Ősszel is a nyárban éltem, minden esemény és gondolat e körül forgott, dolgozzam fel az elmúlt hónapok alkotótáborait, művésztelepeit, egyéni kiállításaimat, amelyek mögött rengeteg munka és idő állt. Elfáradtam. Megrekedtem a múltban, és nem éltem a jelenben.
Mivel az energiaszintem alacsony volt, és Tücsök nem kapott komoly feladatokat, átvette a falkavezér szerepét. Ő határozta meg, mikor menjünk sétálni, és merre, mikor kapjon enni, és mit, melyik fotelben térjen pihenőre, hol és kivel aludjon, hogyan (az ágy közepén, keresztben). A sétálás fárasztó volt, ő ment elöl, és húzott maga után: így vált vezetővé és én követővé.
Amikor megszólal a kaputelefon, hangos csaholással megrohamozza az ajtót, akkor is, amikor az ajtó előtt elbaktat a negyediken lakó kan rottweiler, vagy amikor a takarítónő mocorog a lépcsőházban. Ha valaki átlépi házam küszöbét, izgatott állapotba kerül. Nemcsak a férfiakat ugatja meg, már az ellenkező neműek népes seregét is. Ha mégis megtetszik neki valaki, két lábra állva átkarolja a betolakodót, és nem engedi tovább. Hiábavaló a felemelt hangú nem szabad, ül, marad utasítás is. Amikor végre sikerül lefejteni a kutyát a nadrágról, lépnénk beljebb: Tücsök hihetetlen gyorsasággal megelőz mindenkit, és elfoglalja a kiszemelt trónt. „Enyém a barátod, a fotel, a finom falatkák!”, vakkantja energikusan az örökmozgó farkcsóváló.
Valahova leülünk mi is, ám a kutya az új „székfoglalónak”csapja a szelet, már hozza és mutatja kedvenc játékait. A vendég, kelletlenül, eldobja az egyiket, Tücsök felugrik érte, elkapja, de már tér is vissza. Még egyszer!, vakkantja az illetőnek. Mi, kétlábúak, csevegnénk-csicseregnénk, az ő viselkedése viszont elvárásainknak ellentmond. Játékra hív mindenkit, két mellső lábát előre nyújtja, testével homorít, fenekét kukkra tartja, a farkát csóválva kéri, hogy csak vele foglalkozzunk, cirógassuk, szeretgessük, simogassuk. A kávé vagy tea mellé ropogtatnánk a kekszet, de Tücsök le sem veszi a szemét a szájhoz emelt harapnivalóról. Félbeszakítjuk a duruzsolást, a komódhoz lépek kutyakekszért. Feszülten figyeli minden lépésemet, nehogy elkanyarodjak másfelé. Jól tudja, hol tartom a csak neki járó finom falatkákat. De miért is járjon jutalom, ha nem dolgozott meg érte? – gondolom magamban. Egyelőre zavaró tényezőnek kell elviselni Tücsök neveletlenségét, amit feltétlenül korrigálni kell, és csak akkor jutalmazzuk, meg, amikor megérdemli.
Történt egy szép napon, karácsony előtt, Tücsökkel sétálva, a jeges, havas járdán megcsúsztam, a jobb lábfejem befelé csavarodott: reccs, mondta a bokám, és már törött is. Most csak zárójelben: míg a hóval fedett járdán ücsörögtem, azon tűnődtem, hogyan segíthetek magamon, és persze a kutyán, ha jön a mentő, mi lesz vele, nem hagyhatom magára. Egy francia egyetemista meg egy magyar házaspár igyekeztek a segítségemre, felemeltek, és leültettek egy behavazott padra. Tücsök megőrzését, aki félelemtől reszketve el sem mozdult a baleset színhelyéről, előbb Tibo, a francia, majd a Kövesi házaspár vállalta, amíg a fiam megérkezett, hogy átvegye tőlük. A francia megkérdezte, milyen nyelven beszélgetek a házaspárral. Nem hallott az erdélyi magyarokról, arról, hogy itt élünk már ezer éve, hogy mi nem telepedtünk „át”: a határok körvonalai változtak. Amíg a mentő érkezésére vártunk, meséltem a honfoglalásról, a magyar királyságról és erdélyi fejedelemségről, az Osztrák–Magyar Monarchiáról... a trianoni eseményhez el sem jutottam: a villogó mentőautó megjelenése félbeszakította históriámat. Zárójel bezárva.
A hosszú kényszerszabadság alatt azon tűnődöm, hogyan állíthatnám helyre kutyánk viselkedését, ha már egy falkát alkotunk. Ahhoz, hogy ismét szófogadó és engedelmes legyen, át kell vennem a falkavezér szerepét, amihez a nyugodt magabiztosságomra és energiámra lesz szükség.
Mert Tücsök viselkedése a tudatállapotomat is tükrözi...
Tegyünk egy próbát: kopogtatnak az ajtón, Tücsök odaviharzik a bejárathoz, hangosan ugat, kaparja az ajtót, izgatottá válik. Itt kell beavatkozni: ha elég fürge vagyok, ha előtte érek oda, el tudom foglalni az ajtó előtti területet, a kutyát egy érintéssel blokkolom, esetleg csettintek az ujjammal, majd határozottan rászólok, és megvárom, amíg megnyugszik. Csak azután nyitok ajtót.
Hát ehhez sok türelem és gyakorlás kell. Néhány próbálkozás után sikerült elérni azt, hogy az ajtón belépőt Tücsök már nem ugatja meg, birtokba sem veszi, és nem rohan a szobába fotelfoglalásért. Bekísér a szobába, és megvárja, amíg leülünk, majd befészkeli magát a saját kuckójába.
A lakásban való közlekedést egy kerekeken guruló ülőkével oldottam meg, és mivel Tücsök fél a babakocsitól, a rollertől, a gördeszkától és a biciklitől, megpróbáltam rávenni, hogy velem együtt görögjön. És bejött! Már kéri is, hogy: „guruljunk már együtt ki a konyháig, együnk már valamit!”. Mivel nagyon szeret buszozni, gondoltam, tapasztalja, érzékelje, milyen az amikor a föld gurul alatta anélkül, hogy a lábát letenné. Amikor egyedül gördülök a székkel a házban, kísér, cammog mögöttem, már nincs riadt tekintete és nem térül ki előle. Vajon kint, az utcán is ezt tapasztalnám? Ezzel majd akkor fogok szembesülni, amikor önerőből, egyedül fogok majd lépegetni és mendegélni, ballagni és baktatni meg totyogni Tücsökkel együtt – a tavasz közeledtével.
