GY. DÁVID GYULA
Örömmel nyugtáztuk még az idén tavasszal, hogy az április végére szervezett bonchidai nyílt napon A bonchidai Bánffy-kastély elveszett szobrai címmel kiállítást mutattak be a kastély egykori kápolnájában. Ebből az alkalomból Johannes Nachtigall bonchidai szobrai még ha csak virtuálisan is, de újra Bonchidára kerültek. Ez a digitális anyag a szervező Transylvania Trust Alapítvány jóvoltából ma már az online térben is elérhető: https://www.transylvaniatrust.ro/ro/gallery/sos-heritage/#
A bonchidai Bánffy-kastély második világháborút követő pusztulása folyamatában az együttes szobrai fokozottan ki voltak téve a rongálásnak, ledöntéseknek, vandalizmusnak. Nicolae Sabău és George Mândrescu művészettörténészeknek köszönhetjük a megsemmisülésnek kitett szobrok szerencsés megmentését. Az ő segítségükkel a 70-es és 80-as években a még meglévő szobrok az Erdélyi Nemzeti Történeti Múzeumba, ill. az akkori Művészeti Gyűjtemények Múzeum udvarára kerültek.
2021 augusztusában a szoborgalériának ez utóbbi csoportjáról, a kolozsvári Király utcából akkor elszállított szobrokról írhattunk e lapban. Ma azonban ezeket a szobrokat is, ha nem is valóságos állapotukban, de láthatólag letisztítva, az egybetartozó szobortöredékkel digitálisan összeillesztve újra láthatjuk ebben a bonchidai virtuális térben, ahol – a helyszínen a QR-kódot beolvasva, odahaza a számítógépen a megfelelő helyre kattintva – megforgathatjuk, körbejárhatjuk, s közben tanulságos feliratokat olvashatunk azokról a mitológiai hősökről, akiknek kőbe merevedett sorsa jó néhány száz éve egybeforrt a bonchidai Bánffy-kastéllyal.
A kiállításon néhány szobor a maga valójában is megtekinthető. A bonchidai lapidárium gyűjteménye mellé felsorakozik az egykori szoborgalériának az Erdélyi Nemzeti Történeti Múzeumban az 1970-es évek óta őrzött néhány képviselője is (a múzeum többi vonatkozó szobra pedig annak nemrég szerencsésen megnyílt közép és kora-újkori kőtárában csodálható meg valóságosan Kolozsváron).
Köszönet érte!
Persze a cél az lenne, hogy a mitológiai alakokat, köztük Ovidius Metamorphoses-ének megannyi szereplőjét felvonultató barokk kőszoboregyüttes, végre valóságosan is mind Bonchidára kerüljön, s a még ezután megteremtendő múzeumi körülmények között legyen megcsodálható a kastélyban, annak speciálisan kialakított helyiségében. Kiegészített, rekonstruált másolataik pedig értelmezhető eredeti alakjaikban mindenképpen vissza kell kerüljenek a kastély restaurált – a lovarda esetében rekonstruált – épületeinek attikájára, az archív fotók és korábbi leírások által kijelölt eredeti helyükre. Így tudnák csak betölteni újra azt a szerepüket, amelyet a bécsi udvarnál nevelkedett erdélyi főúr, gr. Bánffy Dénes (1723–1780) és a Kolozsváron született szobrászfejedelem, Johannes Nachtigall (1717–1761) egykor számukra megálmodtak. S ahogy akkor majd újra „lenéznek” ránk, a bonchidai kastélyt napjainkban látogatókra, mi pedig körbe nézve feltekintünk rájuk, talán megérthetjük, megérezhetjük azt a történetet, amelyet tragikus sorsaikkal évszázadokig a patkóudvarra belépők tudomására akartak hozni, s amely történetek talán ma is megszívlelendő tanulságokat közvetíthetnek korunk látogatóinak.
