Villámvignetták
Egyszer kifogtam egy blokkgyűlést (az ablakunk az udvarra nézett), melyben Stan szomszéd azt fejtegette, hogy aki a nagyszüleihez jön, az fogyasztja a vizet. Mi a nagyszüleinkhez jöttünk akkor már, és valóban ittunk is, húztunk is, mármint le. Nem beszélve arról a pohár vízről, amennyivel nagyanyám többet tett, hogy nekünk is jusson leves.
Herceg néni (vagy tán Herczegnek írták?) folyton azzal bajlódott, hogy mi focizunk. Többnyire betartottuk a 3-tól 6-ig tartó csendórát, de hát gyerekek voltunk, nem szentek. Albu meg minden időben ott sikálta a szürke kocsiját.
Egyszer körülnéztünk, és amikor nem látott senki, gyökerestül kitéptünk néhány fűcsomót a hátsó kisudvarból, és nagy köröket rajzoltunk a garázsára. Nyilván a fülébe jutott, ki tehette, mégsem árult be. Még a savanyúaknak is vannak erényeik. Azt hiszem, akkor lettem keresztyén.
Stan különben azt magyarázta egyszer, hogy az MTK sokkal jobb, mint a Steaua. Jól tudott magyarul, és Bognár nevét említette a jobbság bizonyítékául. Lelkesen meséltem nagyapámnak (mint már említettem, ekkoriban a magyarság próbakövének éreztem az ide vagy amoda szurkolást), aki csak legyintett: „ó, az egy nagy ol@h!” Nagyapám nagy magyar volt.
Vagy ott voltak Suciuék, akik állítólag krumplival dobigálták az ablakot, amikor gyerekként sírtunk éjszaka. Kedves eljárás, többé nem ismételték meg.
Egy délután iszonyú ordításra riadtunk. B-né siratta a fiát, akit agyoncsapott az áram. Pedig akkor még úgy tűnt, sose halunk meg.
