A Római Birodalom másfél ezer évvel ezelőtti szétesését is válságok hosszú sora előzte meg. A hanyatlás sokak szerint a Krisztus előtt 27-ben kezdődött és Krisztus után 284-ben a császárság megszűnésébe torkollott.
Ebből a több mint háromszáz éves periódusból kevés megbízható adat maradt fenn. Azok is főként az árakra vonatkoznak. Peter Temin a Massachuesets Institut of Technology történészprofesszorának nagyszabású műve, Az árak alakulása a Római Birodalomban (Price Behavior in The Roman Empire) körülbelül háromezer konkrét ár-adatra alapoz. Az adatok összehasonlításából egyértelműen kiderül, hogy a Római Birodalomban is a pénz elértéktelenedése volt az, ami az öröknek és megváltoztathatatlannak tűnő rendet fokozatosan aláásta.
Hogy véletlen-e vagy egyfajta történelmi szükségszerűség, ma is eldönthetetlen, de tény, hogy a római dénár elértéktelenedése a Krisztus utáni 2. évszázadban is viszonylag röviddel a Marcus Antonius császárságáról „antoniuszi pestisnek” elnevezett járvány után gyorsult fel. A szórványos adatok alapján is valószínűsíthető, hogy a városok minden tizedik polgára áldozatul esett. A hadsereg legionáriusainak létszáma – lévén, hogy ők táborokban éltek – egyenesen egyharmadára csökkent.
Pedig a válságperiódus első két évszázadában az árak alig változtak. Az átlagos drágulás alig haladta meg az évi 1 százalékot. A járványt követően a 2. évszázad végén azonban a stabilitás véget ért. A pénzt, mint közismert, a rómaiak nemesfémekből: rézből, ezüstből, aranyból verték. Maguk az érmék látszólag nem változtak. A háttérben zajló változásokat azonban a búza árának, illetve a katonák zsoldjának alakulásán lehet lemérni. A búza ára vagy a zsold korábban rögzített volt, évtizedeken át alig változott.
Egyszerre azonban a gabonáért mind többet kellett fizetni. Annak ellenére is, hogy a politika megpróbálta szabályozni az árakat. A szabályozás akkortájt is „erkölcsi” alapelvekre épült. A hivatalosan rögzített ár jóval alatta volt a piacinak. A gabonapiac „államosítása” akkor is a kínálat csökkenéséhez vezetett. A 3. évszázadot a háborús konfliktusok fellángolása kísérte végig, ami szintén hatással volt a pénzrendszerre. És viszont.
Ahhoz, hogy zsoldosaikat kielégítsék, a hadvezérek megpróbáltak trükkökhöz folyamodni. Több érmét verettek, de ezek nemesfémtartalma mind kisebb lett. Így lehetett átmenetileg több katonát toborozni. Hosszú időn át az ezüst volt a fő értékmérő. A római dénár a Krisztus utáni 2. évszázadban még 3 gramm ezüstöt tartalmazott. A 3. század közepére már csupán 1 grammot. A trükk persze nem sokáig maradt titokban. Fokozatosan a gabonakereskedelem is összeomlott. A 4. évszázadra a pénz értéke oly mértékben leromlott, hogy a zsoldot már aranyban kellett fizetni. (Ma nincs szükség trükkökre, megteszik a nyomdák, melyek ontják magukból az ellenőrizhetetlen értékű papírpénzt.)
A járvány, az infláció, a váltakozó hadi szerencse nem csak a birodalom gazdaságát ásta alá, hanem magát a politikai rendszert is. A császárság 284-ben összeomlott. A zavargások nyomán pedig maga a birodalom esett szét.
Keleten a birodalom bizánci része még ezer éven át fennmaradhatott. A nyugati rész összeomlása azonban az egész világra hatással volt. Az Ázsiából induló népvándorlásnak többé semmi nem szabhatott határt.
A becslések szerint a birodalom 55-60 milliónyi népessége a globális bruttó hazai termék (BIP) egy ötödét termelte meg. Kína már akkor is egy negyedét, s az akkor leggazdagabb India éppenséggel 40 százalékát.
Róma összeomlását követően ezer évre volt szükség, amíg Európa (Germánia, Itália, Spanyolország, Britannia, Gallia) ismét hasonlóan jelentékeny szerepre tett szert, majd az ipari forradalom és a kolonizáció következményeként a 19-20. században a világ döntő hatalmává emelkedhetett.
Az európai gazdaság ma már nyilvánvalóan hanyatlóban van. A globális bruttó „hazai” termék vonatkozásában már alig éri el az egynegyedet. A földrész államait – főként a gazdaságilag domináns Németországot – a világjárvány, s főként az orosz-ukrán háború kétszeresen is megviselte. És a kereskedelmi útvonalak kérdésessé válásával a kétezer évvel korábbi római helyzethez hasonló állapotokat teremtett. A kereskedelem mind kuszábbá vált, az életszínvonal meredeken zuhan.
Az euró vásárlóértéke Németországban az 1991-es szint 53,9 százalékára esett vissza. S a többi Uniós ország sincs sokkal jobb helyzetben.
A tanulságok kézenfekvőek. Hiszen a Római Birodalom sem valamiféle végzetes katonai vereségbe bukott bele, hanem a belső ellentétekbe, az önző hatalmi játszmákba, az ideológiai (akkor még vallásinak tekintett) ellentétekbe, a társadalmi létezés (mindenekelőtt a család) alapértékeinek devalválódásába. Itália ugyanúgy elnéptelenedett, mint manapság Európa. Az újabb (ezúttal afrikai) népvándorlást nem csak megakadályozni nem képes, de nélkülözni sem. Az ipar, az infrastruktúra működtetéséhez munkaerőre van szüksége.
Róma összeomlása száz év alatt következett be, talán Európának is lesz még – ha nem is száz –, de legalább néhány szűk éve arra, hogy a szükséges tanulságokat levonja és egyfajta – Daniel Eckert, a Die Welt közgazdászának szavaival – hanyatlását a – Rómát romba döntő – zűrzavar helyett valamiféle „szelíd Happy enddel” zárhassa.
De vajon újabb (vagy akár a régi) „Háromkirályok” nélkül fog ez menni?
