Az „igazam van” állítás azonban egy másik képtelenséget is tartalmaz, mert így „csupaszon” azt jelenti, hogy minden elképzelhető állításomban igazam lehet. Ez a feltevés csak akkor lehetne tartható, ha valamiféle istenség vagyok. Aki – természetéből következően – tévedhetetlen. Ezt a mondatot még akkor sem írhatom le, ha utóbb sorra kifejtem azokat az állításokat, melyekben tényleg igazam van. Mert lehetségesek más állítások is, melyeket, ha kimondanék, nem lenne igazam. A fenti mondat következésként csak bizonyos megszorításokkal írható le. Azaz, számos dologban (vagy magabiztosabban: a legtöbb vagy majdnem minden dologban) igazam van. S akkor következik az a számos, legtöbb, vagy majdnem minden állítás, melyben igazam van (lehet).
De még ekkor sincs minden rendben, mert lehetnek olyan – szerintem igaz – mondatok is, melyek mások szerint viszont (legalábbis) kérdésesek.
Az Európai Parlament bizottságaiban a magyarországi, lengyelországi vagy akár franciaországi helyzetre vonatkozó állítások (a német sajtóban újabban egyre gyakoribbak a Macront megbélyegző szövegek is) részben vagy néha szinte már teljes egészében kérdésesek. Sőt, hamisak.
Ami nem jelenti azt, hogy nincsen igazság (lásd a fenti paradoxont), hanem azt, hogy az igazság csak a kétségbevonhatatlan tényekkel összevetve legitimálható. Persze a tény fogalma is kérdéses. Mert a románok számára merőben mást jelent az Ardeal vagy még inkább a Transilvania terminus, mint számunkra a magyar Erdély. És saját definíciója mögé mindkét fél kétségbevonhatatlan tényeket is felsorakoztathat. Csakhogy korántsem erről van szó. Egyrészt azért, mert nem rendelkezünk elégséges és minden szempontból támadhatatlan dokumentumokkal, melyekre saját – főként történelmi – „igazságainkat” alapozhatnók. Ezért az érvelés légből kapott állításokkal és hamisítványokkal is megspékelhető. Ezeket mindkét fél megkérdőjelezhetetlenül igaznak tartja. Én a magyar érvekben találok több megkérdőjelezhetetlennek tekinthető „tényt”. De sajnos én sem tudhatom, hogy a „megkérdőjelezhetetlenségben” mennyi az érzelmileg „megalapozott” (s a tényeket kisebb-nagyobb mértékben torzító) elfogultság és mennyi a dokumentálható valóságanyag. Hiszen – s ez már a címben szereplő „sajnos” kategóriája – a tényeket magukat is mi kreáljuk, gyakorta megkérdőjelezhetetlennek tűnő dokumentumok sajátos értelmezéseire alapozva.
S igaz ez Trumpra, Kszin Jipingre, Erdoganra, Putyinra, Orbán Viktorra, Macronra, Angela Merkelre, és Joe Bidenre, s természetesen a rájuk vonatkozó jóslatokra is.
Amikor egy újságíró bármelyikükről csupa „igazságot” fogalmaz meg, élnünk kell a gyanúperrel, hogy legalábbis elfogult, még ha a „tények” mindenben őt látszanak is igazolni. (Főként, ha a egy társadalom oly mértékben megosztott, mint a magyar vagy az amerikai. Veszedelmes hipotézis, hogy egy fél ország szőröstől-bőröstől minden vonatkozásban idióta lehetne.)
De ennél is lehangolóbb az a gyanú, hogy a szerző valamely (jobboldali vagy balliberális) véleményterror szolgálatában áll.
S ez már nem hiba (hibázni – errare humanum est – mindannyian, én is számtalanszor hibázom), hanem bűn. Mert a mégiscsak létező (és csakis konszenzusos alapon rögzíthető) igazsághoz való hozzáférést szeretné (szerencsésebb esetben öntudatlanul) lehetetlenné tenni.
Persze a fentiek jegyében ez a gyanú is lehet megalapozatlan. De talán mégiscsak megfontolandó…
Mert, hogy én is feltaláljak egy latin mondást: cogitare necesse est.
