Történetünk tizennyolc évvel ezelőtt kezdődik a gyergyószentmiklósi városi kórház csöndes, kétágyas kórtermében, ahol egy huszonéves, pályakezdő színész és a kórház egykori főorvosa barátságot kötnek. A megtisztelő társaság nem lehet a véletlen műve: kicsit úgy érzem ott magam, mint Thornton Wilder hősei a Szent Lajos király hídján, akiket a gondviselés terel össze: félek is meg nem is, hogy előbb-utóbb leszakad velünk az a bizonyos függőhíd. Hermann László sebészorvost nem ilyen fából faragták. E pillanatban sok az összefüggés közöttünk, ha tükörbe nézek, már egyenesen riasztó! Lesoványodtam és kifehéredtem, Laci bácsinál is Laci bácsibb lettem, nincs a kórházban annyi vérkészítmény, amennyitől újra kipirulnék. A drámai hatást csak fokozzák az amúgy is elálló füleim, amelyek mintha leválni készülnének a fejemről. Öreg barátomnak is megvan a maga baja, de vannak hozzá történetei, amelyek éppen arra jók, hogy elaltassák bennem a pánikot. Így tudok meg egyet-mást a Hermann-család főtéri fűszer- és csemegeboltjáról, a háborús körülmények között lebonyolított vérátömlesztésről, amely a maga nemében páratlan cselekedet volt errefelé, de szó esik a kórházban szolgáló ferences nővérekről is, akik a rendek feloszlatását követően Hermann doktor pártfogásával maradhattak civilben beteget ápolni – no meg a neglizsében táncoló Dayka Margitról, mint amolyan színpadi csemegéről, amelyben csak a kiválasztottaknak lehet részük. Márton Áron püspökhöz fűződő kapcsolatáról sokkal később szerzek tudomást, pedig micsoda történetekkel gazdagodhattam volna! Laci bácsinak ugyanis oroszlánrésze volt abban, hogy Áron püspököt, akivel kölcsönös tiszteleten alapuló barátságot ápolt, a jeruzsálemi Yad Vasem intézet a Népek Igaza kitüntető címmel ismerte el. Hermann doktor minden tekintélyét latba vetve húzogatta a szálakat, nyilatkozott, érvelt, ameddig sikerült az illetékeseket meggyőznie, az elismerő oklevél kolozsvári bemutatására azonban már nem jöhetett el, 2000 júniusában már Marosvásárhelyen ápolták, innen került haza később a gyergyószentmiklósi kórházba, amelynek a második világháborút követően közel húsz esztendeig volt a vezetője, és ahol barátságot kötöttünk a csöndes kórteremben.
*
Csak sebészorvosokkal ne keveredjen az ember barátságba – mantráztam évekig, miután a budapesti Semmelweis Egyetem I. Számú Sebészeti Klinikájáról hazavergődtem, bár titokban mindig fölkerestem Lukovich és Miklós doktorokat, amikor Budapesten jártam. Nyughatatlan páciensük lehettem, mert alig várták, hogy kiebrudaljanak onnan, mégsem felejtettek el a nevemen szólítani, valahányszor összefutottunk a későbbiekben. Aztán az élet úgy hozta, hogy Kolozsváron is megszelidített magának egy sebészorvos: Szabó Judit néni. Tőle persze már nem volt félnivalóm, talán csak a vérnyomásomra tett egy alkalommal elmarasztaló megjegyzést, azt is egy csésze kávé mellett. A csöndes polgári miliőhöz, amelyben alkalmanként fogad, sziporkázó humor és választékos beszédmodor dukál. Röpködnek a bonmot-k és a bölcselkedő gondolatok, és lassan kikerekedik egy csodálatos életpálya, amely az Arad megyei Szentannától Kolozsvárig ível. Van benne minden a Steiner család kiskereskedésétől a háborús esztendők emberpróbáló történetein át a sebészorvosi hivatásához tartozó maradéktalan hűségig. Judit néni történetei tele vannak megértéssel és humorral, és minden egyes történetnek emberi léptéke van akkor is, amikor a felsővisói kisvárosi kórház nyomorúságos körülményeiről mesél, és akkor is, amikor a szakma látványos fejlődését nyugtázza, immár kívülállóként. Vajon mennyire lehet kívülálló a nyugalmazott egyetemi tanár, akinek az előadásait generációk egész sora építette be a tudományába? És vajon hány ember köszönheti az életét, életminőségének javulását az így kamatoztatott hivatástudatnak? Az egészségügyben elburjánzó bürokráciával Judit néni sem tud mit kezdeni, mert a bürokrácia mindennek a halála, mondja, és nosztalgiával vegyes büszkeséggel emlékszik vissza arra az időre, amikor az egyetlen kolozsvári sürgősségi osztályon mindösszesen négy ügyeletes orvos látta el pácienseket maradéktalanul...
Angyalruhában embermentők
dr. Szabó Judit 90. születésnapján
valamit akkor is adni kell
amikor csak elvenni lehet
hogy szeretetté nemesítsük
a felburjánzó félelmeket
figyelmeztet a fájdalom hogy
összetartozik testünk lelkünk
de megbékülni önmagunkkal
mindeközben el is felejtünk
csontig velőig megismertük
egyben hogy tart a kötőszövet
a tisztességben maradáshoz
mégsem gyártottunk eszközöket
becikkelyeztünk minden törvényt
amelyen az élet alapul
s figyeld a háborúskodásban
jogszolgálatunk meg hogy lapul
de túl a harmadik házsoron
szóval szikével ahogy lehet
angyalruhában embermentők
toldják foldozzák az életet
boldogok akik nem akarnak
rendíthetetlennek látszani
köztünk járnak tőlünk tanulták
teremtőt hogyan kell játszani