A kiállításon – valóságosan, ill. digitálisan – bemutatottak közül néhány faragvány még hiányzik az egykori Király utcai „lerakatból”, három figurális szobor még nem került bele ebbe a „virtuális múzeumba”, de előbb-utóbb – gondolom – azok is hasonlóan letisztítva „felsorakozhatnak” a többiek mellé. Ezek közül kettő ugyan nem Nachtigall-szobor, de Flóra és Fortuna szobra a bukaresti Ion Mincu építészeti egyetem diákjainak 1955-ös építészeti felmérése tanúsága szerint a bonchidai konyhaépület romantikus park felőli homlokzata előtt volt felállítva. Igaz, a kastély első monográfusa, Biró József nem szól róluk, s a neki, valamint Szőllősy Kálmánnak köszönhető archív felvételek sem mutatják a szobrokat, de valószínű, hogy a háború után az erdészet „kezelésébe” került egykori kastélyparkból menekítették ki őket a rajzon ábrázolt helyükre. A bonchidai „szoborközösségben” van tehát a helyük, egyelőre virtuálisan, de végső esetben talán a valóságban.
És hát persze ott van a többi szobor is, amelyeket ma már sajnos csak névről, vagy halvány, elmosódott fényképfelvételek révén ismerünk, de amelyeket a meglévő szobrok restaurálása, ill. rekonstrukciós másolatainak készítése alatt szerzett mitológiai tanulságokon, formai tapasztalatokon felnőve kell majd kitalálni, s esetükben az igazi, teljes rekonstrukció szép, de egyben igen felelősségteljes feladatát elvégezni.
*
A bonchidai szobrok reményt adó sorsát felidéző alkalmat kihasználva szólni szeretnék azonban egy másik szoborcsoport kevésbé ígéretes sorsáról. Bár ezek a szobrok nem a barokk, hanem „csak” az eklektika korában készültek, nem kőből, hanem terrakottából, és nem is a híres kolozsvári szobrász, Johannes Nachtigall alkotásai, hanem egy bécsi épületkerámia gyárnak, a mai Wienerberger 19. századi elődjének, Heinrich Drasche gyárának a sorozatgyártása. És így persze korukat tekintve is sokkal fiatalabbak, mint a bonchidai galéria majd 300 éves szobrai. Mindezzel együtt, beteljesedni látszó sorsuk változtatást hozó gyors megfontolást, mielőbbi értékmentő cselekvést igényel.
Mint ismeretes a kolozsvári Sétatér kioszk együttesét, a Pákei Lajos tervezte kioszk épület mellett zenepavilon, és a kettő közötti tengelyre felfűzött díszes szökőkút alkotja. Ezek pontos elhelyezéséről, Pákei-kioszk terveihez csatolt helyszínrajz tanúskodik, amelyen az épület mellett a szökőkút és a zenepavilon is fel van tüntetve. A kioszk teljes építéstörténetére most nem térnék ki (lásd erről: Pákei Lajos. Az építészet mesterei. Holnap kiadó, 2023), a zenepavilonról pedig tudjuk, hogy már korábban is megvolt. A szökőkútra is készült terv Pákei külön megbízatása alapján, s szerencsénkre fennmaradt az 1897. júniusi keltezésű, szignált alaprajza és homlokzati nézetrajzot ábrázoló tervlapja is. A szökőkutat szoboralakokkal díszítették, az alábbiakban főleg ezeknek a sorsát szeretnénk követni.
Az építkezéssel kapcsolatos első híreket a helyi lapok – Kolozsvár, Ellenzék – tudósításai nyújtják, s leírásaikban augusztusra a szökőkút a maga valóságában is megjelenik: „hatalmas beton medencze fölött egy nagy […] öntött vas tál, közepén […] négy terrakotta hableány és két flótázó díszíti a csinos csoportozatot.” A medence szélére kerülő figurális szobrok megérkezéséről, a „terrakottából megöntött ártatlan tritonokról” szeptemberben számol be a helyi sajtó, hogy aztán néhány nap múlva már a szökőkút építési munkálatainak befejezéséről, illetve a munkában résztvevőkről is elismerőleg tudósítsanak: „a cementmunkát Tessitori és Gurisatti czég szolgáltatta. A csővezetéket Hubert Iván városi mérnök sikerült tervei szerint építették meg. A tetőn levő nagy vastálat Pákei tervei szerint a Solymosi és Kosch czég vasöntődéje készítette... A nagy tálon levő apró oroszlánfejeket […] a Tessitori és Gurisatti czég rajzolója, Barabás tervezte. A terrakotta munka, vagyis a szökőkút szoboralakjai a Drascha /!/ és társa bécsi czég gyárából kerültek ki, és igen szép kivitelüek. […] A kút körüli szép parkosítás Zobátz Ferenc munkája.”
