– Hogyan fogalmazódott meg a leckeelőadások ötlete?
– Lassan 11 éve foglalkozom gyermekeknek szánt koncertekkel, előadásokkal. Fiatal korom óta szerettem gyermekekkel foglalkozni, a visszajelzések szerint „meg tudom fogni” ezt a korosztályt. Sokáig tanítottam zongorát és számos gyermekkarom volt az idők során, már 10-11-ik osztályos koromtól kezdve (gyülekezeti gyermekkarok, a Báthory gyermekkórusa, a Kolozsvári Magyar Gyermekkórus). A gyermekkoncerteket mesteris hallgatóként kezdtem el szervezni a kolozsvári Zeneakadémia Do Re Mi START! Nevelő-programjának keretében, de a legelején semmit sem tudtam a szakmáról. Az élet viszont úgy hozta, hogy Ștefana Țițeica zenei mediációs szakember Kolozsváron tartott előadást, amire mi, diákok is hivatalosak voltunk. Ott ismertem meg őt, és azóta (2012) is őt tartom a mentoromnak. Mindez annak ellenére, hogy ő Németországban él, én pedig itt. Doktori kutatásaim a gyermekkoncertekre és zenei mediációra vonatkoztak (Zenei mediáció a gyermekkoncerteken. A zene és mozgás kapcsolata). A kutatást továbbra is folytatom, illetve publikálok ebben a témakörben. Amikor én kezdtem ezt a tevékenységet, akkor Romániában nem lehetett ezt tanulni, de a doktori védésem után sikerült a zenei mediátori foglalkozást beiktatni a hivatalos foglalkozások közé. 2022-ben a Babeș-Bolyai Tudományegyetem Református Tanárképző és Zeneművészeti karán indult az a mesterképzés, amelynek keretében zenei mediációt tanítok. Ugyanabban az évben kértek fel a Zeneakadémián is, hogy ezt a tantárgyat opcionálisként oktassam, és most már második éve betanítok Budapesten is az Eötvös Lóránd Tudományegyetem Művészetközvetítői és Zenei Intézetében. Tíz éve vártam, hogy “betörjek” a piacra, úgy érzem, most jött el az az időszak az életemben, amikor mindenhova hívnak az országban. Számos filharmóniával ápolok rendszeres kapcsolatot, és az új felkérések száma egyre nagyobb. Novemberig tele van a határidőnaplóm, és ha Isten is úgy akarja, akkor ősztől már külföldre is fogok járni a programjaimmal.
– Hogyan áll össze egy-egy leckeelőadás? A néző csak a végeredményt látja, de maga a felkészülés arra az egy órás produkcióra bizonyára sok időt vesz igénybe.
– Több órát, sőt több hónapot. Egy jó koncert-dramaturgia megírásához, megalkotásához kell kb. három hónap. Amikor gyermekkoncertet tervezünk, nagyon fontos, hogy ismerjük, hogy mit mondanak az aktuális kutatások, a szakirodalom és jól kell ismernünk a célközönséget is. A dramaturgia megírásában követendő “játékszabály” általában a következő: meghatározzuk, melyik korosztálynak szól a program, mert ettől függ, mennyi ideig képes figyelni a közönség, illetve milyen zenét szeret hallgatni. Legtöbb programom az 5-11 éves korosztályt szólítja meg, mert a szakemberek és kutatók szerint ez a “nyitott fülek” időszaka. Ekkor még nincsen annyi előítélet a klasszikus zenével szemben és a zenei preferenciákat még lehet alakítani. Ha eldöntöttük a célközönség korosztályát, akkor gondolkozunk a koncepción és a zenepedagógiai célkitűzéseken, amelyek alapján meghatározzuk a témát, a megközelítést és a címet. Ezek függvényében kezdünk el aztán repertoárt választani. Gyakran előfordul, hogy a repertoárból indulunk ki, és arra akarunk “ráerőltetni” egy koncepciót, ami nem mindig hozza meg a várva várt sikert. Ezt is lehet, ha helyzet azt kívánja, de a legjobb, ha szabadon válogathatjuk meg a zenét, ami valóban azt sugallja, amit mi azon a koncerten mutatni és mondani akarunk. Mindezekhez megfelelő moderációt, szövegkönyvet írunk, interaktív elemeket válogatunk, és a legvégén kiválasztjuk a hozzáadott vizuális elemeket úgy, hogy azok ne vonják el a figyelmet a zenehallgatástól.
