(Borítóképen: Ferencz Ádám)
Ferencz Ádám: Akarom vissza a bajtársaimat!
Ez így mérföldekkel kényelmesebb. Nem kell bevágtatni a rendes, sokszor teljesíthetetlennek tetsző időpontban, kiesett egy csomó óra, amit valljuk be, eddig is feleslegesnek tartottunk, lényegében maradt, ami igazán fontos, és ez jó. Több az egyénileg elvégzendő feladat, de úgyis jobbszeretek Wordban dolgozni. A kézírás rovására sajnos, de jobbszeretek, és az sem utolsó, hogy a határidők nem túl szorosak, így azért jóval kevésbé éreztem kényszernek azt, ami történik (párat így is sikerült elmulasztani, de fátylat rája, megbocsátják). Summa: kevesebb az órád, kényelmes, meleg ágyikóban. Tehát annyira nincs így purgatórium szaga a fejemnek délutánra, mégis már azt kell mondanom, inkább legyen, csak eresszenek má’ ki. Látni akarom az embereket, találkozni random, beszélgetni, ellógni az első órát. Akarom vissza a bajtársaimat, na.
Hálás dolog, hogy a tanáraim gyorsan és meglehetősen találékonyan alkalmazkodtak a helyzethez, meglepő volt. Vannak, akik ugyanúgy tartják az óráikat, mint eddig, ez kicsit azt idézte, hogy lényegében nem változott semmi, csak kisebb lesz az iskola gáz- és villanyszámlája. Ez kicsit egyben tartja az embert a biztos talaj hiányában. De van olyan is, aki rengeteget készül, találékony, mindig hoz valami újat, egy szó, mint száz, sok energiát fektetett bele, tán így jobbak is voltak az órái, mint normális esetben.
Jó, magam is elábrándoztam azon, hogy megkapom az érettségi diplomát kettő darab, kék szememre, de a héten megtudtuk, körülbelül mi van, én pedig teljesen rendben vagyok vele. Majd valamikor elkezdek készülni is remélhetőleg. Ami a továbbtanulást illeti, a minap annak is felfedték a sorsát (vagy legalább egy részének), online felvételim van. Nagyon jó fiú lehettem tavaly, ha még a felvételit is házhoz hozzák idén. Vannak aggályaim, de alkalmazkodni muszáj, szóval ez van.
Aki épp benne tanul, annyit rúgja, szidja, átkozza az oktatási rendszert, amennyit csak tudja, viszont el kell ismerni az iskola, mint szociális tér fontosságát. Heteken át mondogatja az ember: semmi mást nem akar, csak otthon ülni, zavartalanul. Aztán amikor tényleg otthon ülhet, ugyanakkor nem találkozhat a barátaival, megint csak sír a szája. A közös időtöltéshez nem feltétlenül van szükség iskolára, mégis, ha valami, akkor a közeg hiányzik, a közös átkok, a közös túlélés. Ezt teszi az iskolát iskolává valahol.
Videókonferencián ünneplünk születésnapokat, folyamatosan kommunikálunk írásban, ilyenek. Insóba nem lehet menni, de kiötöljük. Mármost a szerelemért az ember, kövezzék meg, de naponta írná a nyilatkozatokat. Minket a sors, lévén hazajöttem Csíkba, megajándékozott 267 okkal arra, hogy ne csináljam. Kiderült, hogy mindig van eggyel több órád telefonálni, lehet filmet nézni együtt így is (jó cucc ez a videóchat), még kártyázni is, ha nagyon akarjátok. Tulajdonképpen itt van a karantén legfőbb hitványságának tételmondata elásva. Vele ide, velem oda, s mindjárt nem érzem úgy magam, mint valami kortárs pszichothriller önkéntes főalakja, s ülhetünk bent decemberig. Jólvanna. Tán túlzok. Lárifári.
Két dolog is előfordult, ami eddig nem volt jellemző. Egyrészt elkezdtem zabálni, mintegy kényszeresen (ezzel mostanra, hálaég leálltam), és erre való válaszreakcióként, hát… erős lenne, ha azt mondanám edzeni, de mozogni a szobámban. Ezen kívül nagyon jól élem meg, hogy még annál is több időm van olvasni, mint amennyit eddig teremtettem. A megtekintett filmek száma a fentebb említett okból nőtt picit, de tulajdonképpen többnyire csak olyan filmeket nézek, amik eddig is érdekeltek, csak nem volt rájuk időm, viszont nem viszem/visszük túlzásba, így nem igazán unom. Továbbá lett egy csomó időm készülni a minap óta már nem teoretikus egyetemi felvételire. Naponta végzek beszédgyakorlatokat, zenélek (nem volt a kezemben a gitárom ilyen sokat, mióta Kolozsvárra költöztem), sétálok, ilyenek. Szigorúan egyedül, van papír, nyugi.
