszas évek érdes-kemény bartóki hangjának jellegzetes képviselője. A versenyműben az ütőhangszerszerűen használt zongora és a zenekar egyenlő partnerként mesél egy heves indulatoktól, küzdelmektől, feszültségektől és félelmektől sikoltó lelki világról, amelyben rakéta gyorsasággal rohanó életünkben magunkra ismer(het)ünk. A zongora és az ütőhangszerekben gazdag zenekar szinte szünet nélkül osztozik a „cella- motívumokból” építkező játékon, miközben átveszik egymás kopogó, kemény hangzású, konok ismétlésekből álló kezdeményezéseit. A concerto megszólaltatása erős kihívást jelent zongoristának és zenekarnak egyaránt, hiteles tolmácsolására kizárólag azok a művészek vállalkoznak, akik Bartók szólamainak nehézségeit technikailag, szellemileg és vérmérsékletileg is képesek legyőzni. Nos, Fejérvári Zoltán éppen ilyen zongoravirtuóz, aki minden technikai fogás birtokában a nehezet is könnyűvé varázsolta, miközben magabiztos, könnyed, bravúros tolmácsolásában megteremtődött az ideális összhang a játékosság és dráma, a lírai pillanatok és a szilaj, elsöprő erejű részek között. Fantasztikus előadását követően a közönség tomboló tapsban tört ki, Fejérvári Zoltán pedig nem kérette magát, visszaült a zongorához, és a korhű eleganciával, gyöngyöző technikával tolmácsolt Bach e-moll partita csipkefinomságú Courante-tételével intett búcsút a hallgatóságnak.
Pjotr Iljics Csajkovszkij (1840–1893) VI. h-moll „Patetikus” szimfóniája, a közelgő halálát megérző zeneszerző „hattyúdala”, fájdalmas búcsúja az élettől. Csajkovszkij „búcsúszimfóniáját” Cristian Mandeal a szenvedélyes drámai és lírai ellentétekben rejlő művészi szépre összpontosítva, fiatalos energiával, mély átéléssel vezényelte. A mű elején a mélyvonósokon és a fagotton elhangzó sötét tónusú „sors-motívum” a végzet előhírnökeként lebeg a bevezető Adagio felett, megalapozva az egész műben rejlő szenvedés, vívódás, küszködés, lemondás és bánat hangját. Habár a mesterien egymáshoz illesztett fúvósszólókkal fűszerezett zeneszövet mélyén végig ott lappang a fájdalmas életérzés, a szimfónia tragikus alaphangulatába némi örömöt és fényt az oroszos ízekben és színekben pompázó keringő lejtésű második tétel hoz. Mintha a boldogság kék madara repülne át a harmadik tétel zeneszövetén, de életörömtől sugárzó indulózenéje után még fájdalmasabb a búcsúvétel egy olyan kilátástalan élettől, amelyből az egyetlen kiút a halál. Csajkovszkij Hatodikjában elmarad a harsány, boldog finálé. A zenekar fokozatosan elcsendesedik, csak a mélyvonósokon és dobon lüktetnek még egy ideig a távozó lélek szívverései.
Csodálatos este volt. A megrázó-felemelő élményekben gazdag hangversenyen a lelkes közönség Bartók és Csajkovszkij műveinek markában, az érzelmek hullámvasútján utaz(hat)ott.
Borítókép: Transilvánia Filharmónia Facebook
