Nézetem szerint mindkét fél téved. Gorbacsovnak ugyanis bizonyíthatóan nem volt szándékában a „birodalom” szétbomlasztása. Ő – alkati demokrataként – a megszűnő Szovjetunió népeinek kölcsönös szolidaritásában és közösségi önrendelkezésében bízva indította el a decentralizációs folyamatokat. (Melyeknek 1920 és 1930 közt még Ukrajna vonatkozásában is voltak pozitív előzményei.) Élete utolsó éveiben ragaszkodott is hozzá, hogy ő voltaképpen szociáldemokrata volt, a fogalom valóban közösségi szabadságjogokra alapozott értelmében is. A nemzeti közösségek államon belüli önrendelkezése, azaz a névleg szövetségi államok és autonóm területek valódi államszövetséggé alakításának és a tényleges területi autonómiák kialakításának reményében indította el azt a peresztrojkát, mely a jelcini államcsíny nyomán tőle függetlenül és akarata ellenére vezetett az állam széteséséhez.
Magyarán azok is meghamisítják a történelmet, akik úgy vélik, hogy az ő bűne az államnak – az Osztrák-Magyar Monarchia első világháborút követő szétveréséhez hasonlóan nacionalista indíttatású – feldarabolása, és azok is, akik úgy vélik, hogy ő a bűnös abban, hogy ezt még idejében nem akadályozta meg.
Ha valaki azt hinné, hogy mindez egy idealista irodalmár történelmietlen spekulációja, annak bizonyítékokkal is szolgálhatok.
Halála előtt több mint három esztendővel, a berlini fal ledöntésének 30. évfordulójára a német Die Welt kiadója Stefan Aust vidéki lakásán készített interjút Gorbacsovval. Az interjú szövegét a Welt Gorbacsov halálának másnapján újraközölte.
Élmény volt újraolvasni. Megérné ismertetni is, de itt csak a témám szempontjából legfontosabb aspektusokra térhetek ki.
Gorbacsov világosan kimondta: „Én boldog voltam, amikor a Krím-félsziget visszatért Oroszországhoz, ezt már számtalanszor elmondtam. A Krím olyan ősi föld, melybe Oroszország rengeteg energiát és munkát fektetett, melyért rengeteg áldozatot hozott. És miért okoz ez az egyik legjelentősebb német lap kiadójának (Austnak – B.B.) akkora gondot? A Krím oda tért vissza, ahová mindig is tartozott.”
Aust kurtán reagált: „Azért, mert az Egyesült Nemzetek Ukrajna területi integritását megerősítette és a Krímben megrendezett népszavazást érvénytelennek nyilvánította.”
Hogy milyen elvek alapján és kinek a nyomására, Gorbacsov nem feszegeti. De azt megjegyzi: „Mi készen állunk arra, hogy kapcsolatainkat ismét normalizáljuk. Az orosz emberek demokratikus beállítottságúak, amikor ezekről a kérdésekről esik szó.”
Ukrajna esete és a Krím státusa bonyolult fogalmak, mindkét oldalon voltak és vannak jogosnak érzett sérelmek, de ezeket Gorbacsov – néhány szóból ítélve is – mindvégig látta. Valóban demokratikus, a szemben álló felek mindenikét a lehető legteljesebben kielégítő megoldásra törekedett. De tegyük is rögtön hozzá, hogy „volna”, mert a „történelem” megtagadta tőle ezt a lehetőséget…
Az interjúban azt is elmondta, hogy Putyinnal nem mindenben ért egyet, mégis hisz benne, hogy Putyin is méltányosságra törekszik. Szeretné a békét megőrizni. „De…” – és itt ismét az interjút idézem – „…én is sok mindent érzékelek, ami őt nyugtalanítja. Ugyanis határaink mentén egyszerre NATO-csapatok kezdtek felsorakozni. (Az aláhúzásos kiemelés Gorbacsov kérésére került be az interjú szövegébe – B.B.) Mit veszítettek el ott? Mit keresnek arrafelé az amerikaiak?”
Majd később: „Én nem gondolom azt, hogy a mai orosz hatalom autoriter volna. Persze, a régi reflexek nem tűntek el maradéktalanul. Mi azonban még mindig útközben vagyunk, bár az átláthatóság, a nyitottság, a szabad választások felé vezető út jelentős részét máris megtettük. Az úton azonban még végig kell mennünk. (…) Putyin és Merkel évente sorra kerülő pétervári találkozói éltetik bennem a reményt.”
Ezek a mondatok sok mindent elmondanak. Gorbacsov tényleg nem szétbontani akarta a Szovjetuniót csak független államok szövetségévé (egyfajta valóban demokratikus Európai Unióvá) szerette volna átalakítani. (A megnevezést utódai formailag át is vették tőle. A lényeg azonban még ebben a vonatkozásban is elmaradt.) S ezt nem csak én gondolom így, a felvidéki származású Németországba emigrált kitűnő riporter és filmes, Zolcer János – aki hosszú éveken át tartó baráti viszonyban volt Gorbacsovval, több filmriportot készített vele és könyvet is írt róla (Gorbacsov titkai: Az ember, aki megváltoztatta a világot) – a Hír Tévének adott interjújában nagyjából ugyanígy vélekedett.
És néhány nappal ezelőtti cikkében az egyik legtisztábban látó budapesti politológus, Galló Béla is kimondta, hogy „A Nyugat a Szovjetunió megszűnése után eldöntötte, hogy a zavarosban fog halászni (…), a világ egésze számára az átalakulás, a peresztrojka még előttünk áll.” Galló – Gorbacsov és a kínai Teng Hsziao Ping karrierjét összehasonlítva – arra a következtetésre jutott, hogy „Az (igazi – B.B.) reformkommunistáknak csak az sikerülhet, amit maguk sem akarnak. (…) Gorbacsov műve halott, a Tengé pedig – bármit gondoljunk is róla – él és virul.”
S valóban. Gorbacsovnak meg kellett halnia, hogy eszünkbe jusson: minap – legalábbis biológiai értelemben – még életben is volt.
Hogy a nyugati zavarkeltés végül is orosz és amerikai-ukrán részről egyaránt mit „eredményezett”, arra vonatkozóan elég az ukrán kulturális és tájékoztatáspolitikai miniszter, Olekszandr Tkacsenko gyűlöletkeltő szövegeibe beleolvasni (szintén a Weltben), aki úgy véli: „Ha Ukrajna elesik, az oroszok Lengyelországot támadják meg, és Berlinig fognak masírozni…”
Gorbacsov két jól megvetett lábbal egyensúlyozott a realitások ingatag szárazföldjén, ezért kellett – Jelcin tankjaival szemben – elbuknia. A mai mind sikamlósabb szép új világokban – úgy tűnik – tényleg csak azok vethetik meg a lábukat, akik megtanulnak az iszapban tapicskolni…
