A Szerelmi bájital két felvonásos vígopera, néhány igazán ironikus utalással megtűzdelve egy jól végződő történetet mutat be, van benne epekedés, reménytelennek tűnő vágyakozás, katonatiszt, aki sikerrel csapja a szelet és csapodár menyecske, aki végül jól választ. Kedves, kellemes dallamok, jó színpadi játék, nagyszerű tablók az egyes jelenetek végén, humor, jókedv, jó színpadi és énekteljesítmények: minden adott a sikeres előadáshoz, amit mi sem bizonyít jobban, mint a nézőtér nagy részét megtöltő iskolások figyelme és tapsa. A kezdés idején még hallható mozgolódást hamar felváltotta az áhítatos figyelem, az értő nevetés. Donizetti 180 éves műve – amelyet a zenekritikusok remekműnek, az operatörténet egyik legkedveltebb és legtöbbet játszott darabjának tartanak – e köntösben tehát hatni tud a mai fiatalokra is.
A szövegkönyv Felice Romani munkája, Eugène Scribe Le Philtre című színműve alapján írta, feljegyzések szerint mindössze hét nap alatt – és a zenét is hét nap alatt kellett megírni, hogy az készen álljon az 1832-es bemutatóra. A szívhez szóló dallamok, az egész zenemű vidámsága, elevensége megkapó, a történet egyszerű és jól követhető, néhány ma is érthető fricskát tartalmaz különböző emberi megnyilvánulások irányába. Dulcamara a csodadoktor úgy kínálja portékáját, ahogyan ma úton-útfélen, a közösségi médiában ajánlják a legobskurusabb figurák a maguk csodaszereit azzal, hogy csak azokat használva eltűnnek a ráncok, a májfoltok, kisimul és sosem öregszik az arc… Ma is összeállíthatna a tehetséges és figyelmes szerző hasonló listát a reklámok, az internetes világ önmagát ajánló guruinak kínálatából… Természetes, hogy a „csodadoktornak” a szerelmi bánatra is van szere, főleg ha jól megfizetik. És arra is van receptje, hogyan és mikor fog hatni, mennyit kell várni a hatásra, illetve ha mégsem hatna, növelni kell – nagyobb befektetéssel – az adagot…
Adina kora felvilágosult és csípős nyelvű fiatal lánya, aki gúnyolódik az olvasmányában szereplő halálos szerelmen, Trisztán és Izolda történetén, ő maga csak játszik a férfiakkal, akikből minden ujjára jut egy. Meg is jelenik a saját varázsától elvarázsolt, beképzelt katonatiszt, és azonnal udvarlásba csap. Adinát különösen az érte láthatóan epedő Nemorino nem vonzza, pontosan azért, mert túl hű, túl kiszámítható. És lám, ahogy a tanácsadók számtalanszor ajánlják: amikor kineveti, figyelmével nem tünteti ki szíve hölgyét, akkor válik Adina szemében érdekessé… Amikor pedig vetélytársak jelennek meg, a lánytársak érdeklődést mutatnak a fiatalember iránt, Adina cselekvésre szánja el magát, azonnal hátat fordít a fess tisztnek, Belcorénak, s végül még azt is bevallja, szereti Nemorinót. Ő arról nem szól, amit a néző időközben megtudott: nemcsak a Nemorino látszólagos közömbössége, elfordulása nyugtalanítja, teszi Adina szemében érdekessé a fiatalembert, hanem az is kiderül, időközben hatalmas vagyont örökölt…
Öröm a főszereplők remek zenei teljesítményét hallani és mellé a részletekig kidolgozott, jókedvű szerepformálást látni. Jó az énekkart élő, egyénített szereplőként, a balettkart a játék szerves részeként látni, Ginepra mint Dulcamara kísérője mozgásvilágban sokat tesz hozzá a produkcióhoz.
Az egykor Milanóban, a Teatro della Cannobbianában bemutatott mű Kolozsváron is sikeres, a humorral, lendülettel színpadra állított, nagy játékkedvvel eljátszott vígoperát is szereti a zenés műfajok közül elsősorban operettet kedvelő helyi közönség.
Rendező: Kürthy András, koreográfus: Mureșan Adrian, a rendező és a koreográfus munkatársa Cîmpean Rareş Arcadie. Díszlettervező: Székely László, jelmeztervező: Pilinyi Márta. Adina: Covacinschi Yolanda, Nemorino: Dobrița Roland, Belcore őrmester: Sándor Csaba, Dulcamara csodadoktor: Cristian Hodrea, Giannetta, parasztleány: Antal Livia, jegyző: Veress László, Ginepra: Barak-Bogoi Viorica, Martino: Tóth Márton, Tonio: Rétyi Zsombor. Közreműködött a Kolozsvári Magyar Opera ének-, zene- és balettkara. Karigazgató: Kulcsár Szabolcs. Vezényelt Palló Imre.