Hát azt, hogy milyennek képzeltem a végzős évemet, meg nem mondom, de az közel biztos, hogy ez a változat nem volt a kegyeltek között. Valahogy ennek az időszaknak a közösséget még összerázóbb, ökörködő, pimasz, de szeretetteljes, vonagló hullámvasútnak kellett volna lenni. Mármost a hullámvasút összejött, csak nem biztos, hogy pont erre gondolt a költő. Az igazság az, hogy van egy szűkebb kör az osztályban, akik próbáljuk tartani magunkat, beszélgetünk, videókocsma, ilyenek (bár én elmaradoztam ezekről az alkalmakról, bocsátást érte, elszomorítanak), de az osztály másik részéről nem igazán tudok semmit, s bár hazudnék, ha azt mondanám, eddig eszembe jutottak, mégis jólesne látni, hogy jól vannak. Szóval, ha olvassátok ezt, adjatok életjelet!
Gere Edit: Hiányoznak a barátok, a sok kacagás és beszélgetés
Kifejezetten örültem, hogy végre az érettségi tantárgyak kerültek előtérbe, itthonról mindenki a saját ritmusában tanulhat, így könnyebben, gyorsabban és hatékonyabban tudunk haladni. Tanáraink sokat bátorítottak és már első karantén-napoktól küldik az anyagot, tartják az órákat és biztatnak, hogy minden jó lesz. Tartottunk már órát Skypeon, Zoomon, whatsappon is, megoldott feladatainkat közös google drive mappába töltjük fel, próbáljuk megakadályozni a lemaradást, ellustulást, a tanulási rutinból való kiesést. Az együttműködés a tanárokkal meglepően könnyű és felhőtlen, nyitottak és nagyon szívesen segítenek, így ez az egész pozitív élmény számunkra, még a tanár-diák kapcsolatunk is javult.
Időbeosztásom rengeteget változott: máskor minden nap este 8-9:30 körül értem haza a különböző iskola utáni tevékenységek miatt, most egész nap otthon vagyok, akármikor, akármeddig tanulhatok, bár a szabadidő egybefolyik a tanulási idővel. Az első napokban, hetekben nagyon szokatlan volt, állandóan tettem-vettem, ha nem főztem, tanultam, ha nem tanultam, festettem, ha nem festettem, beszélgettem a többiekkel, állandóan aktív voltam, mert féltem, hogy elvesztegetem az időmet. Ez nem változott, csak rutinosabbá vált. Az iskolai stressz és tanévzárás előtti ideges hangulat nem sok embernek hiányzik, annál inkább a személyes találkozások, a barátok, a sok kacagás és beszélgetés, a folyosókon való sétafika. A beszélgetést napi szinten pótoljuk egy-egy videóchattel, telefonhívással, de ez közel sem az igazi.
A 12. osztály második félévét nagyon vártam: több a napsütés, közeleg a nyár, az iskola vége, készül a tabló, a ballagási kártyák, készülünk a ballagásra, nagykorúsításra, szerenádozásra, az utolsó közös osztálykirándulásokra. Szomorú, hogy ezek elmaradnak, valószínűleg a nagykorúsítás és a menyasszonyi ruhás tánc, a szerenádok és a közös bulizások egyaránt. Reménykedünk, hogy csak eltolják őket, hisz ez lett volna a legszebb és legizgalmasabb periódus.
Az érettségivel és egyetemi felvételivel kapcsolatban még mindig fokozott a bizonytalanság. Az már jó hír, hogy a második féléves anyag kivonásával érettségizünk az idén, korrekt ez a megoldás, főleg az évismétléssel kapcsolatos rémhírekhez képest. Az egyetemi felvételikről egyelőre kevesebb a konkrétum, még rengeteg meglepetést tartogatnak a következő hetek, amíg minden tisztázódik. Nem mindennapi és nem megszokott helyzet a miénk, de azon kívül, hogy elfogadjuk és próbálunk együttműködni, sajnos mást nem igazán tehetünk. Próbáljunk meg pozitívan gondolkodni és reméljük a legjobbakat, hisz minden jó, ha a vége jó!
Halászy Kamilla: szeretnék utazni a „kicsi” nyáron
A suli nem csak arra való, hogy megtanítson írni, olvasni, számolni, hanem alapvető kultúrát és tudást is kell adjon, mégis sokszor elfelejti, hogy valójában mi a fontos egy gyerek számára, milyen mértékű tudást kell szerezni egy-egy témáról. A karantén lehetővé tette, hogy az érettségi tantárgyakra figyeljünk leginkább. Az online órák a Zoom applikáción keresztül zajlottak, ami egyfolytában akadozik, rossz a hang- és képminőség, rendszeresen kidob valakit az óráról. A tanárok kevesebb idő alatt és világosabban magyarázzák el a leckét, sokkal megértőbbek, kedvesebbek.
