Kétségtelen tehát, hogy igen furcsa ez a világbajnokság: a sportág kedvelőinek egyik szeme sír, a másik meg nevet. Nevet, mert végre szabad játszani, s ha csak tévében is, de immár lehet kézilabda-meccset nézni ezekben a koronavírusos időkben. És sír, mert azért egy világbajnokságnak nem ilyennek kellene lennie: azt várnánk el, hogy a legjobb csapatok a legjobb összeállításban, csúcsformában lépjenek pályára, mely kitételnek a mostani torna több szempontból nem felel meg.
A lassan egy éve tomboló járvány miatti szigorítások nem tették lehetővé például a selejtezők teljes lebonyolítását, egyes csapatok tehát nem aktuális játékerejük, hanem korábbi rangsorok alapján, „papíron” szereztek indulási jogot. Vagy éppen úgy, hogy a jogos résztvevők közül kettőnek vissza kellett lépnie a nyitány előtt, mert szinte a teljes csapat koronavírus-tesztje pozitív lett… A válogatottak zöme ugyanakkor az utóbbi egy évben alig vagy egyáltalán nem játszott, kis túlzással azt lehetne mondani, hogy a csoportkörben nem vb-meccseket, csak felkészülési mérkőzéseket fogunk látni. Arról nem is beszélve, hogy sok csapatból hiányoznak a legjobbak, azok az alapemberek, akik épp most kapták el a koronavírus-fertőzést, vagy akik már kigyógyultak, de még nem kaptak orvosi engedélyt a teljes erőkifejtésre.
Egyáltalán nem biztos tehát, hogy ez a világbajnokság tükrözni fogja a valóságot, egy-egy válogatott igazi értékét, erejét: igen sok múlik ezúttal a szerencsén – ha lehet így fogalmazni. Kő-papír-olló… Vagyis nem lepődnék meg azon sem, ha a világelithez tartozó francia, dán vagy spanyol csapat nem jutna a legjobb nyolc közé, de azon sem, ha Észak-Macedónia vagy Svájc – amelynek játékosai még ki sem csomagolhatták a bőröndjeiket – ott lenne a negyeddöntőben. Viszont tény: bárhogy legyen is, a statisztikákban sehol nem fog majd szerepelni, hogy a leendő világbajnok milyen körülmények között nyert – csak az, hogy nyert.
Itt van hát a kis csapatok és az edzőzsenik esélye. Talán minden eddigieknél többet fog számítani most az, hogy a szövetségi kapitányok hogyan tudják pótolni a hiányzókat, hogyan képesek változtatni az utolsó percben az edzőtáborban begyakorolt stratégiákon az éppen megbetegedett kerettagok hiánya miatt, s igen sok fog múlni az egyéni teljesítményen, a tehetségeken is, hisz ebben a sportágban is vannak olyan klasszisok, akik egymaguk el tudják dönteni egy-egy mérkőzés sorsát.
A fentiek egyébként – és talán ezért is fontos minderről beszélni – nem csak a mostani kézilabda vb-re vonatkoznak, hanem minden bizonnyal számos közelgő világversenyre érvényesek lesznek sportágtól függetlenül. Sőt, talán még az idénre halasztott olimpiára is ennek tudatában kell készülnünk, miközben az üröm helyett mégis az örömöt, a pohár teli felét kell nézzük: legalább ismét vannak világversenyek, ami annak az előjele, hogy előbb-utóbb mégiscsak visszazökken a sportéletben is minden a normális kerékvágásba…
