Kolozsváron 2019 áprilisában a Babeș-Bolyai Tudományegyetem és az OctavianGoga Megyei Könyvtár kezdeményezésére több ilyen könyves házikót is kihelyeztek, arra biztatva a járókelőket, hogy itt keresgéljenek olvasnivalót maguknak. Nem tudom, kihelyezésük óta mikor, hogyan, kik által kerülnek be könyvek ezekbe a házikókba, de a példányok állapotát, kiadási évét elnézve valószínűleg leginkább hajdani gazdájuk halála után elárvult könyvtárak darabjainak jelentik ezek a házikók az utolsó menedéket. Megunt, kinőtt, feleslegesnek ítélt, a sárguló lapok közt bevásárló cetlit, könyvjelzőként betett régi kártyanaptárt rejtő könyvek várakozóhelye. Köztük néhány új, fényes papírra nyomtatott kortárs kiadvány: olvasni és talán játszani szerető emberek ismeretleneknek szánt ajándékaként.
2024-ben ilyen talált könyvek által hordozott történetek nyomában indulok el.
Január
Hamlet rossz pilóta lett volna
(Amelia Earhart: Az utolsó út. Révai, 1939. Fordította Kosáryné Réz Lola)
Amelia Earhart neve sokak számára ma is ismerősen cseng, a harmincas években viszont igazi sztárnak számított. A repülés egyik úttörője, az első nő, aki (1928-ban ugyan csak utasként, de két évvel később már pilótaként) átrepülte az Atlanti-óceánt Kanadából Írországig, és akinek híres kétmotoros Lockheed Electra gépe 1937 nyarán, egy Föld-körülrepülési kísérlet során eltűnt valahol a Csendes-óceán felett. Earhart alakja ma feminista ikon, élettörténete számos, fiataloknak szóló kiadványban helyet kapott, többször filmre vitték, a Gap a 90-es években az ő repüléshez használt ruhája által inspirált kollekciót dobott piacra, az Apple Think Different!/Gondolkozz másként! kampányának poszterén pedig ugyancsak a repüléshez öltözött Amelia Earhart mosolyog őzike szemekkel.
Nincs tehát semmi meglepő abban, hogy eltűnése után nem sokkal megjelenik Last Flight (1937) címen az utolsó út feljegyzéseiből készült kiadvány, és alig két évvel később ez már magyar nyelven is olvasható, a megélhetési okokból rengeteget fordító Kosáryné Réz Lolának köszönhetően. (Többek közt Agatha Christie-t, vagy az ugyancsak a harmincas évek nagy amerikai sikerregényét, Margaret Mitchell Elfújta a szél című regényét is ő fordította.)
Bár egyikük krinolint és kalapot visel, a másik pedig khaki nadrágot és pilótaszemüveget, mégis van némi hasonlóság Scarlett O’Hara és Amelia Earhart alakja között: mindkettő történetében megvan ugyanaz az „akarom, képes vagyok rá, tehát megteszem” cselekvő optimizmus. Amerikai felhanggal persze.
Nem véletlenül gondolja a fiatal, repüléssel még csak ismerkedő Amelia, hogy Hamlet igen rossz pilóta lett volna, mert túl sokat aggodalmaskodott. Egy derűs, magabiztos, merész és jó humorú fiatal nő hangja szólal meg a könyvben, aki számára a repülés mindennél fontosabb, aki szívügyének tekinti, hogy a lányok is lehetőséget kapjanak arra, hogy technikai tanulmányokat végezhessenek, és ne legyen akadály az, hogy „gépolajos lesz a hajuk”. Aki ezért lépten-nyomon hangsúlyozza is, hogy „mi nők” (a magyar fordításban „asszonyok”) is képesek vagyunk megtanulni és megtenni mindazt, amit a férfiak. A levegő meghódítása során Amelia szinte kizárólag férfitársaságban mozog, azt becsülik benne és ő is magában, hogy „ugyanolyan jó pajtás, mint bármelyik férfi”, ugyanúgy befekszik a gép alá szerelni, és ugyanúgy nem visel kalapot, mint ők.
Legalábbis ezt sugallja a könyv, amelyet Amelia Earhart feljegyzései, naplóbejegyzései, illetve az utolsó út során küldött jelentései, illetve néhány újságcikk és interjú alapján állított össze férje, George Palmer Putnam, aki nem mellesleg egy jelentős könyvkiadó vállalat örököse is. Ő volt az, aki 1928-ban kiválasztotta Earhartot arra a szerepre, hogy első nőként (mint utas) átrepülje az Atlanti-óceánt. Mai szemmel talán már könnyebb akár e töredékes szerkezetű könyv sorai közt is kiszúrni azt, hogy milyen egyértelműen érződik Putnam ügynöki, imázsépítő munkája az Earhart-mítosz felépítésében és működtetésében.
A fapados járatok világában élve ugyanakkor kicsit a gyermekkorban olvasott kalandregények lelkesültségét véltem újra felfedezni abban, ahogy egy-egy újabb táv, útirány, repülési magasság elérése, vagy akár csak az arról való beszéd megjelenik Az utolsó útban. Hiába hangzik el többször is, hogy „ma már a repülés megszokott dolog”, hiszen míg régen a tehenek fejvesztve menekültek a legelőkön kényszerleszállást végrehajtó gépek közeléből, ma már „fel se néznek a legelésből”, azért még mindig ugyanaz az izgalom, kiszolgáltatottság és adrenalin-löket érzékelhető, mint az ugyancsak kortárs Saint-Exupéry repüléssel kapcsolatos írásaiból.
A végzetesnek bizonyuló világkörüli úton készült jegyzetekből még a gyarmati világ köszön vissza, angol, francia, olasz, holland gyarmatok repülőterein angol, francia, olasz, holland tisztviselők, katonatisztek intézik az üzemanyag-felvételt, vagy a pilóta és navigátora szállását, ők utasítják a katonákat arra, hogy különféle trópusi betegségek kerülése érdekében minden leszállásnál fertőtlenítővel szórják le a gép utasterét és pilótafülkéjét. Az angoloknál öröm, hogy zökkenőmentesen zajlik a kommunikáció, a hollandoknál mindig nagy a tisztaság és a rend, az olaszok általában vidám fiúk, de Abesszínia felett nem adnak átrepülési engedélyt, a franciáknál viszont jó az étel, bár Amelia hézagos nyelvtudása miatt nehézkes a társalgás. „Emlékeztem valami párbeszédre a nagybátyám egészségéről meg a nagynéném esernyőjéről, valamint hogy sétáltam a jardin-ban és becsuktam a fenetre-et, mindennek azonban nem vehettem most hasznát.”
Alapvetően gazdag, fehér világban járunk tehát, a világjáró kétmotoros gép virtuális utasaiként, a helyi kultúrák sora, a „bennszülöttek” világa csak néha villan fel az egzotikum hordozójaként, például egy jellegzetes jávai hangszer, a sasandó képében, amit Amelia barátjának, Bing Crosbynak vett meg, de átadni már nem tudott neki.
Think different! – szólt az Apple reklámszlogenje. Ez a bő nyolc évtizeddel ezelőtt megjelent könyv kicsit arról is szól, hogy a másként vagy ugyanúgy közti különbség sokszor talán csak perspektíva kérdése.