A korabeli híradások azért is dicsérik a kompozíciót, mert létrejöttében kizárólag hazai alkotók működtek közre. Pákei Lajos szerzőségét a helyi tudósítások, meg a tervlapok aláírása mellett, egykori tanárára, a bécsi Theophil Hansenre vezethető kapcsolati szál is erősíti. Érdemes tehát megvizsgálni a sétatéri szökőkút sikeres kompozíciójának kialakítását, lehetséges eredetét, az említetteken kívül azért is, mert annak 1965-ös műemléki nyilvántartási adatlapja Mátrai Lajos szobrászt (pontosan az 1850–1906 között élt Mátrai Lajos Györgyöt) jelöli meg alkotóként.
Előbb mindenképpen érdemes pontosítani a kompozíciót alkotó figurák mitológiai hátterét. Szükséges is, mert a figuráknak a megnevezése már a kezdetektől fogva tévesen jelenik meg. A híradásokban mind a mai napig kentaurokat, ill. tritonokat említenek. Ám a medence peremén megjelenített figurák valójában ikhthükentaurok, vagyis halkentaurok. Ezeknek a kezekkel-karokkal, mellső lólábbal rendelkező halfarkú férfiaknak rákollós szarvaik vannak és így természetesen nem azonosak a tritonokkal, amelyeknek nincs lólábuk, sem a kentaurokkal, amelyeknek nincs halfarkuk, vagy a sellőlovakkal, amelyeknek viszont lófejük van. A kelet-anatóliai Zeugmából származó, s Aphrodité születését ábrázoló görög–római mozaikon a nevük is olvasható: az istennőt hordozó kagylóhéjat Büthosz (a tengermélység) és Aphrosz (a tengerhab) halkentaurok emelték a felszínre.
A 19. században széles körben alkalmazott épületdíszítő kerámiaszobrok előképei általában antik szobormásolatok voltak, de készülhettek egyedi megrendelésre is, egy-egy épület épületszobrászati programja kidolgozójának mintái alapján.
Pákei Lajos bécsi tanulmányéveinek (1876–1880) professzora, Theophil Hansen (1813–1891) építész Bécs városának meghatározó épületeit eredményező munkásságában ott találjuk az 1873–1877 között épült Tőzsdepalotát is. A bécsi Ring meghatározó épületének oszlopos főhomlokzatát (Schottenring 16.) sok alakos kompozíció koronázta: középen, az épület tengelyét a tengeristen Neptunusz diadalszekere által uralt lovas (sellőlovas) szoborcsoport jelöli ki, s ennek két oldalán, a baluszteres attikán végigsorolva, egymást váltva a két említett mitológia figura szobrát helyezték el tucatnyi példányban, kürttel, ill. szigonnyal. A Neptunusz quadrigát Vincenz Pilz (1816–1896) szobrásznak tulajdonítják, a halkentaurokról nincs hasonló információ. Alkotóként felmerülhet még a Tőzsdepalota szobrászati díszítésében szintén szerepet játszó Teodor Friedl (1842–1900), de Alois Düll (1843–1900) szobrászok neve is. A sorozatgyártás viszont Heinrich Drasche bécsi cégét, a Wienerbergert helyezi előtérbe, Drasche ugyanis jó üzleti kapcsolatot ápolt a Ringen is építkező Hansennel.
A bécsi épületet azonban a háború során bombatalálat érte, s a szoborkorona, a Neptunusz-szoborcsoporton kívül, a második világháborút követő épülethelyreállítás során sajnos nem került restaurálásra. A felújítás építkezési udvaráról szétszóródtak, s ma már csak mindenféle aukciókon tűnik fel belőlük egyik-másik szerencsés darab.
A bécsi Tőzsdepalota homlokzatát díszítő egykori szoborgaléria 20 évvel későbbi hullámaként vehetjük a Hansen-tanítvány Pákei számára a bécsi Drasche-cég által szállított sétatéri halkentaur szobrokat is. Ebben megerősít minket a már említett korabeli újsághír is.
