– A kötetnek már több bemutatója volt Bécsben, Budapesten, az igazi erdélyi bemutatók most kezdődnek. 2020-ban kezdődött a transzilvanizmusról szóló kutatás a fontos évforduló kapcsán, ám a járvány miatt elmaradt a tervezett konferencia és kötetbemutató. Ebben a kötetben arra is keressük a választ, mennyire más volt a transzilvanizmus az 1920-as, 1930-as években, illetve 1945 után – kezdte a beszélgetést Boka László erdélyi származású magyar irodalomtörténész, a kötet szerkesztője. Megtudtuk: többek között Filep Tamás Gusztáv, Láng Gusztáv, Markó Béla, Cs. Gyimesi Éva, Vallasek Júlia, Balázs Imre József egy-egy tanulmánya is megtalálható a kötetben.
A tanulmánykötet egyik kolozsvári szerzője, Vallasek Júlia irodalomtörténész, egyetemi oktató elmondta: tanulmányában azt vizsgálta meg, milyen szerepet töltenek be az irodalmi lapok, folyóiratok a transzilvanizmusnak és a transzilvanita szerzők életművének elindításában és fenntartásában.
– Amikor a helyzet 1920-ban megváltozott, nem volt tőkeerős könyvkiadó. Az intézményrendszer létrehozása nem egyik pillanatról a másikra történt. A közlési vágy azonban létezett. A nyomtatott sajtó itt tudott rendkívül fontos szerepet betölteni a transzilvanizmus és a transzilvanista szerzők műveinek közlésében – közölte Vallasek Júlia irodalomtörténész.
– A második világháború után a román nemzetállam kétkedő volt a regionalizmusokkal kapcsolatban. Számomra az volt izgalmas, hogyan jutunk el a korszak hivatalos ideológiájától, a proletár internacionalizmustól oda, hogy a transzilvanizmusról beszélni lehessen. Szemlér Ferenc egy tanulmányában megpróbálta megkeresni a közös részek halmazát a transzilvanizmus és a proletár internacionalizmus között, ám ez sok csúsztatással járt. Szemlér célja az volt, hogy szalonképessé tegye a transzilvanizmust az 1950-es évek sztálinizmusa után, amikor a transzilvanizmust retrográdnak és revizionistának tartották. Az 1960-as és az 1970-es években a Kriterion könyvkiadó újból kiadott romániai magyar írók könyvsorozata neotranszilvanista képződményként értelmezhető az erdélyi magyar irodalomban – magyarázta Balázs Imre József irodalomtörténész.
Boka László szerint más volt a transzilvanizmus a két világháború, továbbá 1940-44 között, illetve 1945 után, amikor búvópatakként élt tovább. 1989 után a transzilvanizmusról szóló erdélyi magyar diskurzus többnyire elutasító volt, és az akkori fiatal irodalomtörténészek fenntartással kezelték a transzilvanizmust.
– Mi 1990-ben megpróbáltunk minden jelzőtől szabadulni, mert úgy gondoltuk, hogy ez skatulyát jelent, és végre összmagyar egységben lehet gondolkodni. A transzilvanista szerzők életművének feldolgozásában nagy fehér foltok vannak. Akkor hogyan akarunk teljes és hű képet kapni a transzilvanizmusról? – tette fel a kérdést Boka László.
H. Szabó Gyula moderátor kérdésére, miszerint a transzilvanizmusba „mennyire fér bele a románság és a szászság”, Boka László elmondta: a németséggel kapcsolatban 1926-1932 között létezett komoly együttműködés, azonban a magyar-román viszonyban ez már a kezdetektől fogva nem működött.
– Az 1920-as évek elején létezett egy autonómiaforma, ami a regionális és föderatív Románia-elképzelésre épült. Az erdélyi románság megpróbált szembemenni a centralizáló bukaresti törekvésekkel. A transzilvanizmus szellemi autonómiaforma, ami a történelmi idők során megpróbált független lenni Bukaresttől és Budapesttől, tudatosítani az erdélyiséget – tette hozzá Boka László.
– A transzilvanizmus elsősorban az erdélyi magyarok által elfogadott ideológia. A szászok és a románok nélkül ez nem mondható stabilnak. Voltak korszakok, amikor a román, a magyar és a német nemzet az együttműködésben, és nem a konfliktusokban volt érdekelt. Például az 1989-es rendszerváltozás után létrejött Provincia folyóirat az ország EU-csatlakozása előtt beszélt az erdélyi regionalizmusról, és ez oda vezethet, hogy a regionális gondolkodás nem csak a magyarok ügye. Észre kell vennünk a közös érdekeket és lehetőségeket – összegzett Balázs Imre József.
Vallasek Júlia szerint az egymás iránti nyitottságra épülő elképzelések ma is működhetnének. H. Szabó Gyula úgy vélte, az utóbbi évtizedben észrevehető volt, hogy érlelődik egy olyan közgondolkodás, amelynek nem legitim a magyar értékek elpusztítása, hanem épp ellenkezőleg: megyei tanácsok, tehát állami intézmények újítják fel a tulajdonukat képező, egykor magyar műemlékeket.