Az opera műfajának esetében az elvek ugyanazok, de kicsit másképp történik a dramaturgia kidolgozása, mert a műfaj maga szinkretikus jellegű, viszont az a nagy előnye, hogy ott zenei mediáció és a színházi mediáció egyaránt helyet kaphat.
– Mi a különbség van az első leckeelőadásaid és a mostaniak között?
– Azt hiszem, a legelső és legnagyobb különbség az, amit én a színpadon „csinálok”. Tíz év tapasztalat nagyon sokat jelent főleg akkor, amikor improvizálni kell, mert épp “történt valami”. A dramaturgia mindig részletesen ki van dolgozva, de sosem lehet tudni, hogy mi lesz élőben a koncertteremben. Van úgy, hogy a gyermekek mást válaszolnak, mint amire mi számítunk, vagy kérdeznek, és akkor improvizálni kell. De a legjobb példa erre egy nem is olyan régi eset. Meghívtak egy gyermekprogrammal, ami elemista diákoknak szól, és ezt el előzetesen el is mondtam a szervezőknek - többször is. Amikor felléptem a színpadra, akkor derült ki számomra, hogy a teremben középiskolás, sőt líceumi diákok ültek. Előbb elöntötte a hátamat a hideg verejték, aztán meg gyorsan azt mondtam magamban: ha ez van, akkor alkalmazkodunk. Mivel a dramaturgia úgy volt kitalálva, hogy inkább kisgyermekekhez illő foglalkozások voltak benne, szinte végig improvizáltam és a szövegeimet menet közben adaptáltam. Ezt az elején biztos nem tudtam volna megcsinálni. A programok is folyamatosan alakulnak, mert a közönség is folyamatosan változik. Tíz évvel ezelőtt például hosszabb ideig tudtak figyelni a gyermekek egyhuzamban, mint most. A művek és a zenerészletek időtartama nagyon fontos tényező. Mikor teljesen új programot viszek színpadra, mindig javítok rajta, miután látom, hogyan fogadta a közönség: melyek voltak a csúcspontok, hol voltak holtpontok, mi működött, mi az, ami kevésbé vagy egyáltalán nem működött. De azt hiszem leginkább azok a tanítónők és óvónők tudnának erre válaszolni, akik a kezdetektől követik a munkám. Merem remélni, hogy a kutatás és a tapasztalat meghozza a gyümölcsét és folyamatosan fejlődöm, és így fejlődnek a koncertjeim és előadásaim is.
– A leckeelőadásoktól azt reméljük, hogy koncert- és operalátogató gyerekeket nevelnek. Látszanak már eredmények?
–Reméljük, hogy a jövő közönségét neveljük. Azt, hogy vannak-e eredményeink, óriási, évekre kinyúló kutatás tudná kimutatni (amire ösztönzöm is a diákjaimat, hiszen nagyszerű lehetőség egy járatlan úton elindulni). Romániai szinten nincsenek ilyen kimutatások, de a mediáció és a modern közönségfejlesztés is gyermekcipőben jár még. A pandémia után nagyon látszik a fejlődés. Vannak intézmények, amelyek elkezdtek új formátumú koncerteket ajánlani, és dolgozni a közönség és közösségfejlesztésen. A nagyvilágban, a nagyon nagy filharmóniák és operaházaknál a közönségfejlesztés alapelve, hogy nem a zenét kell megváltoztatni, hanem a koncertformátumot, meg minden mást, amit korszerűsíteni lehet, de magát a zenét nem kell „kicserélni”. Ha mi, klasszikus zenészek nem tudjuk megmutatni, miért olyan szép és jó az, amit művelünk, akkor miért várjuk el a közönségtől, hogy értékelje?
– A leckeelőadásokra főként elemista gyerekeket hoznak el a szüleik. Mit lehet(ne) tenni, hogy a kiskamaszokat is rászoktassuk, vagy megtartsuk a komolyzenének?
