Villámvignetták
Én a világ legrosszabb unokája voltam. Olvasott, operettes kis ember, aki rettenetes dolgokat vágott a fejéhez, és nem érezte meg, hogy meg fog halni. Akiben rengeteg indulat gyűlt fel, aminek ma már semmi értelmét nem látja. Talán nem látta akkor sem.
Iszonyú dolgokat ért meg az én nagyanyám. Egy kicsit az első világháborúból (1912-ben született), jó sokat a második világháborúból. A saját boldogtalan házasságát, aztán a lánya boldogtalan házasságait. A nőcsábász, pénzszátyár férjét, az ilyen meg amolyan vejeit. A két még ilyenolyanabb unokáját.
Nagybúnon született, azóta is azt remélem, hogy egyszer kiderül, Muszka Rebeka nevű édesanyjának orosz felmenői voltak. Egyszer jártunk ott, Nelli nénire emlékszem, meg Pali bácsira, ha tényleg úgy hívták.
Sok mindent tanultam tőle. Hogy amit bohémságnak élünk meg, azt más esetleg ígéretszegésnek. Hogy az ember pontos. Hogy a férfiak így vagy úgy, de dögök. Hogy mi is azok leszünk, reméli, szerencsénk lesz. Neki nem volt, ez már csak ilyen.
Nem tudom, volt-e boldog egyetlen pillanatig is, humora azonban volt bőven. Már a nagyapám halála után egy öreg hentes próbált udvarolni neki a Széchenyi tér padjain. „Nem tudom, mit akar, akkora, mint egy disznó” – mondta az én nagyanyám, aki megjegyezte az emberek foglalkozását. „De hát te sem vagy nagyon szilfid” – provokáltam. „Nem, de egy nőnek van távlata” – válaszolta.
Szilfid, firhang, vájling – ezeket tőlük tanultam. A nagyapámtól, akinek a temetésére nem jöttem haza Debrecenből, meg a nagyanyámtól, akit én találtam meg. A SWAT című sorozatban azt mondja Deacon, „a megbocsátás saját magunk megbocsátásával kezdődik”. Még sok sorozatot kell néznem.
Húsz éve halt meg az én nagyanyám, 1998. december 11-én este. A szépségéből semmi sem maradt, elnyúlt a vagon típusú lakása padlóján. Szeretném hinni, hogy Isten ott őrködött felette, amíg hazaértem.
(Borítókép forrása: Rohonyi D. Iván gyűjteménye)