Ismert, hogy a kolozsvári szökőkutat nyolc szobor díszíti: négy a szökőkút köralakú kőmedencéjének peremén, és négy az oroszlánfejes öntöttvas tál széles pereme alatt. Ezek a szobrok ismétlődnek, tehát összesen négy különböző figurális kompozícióról beszélhetünk. Nevükön nevezve őket: a medence peremén kétszer két halkentaur van, az egyik szakállas, ő Aphrosz, a „tengerhab”, akinek kürtjéből a tenger morgása hallatszik, a másik a simaállú, Büthosz, a „tengermélység”, akinek szigonya a tenger mélyére mutat. A belső körben szintén egymást váltva ismétlődnek az alakok. A furulyát tartó fiúalak (feltehetőleg Dionüszosz) lábánál egy figyelő női alak, egy nimfa ül. A következő szoborcsoportban egy női alak, feltehetőleg egy másik nimfa ül, felemelt karral, lábánál pedig Dionüszosz attribútumállatával, a párduccal.
A belső szobrok előtt szép ívvel vezetett vízfüggöny szinte lebegővé tette az egész kompozíciót, a szobrok közötti gazdag növénydekoráció a szereplők természetközeliségét hangsúlyozta, szervesen kapcsolva egyúttal az épített kutat a parkosított Sétatér növényzetéhez.
Bár a Pákei-féle terv egyértelműen meghatározza a figurák helyét és számát, elképzelhető, hogy Kolozsvárra több szobor is érkezett. Egy korabeli fénykép – gróf Teleki László felvétele – ugyanis a csónakázó tó szigetén mutat egy Aphrosz-szobrot, háttérben az 1897-ben már szintén felépült korcsolyapavilonnal.
Az 1990-es években a Sétatérhez hasonlóan a szökőkút állapotát is elhanyagolták, s a szobrokat megcsonkították. 2003-ban jutott el odáig a város, hogy a szökőkút felújítására is áldozzon, s Ioan Rusu kolozsvári szobrász felújításáról kapunk hírt. Két év múlvaegy újabb vandál cselekedet miatt megint jelentősen károsodott két szobor.
Az aradi (!) Irodalmi Jelen művészeti portál szerkesztősége 2009. augusztus 21-i számában, a szökőkút terrakotta szoborroncsai megrendítő fényképeinek kíséretében, a szobrok, sorsok, képek ihlette irodalmi szöveg megírására tette közzé „Szoborroncsok tutajon – ki tud róluk?” címmel a felhívását. A képek dróthálóval kerített udvarra összezsúfolva mutatják a monarchia császárvárosából származó, de ma már fej-, láb-, karnélküli eredeti terrakotta szobrokat. A valószínűleg csak korlátozott nyilvánosságra talált kezdeményezés sajnos nem járt eredménnyel, az online térben viszont egy ideig még fel-felbukkantak a csonkított szobrok. Közben a helyi internetes portál, a Ziua de Cluj arról tudósított, hogy 2010-ben, Ioan Rusu újabb megbízatásával, megint felújítja a szobrokat. Az eredmény ma is látható.
A sétatéri szökőkút mostani, rikítóan fehérre meszelt szobrai azonban már rég nem a bécsi Drasche-cég termékei – a helyszínen felállított, s az eredetiektől eltérő részletekkel újramintázott másolatok betonból készültek.
Az eredeti szobrok pedig – vélhetőleg már csak hat darab a nyolcból – megcsonkítva, évtizedek szakszerűtlen kiegészítéseinek, javítgatásainak nyomait magukon viselve, színes festékkel itt-ott lefújva, tragikusan töredékes állapotukban továbbra is az egykori Báthori (ma Octavian Petrovici) utcára nyíló gépkocsiparkolóban vannak a szabad ég alatt. A szerelem istennőjét kiemelő Aphrosz és Büthosz, a nimfák és a „két flótázó” eredeti szobrai – helyesebben szoborroncsai – azonban ennél nagyobb megbecsülést érdemelnének. Töredékeik formai finomságát tisztítással kellene feltárni, s a szükséges állagmegóvási munkák elvégzése után – nem is feltétlenül teljes kiegészített állapotban – talán épp a jelenleg kulturális célokra hasznosított kioszk fedett-nyitott oszlopcsarnokában lelhetnének végső menedéket, s egy állandó kiállítás részeként, a vandál cselekedetek méltó mementójaként szolgálhatnának elgondolkodtató tanulságként.