Végre van időm olvasni, rajzolni, számítógépen játszani, edzeni, jobban törődni az egészségemmel, más hobbikkal foglalkozni, tanulni úgy, ahogy nekem jó és hatékony, én döntöm el, mikor mivel foglalkozom. Kár, hogy nem biciklizhetek, utazhatok, kirándulhatok, nem találkozhatok a barátokkal. Osztálycsoportban, baráti csoportokban, instagramon, messengeren, mindenhol, ahol csak lehet napi kapcsolatban állunk az osztállyal. Videochatelünk, hangüzeneteket küldünk egymásnak, képeket magunkról, emlékekről, mémeket, beszámolunk a napunkról, viccelődünk, mindenről beszélünk, de a barátok és a közösség hiányzik a legjobban. Az érzés, hogy tizenkettedikesek vagyunk, a legmenőbbek a diákok közt. A lehetőség, hogy új barátokat szerezzünk még utolsó évben is. A suliban szerzett emlékek. A könyvtár, a termek, az udvar, az események, a kirándulások. A hülyeségek, amiket csináltunk, a viccek, amiket elsütöttünk. Hiányzik a padom, a szekrényem, a padtársam, de még a tanáraim is, akik sokszor kihoztak a sodromból. Azt hittem, ezek csak ballagás után fognak a legjobban hiányozni. Hát kiderült, hogy nem.
A lehető legrosszab opció lenne újból kezdeni az évet vagy félévet. Ősszel érettségizni ugyancsak kellemetlen. Nem lehet nyaram, ehelyett tanulnom kell. Szeretnék menni egyetemre és szeretném, ha az egyetemi felvételiket az érettségivel kapcsolatos döntésekhez igazítanák. A holland minta az nekem is tetszene, a négyéves átlagom elég jó ahhoz, hogy elégedett legyek vele érettségi oklevélként. Ha tényleg sikerül megírni az érettségit júliusban – amit sajnos kétlek, de mindig van remény azért –, az nagyon jó lenne. Mert ha azt megengedik, akkor az utazást is kéne engedjék. Én pedig szeretnék utazni és kihasználni a nyarat, akármilyen kevés is maradna belőle a tanév csúszása miatt.
Jenei Debi: Gaudeamust énekelni az osztállyal, végigsírni a nagykorúsítást
Számomra ez az egész itthon ülés kész kín, de az online tanítás tetszik, bár eleinte volt egy időszak, amikor egész nap a gép előtt tanultam és projekteztem, majd reggel folytattam, mígnem eljutottam oda, hogy az égvilágon semmihez sem volt kedvem, csak feküdtem, videókat néztem. Most már bekerült a napi tennivalók listájára egy „délutáni pihenés” is, és napirendem is van a teendőkkel. Van tanárom, aki szívét-lelkét beleadja az online oktatásba. Megosztja a képernyőjét, előkészített jegyzetekkel, magyarázatot fűz hozzá, kiadja a házifeladatot, majd az órai jegyzetet feltölti az Edmodóban létrehozott csoportba, segédanyaggal is ellát. Más rövid kvízt tölt fel a napi leckéből, van aki projektet kér. Úgy érzem, mindenki megpróbálta a tőle telhető legjobbat kihozni a jelenlegi helyzetből. Ha tanár lennék, talán egy-egy órából szánnék 5-10 percet beszélgetésre, ez nagyon hiányzik.
Hiányzik a napi mozgás, lépcsőzés, viszont a 8 óra padban ülés nem. Nyomasztó hetek óta csak képernyőn szocializálni. Hiányzik kimenni a folyosóra egy agyzsibbasztó óra után feltöltődni a találkozásokkal. Az osztályunkban mintha minden nap péntek lett volna, interneten olyan monoton a hangulat. A legjobb barátaimmal sokat szoktunk kijárni, bulizni, találkozni, most rendszeresen chatelünk, hétvégén esténként találkozunk Zoomon, storytimeozunk, room tourt tartunk, activity-zünk: mindenki lerajzolja a kapott szót, a többieknek ki kell találniuk. Néha előveszem az ukulelét és keresek egy dalt, amit feldolgozhatok, telefonon játszom vagy videókat nézek a jó öreg You Tube-on. Legújabban eddig rám nem jellemző dolgokkal is elkezdtem foglalkozni: kotta tanulás, dalírás, versírás.
Próbálunk az osztállyal együtt lenni, tablót festeni, kártyákon ötletelni, de messzemenőleg nem ilyennek képzeltem el ezt a pár hónapot. Bízom benne, hogy nem marad el sem a ballagás, sem a nagykorúsítás, sem a szerenád. Osztályunkkal hónapok óta készülünk a búcsútánccal. Mindenképp szeretném elénekelni a Gaudeamust az osztállyal, végigsírni a nagykorúsítást, ahol a kisebb osztályok az elmúlt 4 évünket elevenítik fel, meg a tanároktól is kellőképpen szeretnék elbúcsúzni. Úgy érzem, ennyivel mind tartozunk.
Valahogy úgy képzeltem, hogy a nagy mérföldkő után egy bulikkal teli nyaram lesz, de ahogy nézem, alighanem felemészti az érettségi és a felvételi, majd talán 2 hét pihenés/koncertezés/bulizás után kezdődhet a nagybetűs élet. A szívem mélyén még ragaszkodom egy kicsit külföldhöz, de egyre inkább próbálom átértékelni és áttervezni a jövőmet, azzal a kiindulóponttal, hogy itthon iratkozom egyetemre.