– Ha elmondom, hogy mit gondolok erről, akkor sokan fogják összeráncolni a homlokukat. A kutatások viszont, amelyeket olvastam, a következőket erősítették meg: azt, hogy a kamaszok nem járnak olyan nagy számban koncertekre, ez fejlődésükkel meg azokkal a társadalmi tényezőkkel függ össze, amelyek meghatározzák ezt a korosztályt. Az, aki gyermekkorában találkozik a klasszikus zenével, tehát „el van vetve a mag”, az nagyon nagy eséllyel fiatal felnőttként visszatér a koncertterembe akkor is, ha kamaszként nem jön. Ha legelőször kamaszként találkozik valaki ezzel a műfajjal, akkor sokkal nehezebb őket ide irányítani. Mit lehetne mégis tenni, hogy ezt a korosztályt is megfogjuk? Ismerd a közönséged! El kell távolítani azokat az akadályokat, amelyek miatt nem jönnek. Egy intézmény, amely ismeri a közönségét, alkalmazza azt, amit közönségszegmentálásnak nevezünk (amit a termékmarketingben évek óta alkalmaznak): különböző csoportoknak különböző igényeik vannak és azoknak megfelelően változatos ajánlatot, többféle koncertformátumot kell felkínálni. Ehhez viszont kutatás kell. Szerintem a legnagyobb gond a kutatások hiánya. Hiába alapozunk pár ember meglátására, amikor véleményt akarunk alkotni arról, miért jön az, aki eljön, és miért nem jön az, aki nem. Ide kutatás kell. Ha nincs helyi kutatás, akkor tanulunk abból, amit mások elvégeztek máshol, de mégiscsak az igazi a helyi lenne.
– Ki választja ki az előadást, amelyet bemutatsz?
– A Kolozsvári Magyar Operában megtartott eddigi előadásaimat mindig úgy választottuk ki, hogy megbeszéltük a vezetőséggel az ötleteket, és együtt döntöttük el: mi az, amit lehet, és mi az, amit nem. Szép Gyula igazgató minden oktatási programot támogat, és olyan gyermekprogramokra adott lehetőséget az elmúlt két évben, ami nem történhetett meg bárhol. Neki ezért külön köszönet jár, amiért nyitott volt és lehetőséget adott ezeknek a gyermekprogramoknak a megvalósítására.
– Az április 25-e leckeelőadás mondhatni „adja magát”, hiszen gyermekoperáról van szó (Humperdinck: Jancsi és Juliska). Könnyebb felépíteni egy ilyen előadást?
– Az opera sokáig elitista, felnőtteknek szóló műfaj volt, de aztán paradigmaváltás történt az operaházakban: megjelentek a gyermekelőadások. Humperdinck Jancsi és Juliska című operája is ilyen, amely valóban adja magát. Ismert mese az alapja, ám zeneileg olyan előadás, amit a felnőttek is egyaránt élvezhetnek. Az április 25-i előadást 0-4 osztályosoknak szánjuk, ezért rövidített változatot nézhetnek meg, amely a korosztálynak megfelel. Az előadás bevezetőjébe rejtettük a konkrét didaktikai mondandót, majd végignézik az előadást, hallgatják azt a csodálatos zenét, amely „mesél”. Az április 27-i Don Pasquale előadás, pont annak a korosztálynak szól, amelyet már nehezebb megnyerni: az 5-12 osztályosoknak. Ez is egy rövidített változata az előadásnak, amely ilyen formában figyelembe veszi a célközönség jellemzőit. Reméljük, hogy a humor és az, ahogyan az a zenében is jelen van, megfogja fiatal közönségünket.
– Kétgyermekes édesanyaként másként látod most a leckeelőadásra való felkészülést, lebonyolítást?
– Határozottan másképp, főleg azért, mert tapasztalom, mennyire másak a jelen kor hatásai és gyermekei. Gyakran gondolkodom azon, hogy őket mi fogja majd megtartani a koncertteremben, mert a csapból is a könnyűzene folyik, de klasszikus zenét egyre kevesebbet hallgatnak szocializáció közben. Márpedig teljesen más otthon, egyedül fogyasztani a klasszikus zenét, mint az előadáson.
– A te gyerekeid eljönnek az előadásaidra, mit mondanak utólag?
– A lányaim négy és ötévesek. Idén voltak először az én előadásomon, mert eddig féltünk, hogy majd elkezdenek sírni, és fel akarnak jönni hozzám a színpadra. Megnézték az operában a Családi Nap keretében bemutatott A Varázsfuvola Gyermekeknek előadást. Körülbelül 10 percig figyeltek, majd azt mondták apukának: most már mehetünk haza. Szerencsére apa meggyőzte őket, hogy érdemes maradni még, mert a hercegnő még nem érkezett meg. Végig ülték az előadást és természetesen utána leginkább a látnivalókról beszéltek. Meg persze arról, amit a színpadon műveltem...
